Ajándékba kaptam a hitemet – interjú dr. Obbágy Veronikával

Beszélgetőtársam nemrég számolt be egy előadásról, melyen a torinói lepelről beszélt egy neves külföldi orvos; a lepelhez hasonlatos titokzatos textília Veronika kendője is, melynek történetéről apokrif iratokból tájékozódhatunk: ahogyan Krisztust a Golgotáig kísérő asszonyok közül az egyik a Megváltó véres arcát egy kendővel megtörölte. A kendőn maradt igaz képmás, vera icon adja a bibliai név egyik etimológiáját, egy másik magyarázat szerint jelentése: győzelmet hozó. Dr. Obbágy Veronika főorvos keresztnevével lelkületet is kapott a keresztvíz alatt. Az az asszony, aki segít és enyhít a testi fájdalmakon: orvosként ez az elsődleges feladata, ám hite és másik hivatása röntgen tekintettel fürkészi a földi létezésünk lenyomata mögötti értelmet és összefüggést. Papnéként a lélek gyógyítását is vallja és keresi – interjú dr. Obbágy Veronikával.

Bő tíz évvel ezelőtt először csak így ismertem: ő a tisztelendő asszony, dr. Ivancsó István atya felesége az első padból. Szikár, törékeny alkata, mélyen meghajló keresztvetései azt a benyomást keltették bennem, hogy komolyan veszi hitének böjtöléssel és imádkozással kapcsolatos oldalát. Majd megtudtam, hogy saját területén, a tüdőgyógyászat terén kiemelkedő szaktekintély: tudományos publikációkat ír, rangos külföldi kongresszusokon van jelen folyamatosan, elnyerte a Jósa András Oktató Kórház legmagasabb rangú elismerését, a Jósa András Emlékplakettet, valamint a Magyar Tüdőgyógyász Társaságtól a Schweiger Ottó-díjat. A nyíregyházi Megyei-Városi Tüdőgondozó Intézet vezető főorvosa volt 2000-2013-ig, valamint előrehozott nyugdíja mellett a mai napig aktívan tevékenykedik pulmonológusként ugyanott. Mostani beszélgetésünk alatt e két hivatás viszonyáról, de leginkább a naponta megélt hitéről folyt a szó, s ebből egyértelműen kiderült: a hit, s az abból fakadó ima és böjt olyannyira természetes része életének, mint a gyógyítás.

Hosszú idő telt el azóta, hogy a mátészalkai parókián a tisztelendőasszonyok szokásos feladatait gyakorolta 1995-ig, az azt követő idő a hittudományi főiskola vonzásában telt férje számára, így nem lehetett „igazi” papné. Most, 2019 áprilisától egy kisebb filiába, Rókahegyre rendelte István atyát püspöke. Milyen férje mellett újra egy közösség szervezője lenni?  

Nagy öröm mindkettőnk számára. A rengeteg tudományos munka mellett nagyon jól esik a férjemnek, hogy újra papnak érezheti magát. Honlapot, programokat, zarándoklatokat szervez egy maroknyi közösségnek, s ezt hite szerint nem lehet túlzásba vinni.

Debrecenben, amikor káplánné voltam még nem élveztem ennyire, mert nehéz időszak volt az ottani: István alig látta a gyermekeket a sok munka miatt, én pedig nem tudtam mélyen átélni a liturgiát, mivel kicsik voltak a csemeték. Sokfelé kellett figyelnem nekem is: oktattam, kutattam, gyógyítottam a klinikán, gyermekeket neveltem otthon és még két kicsi mellett ügyeltem is (a harmadik mellől szerencsére már nem köteleztek ügyeletre). Proszforát azonban nem kellett sütnöm, s az oltárt sem nekem kellett díszítenem.

Mátészalkán már egészen más volt a helyzet. Mosolygó Imre bácsi felesége özvegy papnéként újra megtanította, amit édesanyámtól már láttam: mikor, milyen oltárterítő szükségeltetik, hogyan kell előkészülni a szertartásra. Aztán ’95-től a férjem főállású egyetemi tanár lett, s onnantól megint nem voltam papné.

Az idei pünkösdkor és azóta is igazi örömöm telik abban, hogy süthetem az öt lítiás proszforát, élmény dagasztani, széppé simítani a tésztáját.

Én nagyon szeretem a szertartásokat, ez is összeköt minket a férjemmel. Ő a liturgikus tanszék vezetőjeként mestere a szertartásnak, én pedig, ha időm engedi, nem hagyom ki sem az utrenyét, sem a vecsernyét vagy az istentiszteleteket, ráadásul ezek után alkalom nyílik beszélgetni a hívekkel.

A mozgalmas hétköznapok feladataihoz járul, hogy beteg édesapját ápolja. Ez és édesanyja halála újabb változást hozhatott életébe…

Amikor szüleim még Miskolcon laktak, nem akartak átköltözni Nyíregyházára. Egy idő után egyre gyakrabban történt velük valami, ami miatt – mivel én vagyok egyedül orvos a testvéreim közül – nekem kellett elutaznom hozzájuk. Az egyik érv ez volt: ha közel vannak, jobban tudom őket segíteni, a másik: itt mindig van, aki a papi sírkertben imádkozzon értük. Így hát beleegyeztek. A mi házunktól öt percre költöztek, az erkélyük a templomra néz, a temető is közel van.

Édesanyámat már egy éve ott látogatjuk. Édesapám beül a mopedbe és minden áldott reggel elmegyünk a templomba, utána a temetőbe, majd reggelizünk, és csak aztán megyek dolgozni.

2018 szeptemberében édesanyám úgy ment el, hogy mindenkinek tartogatott valami bölcsességet, feladatot hátralévő életére.

Nekem csak annyit mondott: köszönöm. Szépen, csendben, mindenkitől elbúcsúzott: hitet erősítő volt a távozása, elfogadva az elkerülhetetlent, hogy menni kell.

Halála előtt megkérdezte tőlem: „Ilyen a vége?” „Úgy néz ki, mami.” – válaszoltam. Ekkor már tudtam, hogy ragaszkodásomból engedni kell. „Elengedünk, mami, sóhajts és vigyenek az angyalok, de egyenesen a Jóistenhez vigyenek!” – mondtam el hangosan többször is. Három sóhajtás után eltávozott. Másnap a sekrestyés azzal szólított meg, hogy előző éjjel édesanyával álmodott, aki ezt mondta neki: „nem tudok meghalni, mert Vera nem enged el”.

Két hétre rá rózsafűzéres asszonyok hívták fel édesapámat Diósgyőrből, hogy: „tetszik tudni, aki a hónap első szombatján megy el, azt az angyalok egyből az Istenhez viszik”. Ezt én korábban nem tudtam. Édesanyám szeptember elsején, a hónap első szombatján halt meg. Ez is egy csoda az életemben. Halála előtt megígérte: „fogok értetek imádkozni, ha sikerül” – s mi ittmaradottak minden nap érezzük, hogy közbenjár értünk.

Hogyan érvényesül a vallásos meggyőződése a mindennapi munkában és a betegekkel való érintkezésben?

Először is minden reggel a betegeimért is imádkozom a liturgián: így indul a napom. Az egyik betegem meg is jegyezte: sokkal nyugodtabb azóta, hogy ezt megtudta, mert őérte az orvosa minden nap imádkozik.

Amikor a második gyermek után a klinikának egy új részlegére kerültem a régi professzorom a részleg vezetőjét faggatta: „milyen Verával dolgozni?”. Az új főnököm áradozott, és dicsért, de hozzátette:„csak mióta itt van, nem tudok egy jót káromkodni”. Pedig soha sem szóltam semmiért, de érezték a modoromból, stílusomból, hogy az nem illik.

Az asszisztenseim ismerik a hitvallásomat: szeretni kell a beteget, úgy kell velük beszélni, hogy érezzék a szeretetet, akkor is, ha ápolatlan, ha türelmetlen betegről van szó. A rendelés sem arról szól, hogy felírok egy receptet, hanem mindent elmagyarázok türelmesen. Remélem, ebből is érzik, hogy gondoskodok róluk, fontosak nekem.

Köszönni is többféleképp lehet nálam, a múltkor kiléptem a rendelőből, és négyen köszöntek rám a folyosón: Feltámadt Krisztust!

A recept mellé időnként szóbeli rendelvényként mondom a betegeknek: „tessék még imádkozni is”. A betegek tudják egymástól: papné vagyok, s ha erre is utal valaki kérdésében, úgy válaszolok, hogy érezze a hitemet. Harmincnyolc éve gyakorlatom, hogy a „mivel tartozom?” kérdésre „vatikáni valutában” kérek fizetséget: egy Miatyánkkal.

A betegeim felé irányuló szeretet nem magától jön, hanem a hitből és a napi liturgián való töltekezésből.

Korábban így nyilatkozott egy interjúban: a hitét inkább megerősítette a tudomány, minthogy szkeptikussá tette volna. Hogyan?

Két csalódás volt életemben. Az egyik a rendszerváltás után, mert azt hittem, ha már nem tiltott, mindenki menni fog templomba, de az emberek mégsem kezdtek tömegesen járni.

A másik, hogy amikor valaki elvégez egy orvosi egyetemet, belelát az emberi test működésének csodájába, hogy lehet az, hogy mégsem veszi észre az Alkotót. Pedig már Szophoklész is megmondta: „Sok van, mi csodálatos,
de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

A konferenciákon még mindig tudnak újabb és újabb felfedezéseket bemutatni pl. a sejten belüli szerveződéről. Hogyan állhatott volna össze ez a rend magától? Ezek a csodálatos felfedezések számomra a hitemet erősítik, s mindig azt élem meg, hogy a Jóisten teremtő tevékenységének eredményei vagyunk. Én a rendet látom, melyet, ha megsérül, nehéz helyrebillenteni.

És hogyan látja Isten akaratát a betegségekben, gyógyulásokban?

Édesanyám a vége felé folyamatosan imádkozott. Úgy tapasztaltam, van három, négy kedvenc imája. Az egyik a Mélységes bölcsességgel kezdetű, a temetési szertartás egyik tropárja. Az első fele nem is a halottakról szól, hanem az embert szerető Isten bölcsességéről, mellyel az üdvösségünkhöz hasznos dolgokat megadja számunkra.

Mélységes bölcsességgel mindeneket intéző egyetlen Teremtőnk, * ki mindnyájunknak azt, ami hasznos, emberszeretőleg megadod, * nyugtasd meg a te elhunyt szolgáidnak lelkét, *’ mert benned helyezték bizodalmukat, Alkotó Urunkban és Istenünkben.

A keresztekre ugyanez érvényes. Az Isten olykor megengedi, olykor nem, hogy megtörténjen velünk a baj, de akármilyen keresztet is ad, szeret minket. A betegséget is hasznosnak tartja: van oka annak is, ha hamarabb elvesz egy életet. Működik a szabad akarat, de az Isten tervez velünk.

Úgy veszem ki szavaiból, hogy ha történetesen nem tud meggyógyítani egy beteget, akkor is van vigasza. Hogyan éli meg kudarcait a munkában?

Mivel empatikus vagyok a betegekkel, magam is sokszor elérzékenyülök. De én csak eszköz vagyok a Jóisten kezében. Mindenki tegye a dolgát: én is teszem a dolgom, minden tudásomat latba vetve gyógyítok, de az Isten terve valósul meg életünkben.

Apám azért lett pap és nem orvos, mert hallotta egyszer, amint az orvos kijött egy betegtől és ezt mondta a papnak: „én már nem tudok többet tenni, te jössz”.

Olyan rákos betegekkel is találkoztam, akiknek emberi számítások szerint egy év sem jutott volna, mégis maradtak még két, három vagy öt évet velünk: ajándékba kaptak még időt az Úrtól. Ezt tartotta számukra „hasznosnak” a Teremtő.

Böjte Csaba atya egyszer azt mondta: „nem rinyálunk, imádkozunk.” Kereszteket csak úgy hordozhatunk, ha kőkeményen imádkozunk és nem rinyálunk.

Van egy pont, amikor már az orvos sem tud segíteni, ám ön a baj megelőzésére is nagy figyelmet fordít munkája során. Hogyan próbálja az embereket az egészségmegőrzésre buzdítani?

Valóban sokkal könnyebb megelőzni, mint betegség után gyógyítani. Annak idején, mikor Magyarországon már nem volt tovább kötelező a tüdőszűrés, én azért küzdöttem, hogy legalább itt, a keleti régióban maradjon meg ez a szűrővizsgálat. Ezt el is tudtam érni, a mai napig működik a stabil és mobil tüdőszűrő szolgálat is.

A magam területén mindent elkövetek, hogy megelőzzük a komolyabb betegségeket: dohányzásról való leszokást támogató csoportos és egyéni tanácsadással; nem engedek ki egy dohányost sem úgy a rendelőmből, hogy el ne mondanék neki egyet-kettőt a bajokból, amit ez a káros szenvedély okoz.

S mindig belecsempészem a Jóistent a beszélgetésbe mondván: „úgy teremtett meg a Jóisten, hogy ha nem bántanánk a szervezetünket, akkor a tüdőnk magától tisztulna”.

Volt-e olyan gyógyulás, amelyben Isten jelenvalóságát látta, esetleg csodaként élt meg orvosi mivoltában is?

Egy biztosan van. A nő minden előkészület nélkül azt mondta a kollégáinak: „na most átmegyek Verához, hogy megvizsgáljon”. Valóban súlyos volt a helyzet: inoperabilis. Mondtam neki, hogy nagy a baj, sürgős kivizsgálás, kezelés szükséges és valószínűleg nem is lehet megoperálni. A válasza így hangzott: „nem baj, én meg fogok gyógyulni”. Akkor megismételtem neki az elmondottakat más szavakkal, hátha nem értette meg. Ennek már több, mint tíz éve. Kapott kemoterápiát, amely műthetővé tette a daganatot. Rengetegen imádkoztak érte, ezt tudom. És az is segíthetett neki, hogy húzott maga köré egy kerítést – persze nem bántva másokat: csak azokkal beszélgetett, azoknak vette fel a telefont, akik pozitív hatással voltak rá. Ma is jól van.

Nem tudhatjuk, kinek, mennyi adatik. Vannak túlélések, amikor időt kap valaki magára, a családjára és alkalmat a fohászkodásra, hiszen ahogy a pócsi kilencedben imádkozzuk: „Aki Őhozzá fordul segítségért, az biztos helyen zörget. A Pócsi Szűzanya nem engedi, hogy egyetlenegy „Mária Segíts!” is hiába szálljon le ajkainkról.”

Papcsaládban nőtt fel. Hogyan élte meg ezt gyermekként? Milyen hozománya van életében a görögkatolikusságnak?

