Bizánci egyházunk Karácsony másodnapján Mária istenanyaságát ünnepli. Ő a legjobb részt választotta, nem is veszti el soha. Bár Jézus ezt Márta nővérére vonatkoztatta, de nyilván nem véletlenül halljuk e szavakat szinte minden Mária ünnepen. Igaz, Karácsony másnapján, Mária istenanyaságának ünnepén az Evangéliumban nem ezt, hanem a születés történetének folytatását olvassa Egyházunk, mégpedig annak igen szomorú epizódjait. Még aznap éjjel újra útnak indult a fiatal pár, ezúttal már a megszületett gyermekkel, s meg sem álltak egészen Egyiptomig. Jó pár év száműzetés után jöhettek csak haza. Közben Betlehemben és környékén szörnyű vérengzést hajtott végre a féltékeny uralkodó. Szörnyű a tudat, hogy nem messze ettől a vértől áztatott helytől ma is hasonlóan kegyetlen gyermekgyilkosságokat művelnek hasonlóan kegyetlen emberek. Úgy látszik, 2000 év óta nem javultunk egy csöppet sem. De az Isten-gyermeknek sem volt nyugvása, míg távolabbi vidékre nem költöztek, hogy aztán az azóta ma már oly sok helyen ünnepelt názáreti házban telepedjenek le szülei.

Karácsony tehát sok szomorú eseményt is hordoz, melyeket – úgy tűnik – jobban esik eltakarni a feledés leplével. Pedig valójában csupán néhány órán át tartott a betlehemi idill, s előtte is, utána is mennyi szenvedés, nélkülözés, kitaszítottság, fájdalom és bánat vette körül. Ennek ellenére mégis a Karácsonyt tartjuk az egyik legszebb ünnepünknek. S méltán, hiszen ezek a sötétségek nem vehették el azt a fényt, amelyet Krisztus Urunk éppen ebbe a szomorú, sötét világba hozott. Még ha csak rövid ideig látszott is a csillag a barlang fölött, ha nem sokkal a látomás után hamar el is hallgatott az angyalok mennyei dicsőítő éneke, de az igazi fény, a soha le nem alkonyodó világosság, az Isten kiolthatatlan szeretetének tündöklése attól kezdve mégis itt maradt velünk, végérvényesen. Nemhiába, oly szívesen énekeljük ilyenkor, Karácsony táján, hogy: Velünk az Isten.

Mindnyájunk közül Mária élte át ezt a szomorúságot a legfájdalmasabban és ezt az örömöt a legteljesebben. Már előre készülhetett fiával való együtt szenvedésre egyszersmind a legyőzhetetlen örök életre. Micsoda fájdalom lehetett a szülés után nem sokkal útra kelni, idegen vidékre vándorolni. Micsoda keserűség lehetett hírét venni a szörnyű gyermekmészárlásnak, és szíve mélyén sejteni, hogy mindez az ő szeretett fia miatt dühöngött odahaza. Mekkora félelem lehetett bennük, amikor végre hazatérésre szánták el magukat, hiszen ott a messzeségben sem volt maradásuk, de idehaza sem találtak biztonságra. E fiatal leánynak milyen korán meg kellett tapasztalnia az emberek ridegségét, kegyetlenségét, sorsának kiszolgáltatottságát, mégis őt mondta az angyal az asszonyok között a legáldottabbnak. Simeon jövendölése szerint az ő szívét is tőr járta át, hogy eggyé váljon szent Fiával a kínhalálában is, nem csak a világrahozatalában, mégis őt nevezzük Boldogasszonynak.

Mária boldogságát nem vehette el sem a szülés körüli sok nyomorúság, sem a fia halála körüli megaláztatás. Milyen furcsa kettőség ez! Micsoda szomorúság és micsoda öröm! Ünnep, amelyet fájdalom övez minden felől, de amely mégis úrrá lesz minden sötétségen! Nem tagadhatjuk le, ilyen a mi életünk is. Szomorúság, fájdalom veszi körbe, mindenfelől leselkedik rá a sötétség, és mégis, mégis legbelül ott tündöklik az elvehetetlen fény, a legyőzhetetlen világosság.

Ezzel a kettős csodával ajándékozta meg az Istenszülő kerek háromszáz évvel ezelőtt a magyar görögkatolikusokat. Mekkora öröm volt az első könnyezés, micsoda öröm töltötte el az egyszerű imádkozó híveket a könnyezés csodája! De nem sokáig örvendezhettek, mert a hatalmasok, az erősek a jámborság álcázta irigységből elvitték a képet, s nem maradt utána, csak a szomorúság, a tehetetlen fájdalom – közel húsz éven át. De az Isten adta csoda legyőzhetetlen, az Istentől kapott öröm elvehetetlen. A pócsi templomban sovány vigaszként elhelyezett képmásolat elkezdett könnyezni, s nem is csak egyszer. Csodát pedig megszámlálhatatlanul sokszor tett a kérő, bízó, hálás szívű embereknek. Ekkor értették meg a pócsiak, hogy a képnek miért kellett elkerülnie. Igazán szép lett volna az is, ha marad, vagy, ha a császár visszajuttatja. De nem így történt. Nekik át kellett élniük két évtizednyi szomorúságot, hogy megmutatkozzék az Istenszülő diadalmas szeretete. Így pecsételődött meg a falunak, a helynek, az itt és környékben lakóknak a kiválasztottsága. E második csodával köteleződött el végképp a pócsi Mária a görögkatolikusoknak, mi pedig Őneki.

Hogyne ünnepelnénk évszázadok sok-sok nyomorúságán át! Ha látjuk is bajainkat, gyöngeségeinket és fogyatékosságainkat (fogyatkozásunkat), mégis örvendezünk, mert Mária felénk sugárzó szeretete legyőzhetetlen. Ezért adunk hálát, ezt ünnepeljük, s ebből akarunk erőt meríteni magunk és mások számára is. Az előttünk álló esztendő tehát a magyar görögkatolikusok számára a Megszentelt Élet Éve mellett a Máriapócsi Kegyhely születésének 300. évfordulója is. Ferenc pápa ez év novemberében megnyitotta az egész katolikus Egyház számára a szerzetességről szóló esztendőt, mely egészen 2016. február 2-áig tart. Ehhez csatlakozunk mi is imádságos lélekkel, és fordulunk hálás szívvel ahhoz a Máriához, aki minden szerzetes anyja, aki mindnyájunknál kiválóbb módon Istennek szentelte életét. Azt reméljük, abban bízunk, hogy ez az év nem csak szerzeteseket terem, hanem sok száz, sok ezer olyan elkötelezett hívőt is, akik bár a világban élnek, mégis saját életükkel szentelik meg azt.

Karácsony jó alkalom, egyik legjobb alkalom arra, hogy az ember megtegye ezt az odaadó lépést. Krisztus Urunk sok nélkülözés és viszontagság között szállt közénk a földre, mi pedig hordozva életünk fájdalmait egészen odaadjuk magunkat Neki. Vegyük észre, ne tagadjuk le Jézus születésének sok nyomorúságos elemét, akkor fogjuk igazán megérteni az Isten önkiüresítésének titkát. Ugyanakkor lássuk meg, hogy mindezeken átragyog a betlehemi barlangból, a jászolból áradó tündöklő fény.

Mária is ezt választotta, nem is veszti el soha. Mi sem kívánhatunk annál többet, hogy a mi életünket is ragyogja be ez az elvehetetlen fény, ez a belülről jövő világosság, amely minden embert megvilágosít.

+Fülöp

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum