Interwiew with KURUCZ Miklós

A város azon szegletébe sietek, ahová csak céllal megy az ember. Az utcákon elhagyatott épületek, omladozó, ablaktalan falak. A nélkülözés nyilvánvaló jegyei nyomják rá pecsétjüket a vakolatra.

Ebben a közegben van egy kerítéssel körülzárt terület, közepén egy napsárga épület; frissen felújított homlokzata messzire hirdeti sziget-mivoltát. Az iskolába, hiszen a rikító színfolt nem más, mint a Sója Miklós Görögkatolikus Általános Iskola, azzal az elszántsággal érkeznek nap mint nap a tanárok, hogy – akár egy otthon – megbecsülést, biztonságot, szeretetet, támogatást kínáljanak a diákoknak a tanulásban és létszükségletekben; és sikereket. Bár ez utóbbi nagy erőbefektetéssel érkezik mind a diákok, mind a tanárok részéről.

A kitartás azonban meghozza gyümölcsét. Tavaly ballagott az első évfolyam. Osztályfőnökük volt az a tanár, akivel beszélgettem. Már nem a pótapaként és osztályfőnökként eltöltött előző négy év a téma, hanem az eredmények, melyeket munkájával elért az általa tanított tantárgyban, és az elismerés, melyet e munkáért kapott a közelmúltban.

Kurucz Miklós ötödik éve dolgozik a Sója Miklós Görögkatolikus Általános Iskolában testnevelőként. A zömében hátrányos helyzetű iskolás közül sok, sportban tehetséges gyermeket karol fel és igyekszik versenyeztetni.

– „Minden évben számos versenyre viszem őket: diákolimpiára, szivacskézilabdára, Bozsik Labdarúgó-tornára. Célom, hogy eljussanak a versenyekre, hogy folyamatos sportolási lehetőséget biztosítsak nekik, megtanítsam őket a játékszabályok tisztelésére és betartására, a fair play játékra.”

Sikereket is elértek a gyerekek, bár egyértelműen kiderül szavaiból, hogy nem a kupák és érmek száma az elsődleges szempont. Tavaly első alkalommal jutott országos döntőbe az iskola: egyből három gyermek, mindhárman a Miklós tanítványai: 600 méteres és 800 méteres síkfutáson indultak, András, Zsozsó, valamint Laura is a középmezőnyben végeztek. – „Debrecenben az iskolát is képviseltük”.

Mivel Miklós – bár nem profi szinten, de maga is versenyzett korábban, kézilabdázott és tornázott, motiválja a gyermekeket az egyre jobb eredmények elérésére is.

– „Idén is viszem a tehetségeket, hiszen a mezei futóversenyek, az atlétika és labdarúgás kedvelt sportok a sójások körében”.

Kihasználva a gyermekek versenyszellemét, egyfajta pedagógiai módszerként alkalmazza Miklós ezeket a lehetőségeket: „lehet, hogy nem érünk el eredményeket, de ki mernek menni a városba, és hosszútávon gondolkodnak, hiszen folyamatosan készülünk”.

„Mikor idejöttem, eldöntöttem, hogy következetes és határozott leszek. Ez nekem jól bevált, elfogadtak, megszerettek a diákok: ha nagyon meghajtom őket, azt is tudják, hogy miért, megbeszéljük az előttünk álló feladatokat; ám fontos, hogyan fogalmazom meg a kitűzött céljainkat.”

A fiatal tanár kikerülve a Nyíregyházi Egyetemről, ahol testnevelés-történelem szakon végzett, az egyházi fenntartású intézményben kezdte meg pedagógusi pályafutását, és nem bánta meg döntését, hogy itt tanítson: „tudtam, hogy ez egy egyházi iskola, azt is, hogy mire vagyok képes, s hogy ezzel a feladattal is meg fogok birkózni. Mélyvízben kezdetem, de újra ezt választanám, ha visszaforgathatnám az időt. A kollégáim segítsége nélkül azonban nem ment volna így a beilleszkedés. Szeretném, hogy elismerjék a munkámat, de tudom, hogy ehhez alázatra van szükség, energiára és időre”.

Minden gyermek más, de „minden itt tanuló gyermek számára jelentősége van annak, hogy csapatmezben indulhat, vagy, hogy bemondják a nevét, hogy kicsit reflektorfénybe kerül és megmutathatja magát, tudását.” Év végén, ballagáskor ajándékot is kaptak teljesítményükért a versenyző diákok az egyházmegyétől.

Az elballagó 8. évfolyam egyetlen osztályát vinni: „ez is nagy motivációt jelentett számomra – vallja Miklós – úgy érzem, sikerült helytállnom mellettük. Közülük mindenki továbbtanult, s mivel tartom velük a kapcsolatot, tudom, hogy ki hogyan boldogul: van, aki Hajdúdorogon, van, aki a Bánkiban, van, aki a Szent Bazilban végez további tanulmányokat”.

Hosszú távú terveiről kérdezve kiderül, hogy a munkája az élete: „szeretem, amit csinálok, nem is munkának fogom fel, szeretek gyerekekkel, általános iskolás korosztállyal foglalkozni: alakíthatóak és tele vannak érzésekkel. Az órák során a viselkedés szabályaira is oktatom őket; arra, amire a sport tanít: emelt fővel veszíteni.”

Az óráknak forgatókönyvük van Miklós tanár bácsinál: megbeszélik, hogy mire készülnek, keményen dolgoznak, majd óra végén értékelnek. „Fontos a visszacsatolás, hogy megtudják, mit, miért fejlesztünk. A verseny nagy motiváció a tanítványaimnak – ezzel tudok rájuk hatni.”

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, videó: Kölcsey Tv

Nyíregyházi Egyházmegye