Nagyon megedződtem – főleg a gimnazista éveimben -, mert engem és a testvéreimet (őket inkább általános iskolában) bántottak. Mikor „összegyűlt”, édesapám bement az iskolába, megkérdezte: „hány gyerekem jár ide? Négy! Akkor négyszer annyi papírt, vasat meg rongyot gyűjtünk az iskolának, és nézzék meg a járási és megyei versenyeredményeket is”. A gimnáziumban fogtam fel és éreztem át azt, hogy papgyerekként a rendszer ellensége vagyok. Volt egy olyan tárgyunk, hogy világnézetünk alapjai. Az iskola párttitkára tartotta, így a papgyerek abból nem kaphatott ötöst. Ha kérdeztek, a válaszhoz mindig hozzátettem: „Marx szerint” vagy „Lenin szerint”, de sosem tagadtam meg a hitemet. Minden héten kaptam valamilyen pofont a vallásosságomért, de apám otthon két-három mondattal helyre tett. Azt is mindig mondogatta vigasztalásként: „Fiam, a legnagyobb karrier az üdvösség.” Egyetemi éveim alatt pl. a kollégium portása vasárnap este rendszeresen gúnyolódott azon, hogy templomba megyek.

Nem tudom mi lett volna, ha egyházi iskolába jártam volna, így azonban megerősödött a hitem. Ekkor  szerzetes-orvos szerettem volna lenni, de épp nem működött női görögkatolikus rend Magyarországon, így maradtam a test gyógyításának hivatásánál.

Edelényben egy magtárból kialakított kápolnában kezdtem minden reggelt: ministráltam apám mellett, aki a csendes imákat is félhangosan mondta, emiatt a liturgia teljes szövegét kívülről tudom – a csendes papi imákkal együtt. Akaratlanul is bennem maradtak a szövegek: a legkedvesebb a Méltó és igazságos alatti. Azóta is próbálom átimádkozni mindegyiket a liturgián, amivel, úgy érzem, jobban át tudom élni a szertartást. Ezt ajándékként élem meg, éppígy a hitemet is. A hit egy óriási ajándék, de lehetőséget kapunk arra is, hogy fejlesszük, ez is „talentum kamatoztatás”!

Édesanyám szertartások közben harmóniumozott. Edelényben úgy mondták: a görögkatolikusok „jött-mentek”, hiszen sokfelől költöztek be, bányászok voltak. Mivel minden faluban, ahonnan érkeztek, más volt a dallam, anyám a harmóniummal próbálta egységesíteni az énekeket.

A magtárból átalakított parókián rengeteg patkányt és egeret fogtunk, de mi szerveztük a görögséget itt első papcsaládként, s ez jó érzéssel töltött el mindannyiunkat. Apám lerakta a templom alapjait, majd elhelyezték onnan. Ő mindig is lelki templomépítő volt, belénk is ezt plántálta.

Emlékszem, szerettem menni egyedül a kápolnába, letérdeltem, megcsókoltam az ikont, Krisztus szemébe nézve imádkoztam. Egyszer, amikor be akartam menni, zárva volt: egy gyertya égett, apám egy civil ruhába öltözött párt esketett titokban.

A görögkatolikus múltam hozománya pedig az lett, hogy nekem az imádság és a templomba járás a „hobbim” ezt csinálom szabadidőmben. „Te neked mindennap kell menni templomba?” – kérdezte egyszer tőlem valaki. „Nem kell, de jólesik” – mondtam én.

A feltöltődés is a templomhoz köthető: az Oltáriszentség ad erőt minden nap. Olyan nincs, hogy templom nélkül teljen el egy ünnep. Mióta nem kell a gyermekek energiáit lekötni, és figyelhetek a szövegre, a szertartás számomra mágnes, magához vonz. Mint mondtam: ajándékba kaptam a hitemet.

Hogyan és mennyit böjtöl?

Ha valamivel megkínálnak egy családi nagy összejövetelen, azt is megkérdezik viccesen az étel fölött: „megengedi a vallásod?” A tágabb családom körében előforduló nehézségekért, keresztekért felajánlottam egy-egy böjtöt: ma már cédulám van azokról az ételekről, melyekről lemondtam és melyeket felajánlottam valakiért. Persze ezek olyan ételek, melyek nélkül teljes életet lehet élni. Csak néhány példa: palacsinta, rántott hús, túró rudi, tejszínhab, fagyi. Huszonöt éve nem iszom kávét, arról nehéz volt lemondanom, mert nagyon szerettem, naponta négyszer-ötször ittam, de már éreztem a mellékhatását is. Az, hogy olyan valakiért hagytam abba, aki közel áll hozzám, könnyebbé tette a felajánlást és a böjt teljesítését. Mivel nem tudok eleget imádkozni, a böjtölést ajánlom föl remélve, hogy a Jóisten ezeket szívesen fogadja tőlem.

Emellett persze a napi ima sem maradhat el: kilencedeket és Nagy Szent Bazil, Csodatevő Szent Miklós, Szent István akathisztoszt imádkozom részletenként, mára már valamelyiket kívülről tudom. Mivel gyermekeim és unokáim tőlünk messze élnek, innen a távolból ezzel támogatom őket. Nagyon büszke vagyok rájuk és tőlük is sok erőt kapok. Nagyobbik fiam görögkatolikus pap és a Miskolci Egyházmegyében szolgál, két gyermekük van. Kisebbik fiam az én hivatásomat követte és aneszteziológusként dolgozik Svájcban. Lányom matematika-fizika szakos tanár, Sopronban él férjével és kislányukkal.

A szakmai előadásokon túl, tartott már elmélkedést Máriapócson, a betegek búcsúján, vagy fiatal papnéknak lelkigyakorlatot. Hol foglalnak helyet ezek az alkalmak a tudományos előadásai, publikálásai között? Hogyan értékeli ezeket a felkéréseket?

Gyöngyszemek ezek, szívem mélyén többre tartom őket, mint a többit, bár soha nem készítettem publikációimról listát. Orosz Mártival több éve orvos-gyógyszerész találkozókat szervezünk Máriapócson minden október első szombatján. Megvallhatjuk hitünket – ez felemelő. A Szűzanyától és valamelyik püspök atyától mindig kapunk útravalót ezen a hétvégén.

Minden görögkatolikus számára mond valamit Máriapócs. Mit jelent az Ön számára? Milyen a viszonya Máriapóccsal?

Azt nem lehet szavakba önteni. Nekem nem egy alkalommal, hanem minden alkalommal mond, súg valamit a Szűzanya. Mindig volt mit megköszönni, és volt mit kérni a kegyhelyen. Visszamosolyog az emberre, együtt érezve könnyeimmel. Amikor ránézek a kegyképre, úgy érzem, sugároz valamit. A könnyező Szűzanyák mindegyike mosolyog könnyein és saját könnyeinken keresztül is.

A Miskolci Egyházmegyéből, amelynek területén felnőttem, minden Illés-búcsúkor mentünk Pócsra, de nem gyalog. Annak idején ezt csak kirándulásnak lehetett az állam felé lejelenteni. Férjemet is csaknem lecsukták, mert az egyetemistáival a Bükkbe kirándult, és azzal vádolták, hogy a rendszer ellen izgat. Pedig az már a ’80-as évek vége felé történt. A nagyapám zarándokolt valamikor Rakacáról gyalogosan! Volt olyan, hogy a férjemmel ketten indultunk zarándokolni Máriapócsra; majd a jósavárosi közösséggel, most pedig saját csapatunkkal indultunk a Rókahegyről.

A receptes mappámban számomra természetes dolog, hogy a receptek mellett, a másik oldalon ott sorakoznak az emléklapok, szentképek. Ha nem a rendelőben írok fel receptet, kinyitom, bárki megláthatja. Ez is egyfajta hitvallás. Betegeimtől is többször kaptam már szentképet, melyet a rendelő könyöklőjén tartok. Ott vannak pl. édesapám gyémántmiséjének emléklapjai és volt, hogy ebből betegnek is adtam: nem tüntetni akarok ezzel, hanem súlyos beteget imára buzdítani.

 

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye