Interwiew with DEMKÓ Ferenc

– Mikor született meg önben a gondolat, hogy a papi hivatást választja?

– Az én életemben soha nem volt alternatíva. Karácsfalvai gyerekként néztem a mozdonyvezetőket, hogy milyen vagány, ahogy kinéznek az ablakon, de ezt hamar elvetettem. Édesapám traktoros volt a kolhozban, édesanyám könyvelő, ezek a szakmák sem érdekeltek különösebben. Jól emlékszem, a karácsfalvi kis régi elemi iskola és a templom drótkerítéssel volt elválasztva egymástól, és sokszor leskelődtem, ahogy jár-kel ott a pap. Tehát már egészen kis koromban ez vonzott. Míg mások eljátszották, hogy masiniszták, én pedig azt, hogy pap vagyok. Pedig annak idején még élt bennünk a félelem. 1969-ben születtem, és a gyerekkorom még erősen „Szovetszkij Szojuz” volt.

– Az akarat tehát erős volt, kitartott a gondolata mellett, és papnak tanult. Hol?

– Nem ment ez olyan könnyen… A tiszaújhelyi általános iskola befejezése után a Nagyszőlősi Technikumban tanultam magasfeszültségi távvezeték-építést. Anyuéknak ugyanis az volt a vesszőparipája, hogy fiam, alakuljon bárhogy is az élet, legyen a kezedben egy civil szakma, legyen diplomád… Jó, megcsináltam, aztán 19 évesen behívtak katonának, úgy volt, hogy tengeralattjárón kell majd szolgálnom. Aztán másképp alakult. Nem tudok úszni, ennek ellenére szívesen járok uszodába, persze csak abba, ahol a lábam éri az alját. 1990-ben szereltem le, s akkoriban az éppen-éppen feltámadó görög katolikus egyháznál átmeneti időszak vette kezdetét. A katonaság alatt leveleztem a karácsfalvai pappal, aki biztatott, hogy tanuljak. Érdeklődni kezdtem, ki lenne az, aki segíthet. Bendász Dánielen keresztül ismerkedtem meg Ortutay Elemérrel. Ő elküldött Szemedi János megyéspüspökhöz Ungvárra. Onnan hazafelé jövet, ha már Munkácson voltunk, arra gondoltunk édesapámmal, felkeressük a pravoszláv püspököt is, de betévedtünk egy egyirányú utcába, a rendőr megbüntette aput 10 rubelre, mire ő intett egyet, és visszafordultunk, így nem kerestük tovább a pravoszláv püspököt… Szemedi püspök írógéppel írta meg Nyíregyházára a levelét, útlevelet kaptam, és a Nyíregyházi Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát. 1997 januárjában szenteltek pappá Alsóveresmarton, s ezután a Tiszacsomai Egyházközség papja lettem, s mind a mai napig ott teljesítek szolgálatot, valamint Macsolán és Bégányban.

– Közben megházasodott?

– Igen, a feleségemmel, Anikóval Nyíregyházán ismerkedtem meg, ő is azon a főiskolán tanult teológiát. Nagyon hamar, néhány hónap udvarlást követően, 1996. december 28-án, csikorgó hidegben házasodtunk össze Kazincbarcikán, Anikó szülővárosában.

– A felesége hamar beilleszkedett a kárpátaljai életbe?

– Lánykorában bizonyára nem voltak olyan gondolatok a fejében, hogy egyszer kárpátaljai, Uram bocsá’, falusi papné lesz, hanem valami „komolyabb” dologra készült: több nyelvet beszél, az egyetemet is kitűnően végezte. De hát a szerelem vagy a Gondviselés ilyen. Eljött, és úgy gondolom, most már inkább érzi magát itteninek, mint magyarországinak.

– Öt gyermekük született, közülük négy lány, tehát a férfiak kisebbségben vannak a családban…

– Lehet mondani. Anikó 1997-ben született, Anasztázia 1999-ben, Ferike 2001-ben, és aztán tíz év elteltével jött még két kislány, Andrea, aki nyolcéves, és tökéletes mása Anikó lányunknak, és Anna, aki hatodik éves és tökéletes mása Anasztáziának. Mára már csak a két kicsi van itthon, a három nagy Magyarországon tanul: Anikó pszichológiát Debrecenben, Anasztázia gyógypedagógiát Egerben, Ferike pedig a hajdúdorogi gimnázium tanulója. Őszintén bevallom, mindig az volt a vágyam, hogy papdinasztiát alapítok, ugyanis a görög egyházban elég nagy hagyománya van annak, hogy a papság apáról fiúra száll. Nekem is ez volt az álmom, de jelenleg úgy tűnik, ez a vonal nem fog folytatódni, hisz a fiam műszaki beállítottságú.

– Aki önt egy kicsit is ismeri, tudja, hogy van humora, de ha kell, akkor összeszedett és komoly. Otthon inkább pap, vagy férj és apa?

– Nem tudom, mennyire lehet különválasztani a papot és az apát. Szokták mondani, hogy a munkát nem szabad hazavinni, szerintem nekem ez nem igazán sikerül, ugyanis a kudarcaimat kudarcként élem meg – és akkor letört vagyok – a sikereket pedig sikerként. A gyereknevelés többnyire a feleségem feladata, amiért nagyon hálás vagyok neki, én csak bizonyos helyzetekben kerülök bele a képbe. Anikó jóval következetesebb, ha azt mondja a gyerekeknek, hogy nincs több tévé, lefeküdni, én próbálom rábírni, hadd nézzék még egy kicsit… A két kicsi lány úgy csinálhat belőlem bolondot, ahogy csak akar, és én ezt nemhogy eltűröm, hanem még jól is esik. Észrevettem, hogy az utóbbi években sokat változtam: úgy érzem, érzékenyebb és engedékenyebb lettem, rá lehet ezt fogni a korra, de véleményem szerint az, hogy 50 éves elmúltam, még nem a világ vége.

– Mondják, a korral jön a bölcsesség is, s talán az embereket is hamarabb kiismerjük, mint fiatalabb korunkban. Önnél hogy van ez?

– Az biztos, hogy akit megkedvelek, abból nehezen ábrándulok ki, de ha kiábrándulok, akkor nincs visszaút. Még mindig vannak melléfogásaim, de azért reménykedem abban, hátha mégis jó ember, csak éppen rossz napja volt, biztos van magyarázat a viselkedésére stb.

– 2011-ben esperesnek nevezte ki Milan Sasik püspök, 2016-ban pedig helynöknek. Nagyobb lett a felelőssége ezáltal?

– Sokkal. Az esperesség jogköröket nem biztosít, a helynökség viszont már igen. Én az egyházmegye magyar nyelvű híveiért vagyok felelős. Civil fogalom szerint ez azt jelenti, hogy igazgató-helyettes. Tehát eddig egy voltam a sok közül, most már nagyobb a személyes felelősségem. Ez változtat az emberen. Én is megváltoztam, néha számon kell kérnem, utasítanom. És a papok sem úgy néznek rám, mint korábban Ferire, ők is érzik, valami megváltozott.

– Vannak barátai? És ha igen, milyen gyakran találkoznak?

– Fiatalabb korunkban többekkel összejártunk, és elég nagy létszámú csapat gyűlt össze. Nehézkessé vált a szervezés, ezért egy idő után ez háttérbe szorult, néhányan azért maradtak.

– Úgy gondolom, egy mise vagy liturgia egy percet sem csúszhat. Mindig pontosan odaér a szertartásokra? Egyszóval: ön pontos ember?

– Önámítás lenne, ha azt felelném, hogy pontos vagyok. Nem vagyok lusta, de ha korán kelek, akkor is sokáig teszek-veszek, aminek a vége úgyis az lesz, hogy az utolsó percben, vagy az után toppanok be, és onnantól kezdve már ideges vagyok.

– Ezek szerint nem túl türelmes?

– Egyesekkel szemben igen, másokkal nem. Nem mondanám, hogy a türelem az erényeim közé tartozik. De akiket kedvelek, azokkal türelmesebb vagyok, mert szerintem a barát az, aki ismer, és a hibáimmal együtt is szeret.

– Mi az, ami kikapcsolja?

– Nagyon szeretek olvasni. Főképpen a történelmi könyvek nyűgöznek le, de szívesen olvastam végig Harry Pottert is. Most a Trónok harca került sorra, ugyanis véleményem szerint egy könyv mindig sokkal többet mond el, mint a film. Nagyon fontos nekem a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye jelene, büszke vagyok vidékünk történelmét alakító múltjára és az Úristen gondviselő szeretetébe ajánlom a jövőjét. Vigyázza, óvja közösségeit, papjait, püspökeit, hogy megtalálja a helyét, ahogyan legjobban be tudja tölteni küldetését: Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését. S mivel ez a beszélgetés a Megváltó születésének várakozási idejében történt, kívánom az Olvasónak a Születés örömének élményét, és Isten mindenkit megbékélésre hívó szeretetét!

A beszélgetés eredeti forrását ITT találhatja meg.

Szöveg: Hegedűs Csilla/Kárpáti Igaz Szó, fotó: KISzó

Nyíregyházi Egyházmegye