Karácsony a legszebb ünnep – szoktuk mondani. Pedig mennyi szegénység, nyomorúság, kiszolgáltatottság övezi! Ezeket szeretjük inkább elfeledni, s a gyógyító emlékezet szívesen kihagyja a sötétebb fejezeteket a „legszebb történetből”. Pedig valójában csupán néhány órán át tartott a betlehemi idill, s előtte is, utána is mennyi szenvedés, nélkülözés, kitaszítottság kísérte!

Sokáig kereste helyét a fiatal pár, hol hajthatnák le fejüket. Hajléktalanok voltak. Végül sorstársaik, a mezőn élő pásztorok fogadták be szegényes otthonukba, az állatok közé az istállóba. Nem éppen nagy megbecsülés ez az emberek között! Aztán a kedves látogatók köszöntése valamit enyhített ezen a kitaszítottságon, de a jó szándékú, távoli vendégek akaratlanul is nagy bajt hoztak rájuk: előbb Heródes királynál jelentkeztek, aki aztán halálra kerestette a gyermeket. Így hát a kis család újra útra kelt, menekülniük kellett Egyiptomba. Még csak menekült tábor sem fogadta őket a másik országban. Ám a száműzetésből hazatérve sem térhettek őseik földjére, idegenként telepedtek le a kis porfészekben, Názáretben. Lám, ilyen megvetett hajléktalan, menekült üldözött, hontalan idegen lett a földre szállt Istenfia.

Nem csoda, hogy szívesebben ünnepeljük azt a néhány kedves órát, melyet a pásztorok és királyok szereztek a kis Jézusnak, s inkább felednénk, hogy ma is vannak körünkben megvetett hajléktalanok, menekült üldözöttek, hontalan idegenek. Pedig Karácsony üzenete éppen erről szól: az Isten Fia azért vállalt sorsközösséget ezekkel a szegényekkel, hogy eggyé váljon velük. Félő, hogy a karácsonyi szereposztásban ma is többen lennénk a nyugalmukat, otthonukat féltő tisztes polgárok, mint az idegeneket befogadók. De még a gazdagságban dúskáló urak is, akik inkább pokolra kívánnák ezt a kis porontyot, nemhogy leborulva hódoljanak előtte. Ma vajon hányan állnának közülünk pártjára a táborokba szorult menekülteknek? Nem inkább azon örvendezünk, hogy a háborús övezet elkerül bennünket, s addig vagyunk nyugodtak, amíg a gyermekmészárlás távol esik tőlünk? Hiszen a betlehemi gyermekgyilkosság színhelyéhez kísértetiesen közel ma is folyik az ártatlanok vére. Borzongunk, ha a híreket halljuk, de kissé jóleső biztonsággal nyugtázzuk: ez nem érint minket.

Vajon a hazánkban élő szegény családok és gyermekeinek mostoha sorsa sem érint meg minket? Ezt is azzal nyugtázhatjuk, hogy semmit nem tehetünk értük? Igaz, hogy Karácsonykor nagyobbra nyílnak a szívek, könnyebben megtelnek a cipős dobozok, a segélyszervezeteknek köszönhetően több családban mosoly varázsolható a gyermekarcokra. Valóban, ez a szépsége a Karácsonynak, s nem a hulló, pelyhes, fehér hó. De meddig tart ez a mosoly? Meddig tart az ajándékdoboz tartalma? Meddig tart nyitva a szívünk? Netán bezár, mint zárórakor az üzletek? Ennyiért jött volna el Jézus? Csak ezért a néhány kedves óráért vagy napért?

Fölfogjuk-e Karácsony üzenetét, ha nem változik meg tőle a szívünk, ha nem változik meg tőle az életünk? Valóban eljött-e a Megváltó, ha minden marad a régiben? Természetesen eljött, meg is váltott minket, de vajon észrevesszük-e? Vajon észrevették-e a betlehemiek, meg a főváros lakói, meg a messiás-váró zsidó nép, hogy eljött közéjük az, akit annyira vártak? Nem így járunk mi is, a karácsonyi történet mai szereplői? Várjuk a Karácsonyt, várjuk a Megváltót, de nem vesszük észre a szükséget szenvedő hajléktalant? Márpedig akkor nem vesszük észre azt sem, Aki velük eggyé vált. Akkor hiába sürögtünk-forogtunk a vásárokban, hiába sütöttünk-főztünk, s terítettük meg az ünnepi asztalt, a Karácsony elszáll fölöttünk, s érintetlenül hagy bennünket.

Mi lesz Veled Magyarország, ha tiltakozol az egészséges családokból kiszorult, és lakásotthonokba menekülő sok-sok gyermek befogadása ellen? Pedig nem a szobádba, csak az utcádba kellene beengedned őket. Mi lesz Veled, Hazám, ha a külvárosokból bejáró gyermekektől elfordulsz, pedig nem az ágyadba fektetni, csak a gyermekeid iskolapadjába kellene beültetni őket? Mi lesz veled, demokrácia, ha arra használod a jogaidat, hogy érvényt szerezz ezeknek a megveszekedett tiltakozásoknak? Miféle nép micsoda uralma ez?

Azért jött el Jézus, hogy ezt megváltoztassa. Azért jött el az elérhetetlennek vélt Isten, hogy apró gyermekként szerethetővé tegye magát. Azért lett emberré, hogy közelebb hozza hozzánk azokat, akikkel sorsközösséget vállalt, akiktől addig elfordultunk volna. Megalapította és meghirdette a szeretet ünnepét, amelyben megértjük, hogy ez az elfogadó szeretet az egyetlen útja a boldogságunknak. Hogy lehetnék boldog a meleg szobámban, amíg mások vacognak a hidegben? Hogy lehetnék boldog a terített asztal mellett, amíg mások csak remélni tudják, hogy kapnak meleg ételt az ünnepi napokban? Hogy lehetnék boldog, hogy gyermekem osztályelső az iskolában, ha más gyermekek be sem juthatnak oda? Hogy lehetnénk boldog család, ha széthullott családok gyermekeinek sokasága válik a társadalom eldobott hulladékává?

Karácsony mindent megváltoztathat. Mindent meg is változtat azok életében, akik hagyják, hogy az ünnep megérintse őket. Ez a csöppnyi gyermek a jászolban nem más, mint maga a Mindenható. Hiszek abban, hogy végtelen szeretetével megváltoztatja a kemény emberi szíveket. Hiszek abban, hogy mégis megindul a szívünk azokon, akiknek sanyarúbb sors jutott, mint nekünk és gyermekeinknek. Hiszek abban a népben, amely eddig is a legnagyobb bajokban tudott leginkább összefogni, legyen az árvíz, vagy iszap, hó vagy jégvihar. Mi, magyarok szívemberek vagyunk. Hiszek abban, hogy a tízmillió megérintett szívű népévé tudunk válni. Ha ma még nem is látom ezt, hiszek a szíveket átalakító szeretet mindenható erejében. Ez valóban legyőzhetetlen, csak mellé kell állnunk. Ha a Szeretet mellé állunk, akkor máris közelebb kerültünk a szeretet koldusaihoz is. Hiszek abban, hogy ez huszonegyegyedik században lehetséges. Hiszem, hogy van ma Európában olyan ország, ahol ez megtörténhet. Igen, hiszek Magyarország föltámadásában. Ennek csodáját hozza meg mindnyájunk számára az idei Karácsony!

+Fülöp

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum