Isten eljön, hogy köztünk legyen a hétköznapjainkban is – Vízkereszt és Duna-szentelés Budapesten

Útban a templom felé fiatalkori hittantanulmányaim jutottak eszembe. Az, hogy az epifánia megünnepléséről elsőként Alexandriai Kelemen írt, ám jelentőséget csak a 325-ben, Niceában megrendezett első egyetemes zsinat után tulajdonítottak neki. Vízkeresztkor Isten lehajol az emberhez; a vízszentelés szertartásában ezt fejezi ki a vízbe merülő hármas gyertya. A liturgiában a kereszt alámerítése pedig Jézus alámerülését szimbolizálja, aki ezáltal megszenteli a vizet. Miközben a szent liturgiára igyekeztem, eszembe jutott az előző este is, amikor egy pap barátunk járt nálunk házszentelésen. Szenteltvízzel meghintve a helyiségeket békét, szeretetet, megértést, meghallgatást kértünk Istentől, és azt, hogy az egész esztendőben lakjon hajlékunkban. A Jóisten dicsősége mindenütt jelen van – gondoltam.

A Szent Flóriánnak szentelt templomban Kocsis Fülöp érsek, mintha csak a gondolataimat fürkészte volna ki, prédikációjában többek között arról beszélt, hogy Isten ugyan mindig köztünk van, az emberek mégis várják. Ez a várakozás fejeződik ki évről évre karácsonykor, Krisztus születésének, és húsvétkor, föltámadásának napján. Ősi hagyomány szerint minden esztendőben megszenteljük a vizeket is. Vajon mi szükség van erre? Isten talán bújócskát játszik velünk? Eltűnik, s aztán újra megjelenik? Szó sincs erről – folytatta beszédét a főpásztor, majd egy példát említett. Ha a gyermekünk külföldön tanul, és hazalátogat, nagyon örülünk neki. Isten jelenléte folyamatos, ám mi csak annak a megjelenését vesszük észre, akire várakozunk. Ezért van tehát szükségünk arra, hogy minden évben átéljük ezeket az ünnepi eseményeket, mert így készülünk Isten eljövetelére. Ha nem várnánk, észre sem vennénk, hogy itt van közöttünk.

Isten állandóan közeledik felénk. Életünknek egyetlen pillanata sincs, amikor távol lenne tőlünk. Mindenütt jelen van, mindenhova utánunk jön. A legsúlyosabb bűneinkben is ott van mellettünk, nem hagy magunkra bennünket. Soha nem mondhatjuk tehát, hogy elhagyott engem az Isten. Ha ezt érezzük, az azt jelenti, hogy mi hagytuk el őt. Mi bújtunk el előle, mi csuktuk be a szemünket, hogy ne lássuk, aki mindenütt jelen van. Évente visszatérő ünnepeinkben valójában azt ünnepeljük, hogy felnyílt a szemünk, és megláttuk őt. A bűneink eltávolítanak bennünket Istentől. Olyan ez, mintha hátrálnánk Isten elől, vagy mintha homályosodna a látásunk. Az ünnep arra is figyelmeztet, hogy a szentgyónásban bánjuk meg bűneinket, melyek távol sodortak bennünket Istentől. Bűnbánat nélkül nem vesszük észre Isten jelenlétét. A szentgyónás abban segít, hogy sehova se menjünk nélküle. Az Egyház az úrjelenés ünnepében, az epifániában is arra hív minket, hogy vegyük észre, és egyre mélyebben éljük át: minden esztendőben egyre közelebb juthatunk Istenhez. Ő mindig megjelenik, mi pedig minél inkább részt veszünk az ünnepben, minél inkább átéljük annak valódi jelentését, annál inkább a részesei leszünk, s annál jobban közeledünk Istenhez.

A szent liturgia után a templom papsága és a hívek imádkozva, énekelve levonultak a folyóhoz. Menet közben többször is elismételték: „szentelj meg engem és a vizeket, Üdvözítő”. Kocsis Fülöp metropolita a vízszentelés szertartása után mondott beszédében arra a kérdésre kereste a választ, vajon felfogjuk-e, mi mozgat bennünket tetteinkben. Fölismerjük-e, hogy ki irányítja ezt a világot? Életünk nagy kérdései nem maradhatnak válasz nélkül. Ami vízkeresztkor történik a folyó vizével, az nem pusztán teológiai, hanem az életünket érintő kérdés – fogalmazott a főpásztor.

Ha a megszentelt víz megérint bennünket, akkor Isten áldó keze is elér hozzánk. Nem mindegy, hogy részesülünk-e ebben az áldásban vagy sem. Nem mindegy, hogy odahajtjuk-e a fejünket Isten áldó keze alá, vagy nevetve, gúnyolódva elfutunk előle. Életünk lényegét meghatározó kérdés tehát, hogy miként közeledünk Isten áldó keze felé. Vízkeresztkor Isten közelít felénk. A folyóba alámerített kereszttel maga Isten száll le közénk. Eljön, hogy köztünk legyen a hétköznapjainkban is. Kérdés azonban, hogy miként viszonyulunk a hozzánk érkezőhöz. Istennel való barátságunk mindennél előbbre való.

Sokkal jobban függünk a Mindenhatótól, mint bármely e világi hatalom képviselőjétől. Igaz, nagyobb szabadságot is ad nekünk az Úr, mint bárki más. Azért jöttünk ki tehát a vízpartra, hogy ráébredjünk erre a szabad függésre. Fel kell ismernünk a hozzánk közeledő Urat, aki nem csupán folyónk vizébe, hanem a mi életünkbe is alászáll. Nem csupán a világot tölti be a vizek megszentelésével, hanem az életünket is. Azért jön, hogy megajándékozzon minket önmagával. Tőlünk függ azonban, hogy mit kezdünk vele, hogyan viszonyulunk hozzá. Kinevetjük, kigúnyoljuk, vagy „engem is áldj meg, Uram” szavakkal meghajtjuk előtte a fejünket, belátva, hogy végtelenül nagy szükségünk van rá. Bízom abban, hogy egyre többen megértik, az itt lévők pedig egyre mélyebben átérzik, milyen nagy szükségünk van Jézus Krisztusra – fejezte be beszédét Fülöp érsek, majd a megszentelt Duna-vízzel meghintette és megáldotta a parton állókat.

Szöveg: Bókay László/Magyar Kurír, fotó: Merényi Zita

Nyíregyházi Egyházmegye