Ecumenical week of prayer 2020

A nyitó istentiszteleten a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) tagegyházainak vezetői szolgáltak, szentbeszédet mondott Erdő Péter bíboros, prímás, igét hirdetett Kondor Péter evangélikus püspök.

Az imahét és ezen belül az istentisztelet szövegrészeinek anyagát a máltai és a gozói keresztény egyházak állították össze a következő mottó alapján: „…nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk…” (ApCsel 28,2). Kérésükre egy virágokkal övezett fahajót állítottak fel a budapesti istentiszteleten. E szimbólum jelentéséről a későbbiekben esett szó. 

A szolgálattevők, valamint a johannita és máltai lovagok bevonulását követően Páll László, a Budapest-Kálvin téri református egyházközség lelkipásztora köszöntötte a jelenlévőket, majd Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a MEÖT főtitkára vette át a szót. „Azért gyűltünk össze, hogy imádkozzunk az egységért a keresztények között és a megbékélésért a világban. A keresztények közötti megosztottság hosszú évszázadok óta tart. Ez nagyon fájdalmas és ellenkezik Isten akaratával. Hiszünk az imádság erejében, hogy legyőzzük a megosztottságot” – fogalmazott.

Az idei imahét forrásanyagát különböző máltai felekezetek állították össze. A hagyomány szerint Szent Pál Kr. u. 60-ban ért Málta partjaira. E mozgalmas és a Gondviselés oltalma alatt zajló történet elbeszélését Az apostolok cselekedetei utolsó két fejezetében olvashatjuk. Az ökumenikus imahét idén arra a vendégszeretetre összpontosít, amelyet a szigetlakók a Szent Pállal együtt hajótörést szenvedők iránt tanúsítottak: „Nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk” (ApCsel 28,2). Az istentiszteleten kihelyezett hajómodell Pál apostol viszontagságos tengeri utazására utalt. A hajó azt az olykor viharos utat is jelképezi, amelyen a keresztények együtt haladnak az egység felé.

A bevezető szavak után Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolita mondott imát: „Szerető Istenünk, Te mindannyiunkat hívsz; előhívsz otthonainkból, irodáinkból, bányáinkból és gyárainkból, mezőinkről, üzleteinkből, halászcsónakjainkból és nyájaink mellől, iskoláinkból és kórházainkból, börtöneinkből és fogházainkból – hívsz, hogy egyek legyünk az Úr Jézussal való közösségben.” Az invokáció a következő szavakkal zárult: „Add, hogy jó úton járjunk, ó áldott Isten! Úgy éljünk a földön, ahogyan a testvérekhez illik; tudjunk örülni egymás áldásainak, tudjunk együtt érezni egymás bánatával, és veled együtt Jézus nevében, a Szentlélek ébresztő erejével megújíthassuk a föld arculatát.”

A bűnvalló imádságot Fabiny Tamás evangélikus püspök mondta: „Bocsásd meg, Urunk, a különböző egyházak, az eltérő hagyományokat követő keresztények által elkövetett hibákat, bűnöket és bizalmatlanságot...”

Az első szentírási igerészt Khaled László metodista szuperintendens olvasta fel, majd az elhangzottak (Lukács 18,9–14) alapján Erdő Péter bíboros, prímás mondott beszédet.

A főpásztor szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

1. A farizeus és a vámos imájáról hallott példabeszéd az imádságról szóló jézusi mondások sorába illik. A most felolvasott szakasz előtt Szent Lukács evangéliumában egy olyan özvegyasszonyról hallunk, aki állandóan unszolja a bírót, hogy szolgáltasson igazságot neki. Az állhatatos imádságra vonatkoztatja ezt az evangélista. Aztán a mostani evangéliumi szakasz után hallunk majd az evangéliumban arról, hogy olyannak kell lenni Isten előtt, mint a gyereknek, olyan alázatosnak, olyan bízónak, olyan őszintének. A kettő között középen foglal helyet a most hallott példabeszéd.

Példabeszéd ez? Több is annál. Olyan történet, amelynek egyetlen hangsúlya van, s ez az egy hangsúly mondja ki a lényeget.

2. A farizeus és a vámos imádkozni mennek a templomba. A farizeus imája abból áll, hogy hálát ad Istennek a saját tökéletességéért. Mindennapi életének rítusaihoz tartozik ez az imádság. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy az imádság szertartásának minden részletét ez a farizeus pontosan megtartotta. Megtartotta a tisztasági előírásokat, megtartotta az összes szövegeket és formákat. De nem érezzük benne az őszinte, személyes megállást az Isten előtt, nem érezzük, hogy ennek az embernek szüksége volna az Istenre. Hiszen úgy beszél, mint aki körül minden rendben van. Mint akinek semmi igazi kérnivalója nincs az Istentől.

3. Vele szemben áll a vámos imája, aki úgy lép Isten elé, hogy fél tőle. Tudatában van a saját bűneinek, tudatában van a saját nyomorúságának, és annak, hogy őrajta ember nem segíthet. Mert az, ami neki igazán fáj, az valahol belül rossz. Elrontotta az életét, hiszen olyasmivel foglalkozik, olyasmiből él, ami a saját igazságérzetének, becsületérzetének, Isten és ember törvényének ellene mond. Kifosztja a saját honfitársait, kiszolgálja az elnyomó idegen hatalmat, nem is tud már szinte változtatni az életén.

Nem azzal foglalkozik Jézusnak ez a mondása, hogy vajon mekkorák voltak a vámos bűnei. Nem is azzal foglalkozik, hogy a jövőben milyen lesz az élete. Hogy sikerül-e neki teljesen megjavulni, hogy sikerül-e neki bátran és következetesen egy másmilyen életet élni. Csak eggyel foglalkozik, azzal hogy hogyan áll meg a vámos az Isten előtt.

Úgy áll meg, hogy tudja saját bűnét és méltatlanságát, tudja, hogy rajta Istenen kívül senki nem segíthet, és ebből a nyomorúságából, ebből a bajából Istenhez kiált.

Ez az imádkozó ember helyes magatartása, ez az imádság talál meghallgatásra, ezért lehet megigazultan hazamenni utána, ahogy olvassuk az evangéliumban. A másik, a formális, az embert belülről meg nem nyitó imádság pedig nem az igazi.

4. Ezt a példabeszédet azonban magától Jézustól halljuk. Jézus pedig nemcsak szólt az Istenbe vetett bizalomról, hanem megmutatta az életével, a halálával és a feltámadásával, hogy ennek a bizalomnak alapja van. Hogy Isten az életünket, az örök életünket is, a szívén viseli. Nem a semmit, hanem a feltámadt Jézusban megnyilatkozott végtelen isteni szeretetet találjuk az összes dolgok mélyén. A saját nyomorúságunknak a mélyén is, a világ nyomorúságának a mélyén is. Ha erre rádöbbenünk, akkor fölszakad belőlünk is a kiáltás, mint a vámosból; akkor mindannyian Istenhez fordulunk.

5. A most kezdődő héten a kereztények egységéért imádkozunk. Az utóbbi évtizedekben sokszor tekintettük át konferenciákon és találkozókon, szóban és írásban közös történetünket. Gyakran és kölcsönösen szóltunk olyan emberi hibákról is, amelyek hozzájárultak a szakadások kialakulásához és elmélyüléséhez. Már ez a felismerés is magában hordozza a feladatot, hogy nagyobb szeretettel és megértéssel közeledjünk egymás felé. Ám mindez talán emberi erőfeszítésekkel is megoldható, – bocsánat a szóért – rendezhető lenne. Összevesztünk – béküljünk ki. Csakhogy a dolog nem mindig ilyen egyszerű, mert hitünknek, sajátosan a keresztény hitnek tartalma van, amely magára Krisztus személyére megy vissza. Hogyan őrizte, hogyan elmélkedte át ezt az Egyház közössége? Itt már jelentkeznek a hit elveiben való különbségek is. Káros felületesség volna ezeket kézlegyintéssel elintézni és azt mondani, hogy a tartalmi kérdések nem lényegesek, fő az udvariasság. Ám ha ezt mondanánk, akkor hitünk egész tartalmának komolyságát kérdőjeleznénk meg. Az pedig már a Krisztushoz való tartozás létkérdése.

Hosszú évtizedek óta fáradoznak egyházaink azon, hogy megfelelő megbízással rendelkező szakértők tisztázzanak olyan elvi különbségeket is, amelyek esetleg kulturális eltérésekből, félreértésekből adódtak. Ennek a munkának szép eredményei is vannak, például a Megigazulásról szóló katolikus-evangélikus közös nyilatkozat. Hitünk súlyos kérdéseiről őszinte szándékkal beszélve mindig átérezzük azonban, hogy a feladat nagyobb, mint ami puszta emberi erővel megoldható. Ezért van szükség a szívből jövő, állhatatos imádságra a keresztények egységéért. Ezért kezdjük istentisztelettel és bízzuk Isten irgalmára most kezdődő ökumenikus imahetünket is. Ámen.

Az istentisztelet főbb részei között a Kálvin Kórus szolgált Pálóczy Krisztina vezényletével, orgonán közreműködött Bódiss Tamás.

A következő szentírási szakaszt (ApCsel 27,18–26; 27,41–28,2) Papp János baptista egyházelnök olvasta fel, majd ennek alapján Kondor Péter evangélikus püspök, a MEÖT alelnöke tartott igehirdetést. Mint mondta, a Szent Pál fogságáról és a hajótörésről szóló újszövetségi szakaszok „egy kétezer évvel ezelőtti tengeri élményt örökítenek meg, ugyanakkor az itt leírtakból megtanulhatjuk, hogyan él a keresztény, hívő ember”.

Az evangélikus püspök rámutatott: Pál sorsa kilátástalannak tűnik, fogságban van, de még a hajótöréskor is szolgálja Jézus Krisztust. Nem a megtörni látszó karrierjét siratja vagy önmagát sajnálja, nem is látszik rajta letörtség, hanem mindvégig, egészen utolsó leheletéig Krisztus rendelkezésére áll. Így él minden idők igaz kereszténye, bármely helyzetben Krisztus rendelkezésére bocsátja magát.

De a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem magától értetődő – folytatta Kondor Péter –, rendszerint valamit kapni akarunk Krisztustól. Kimondatlanul is azt gondoljuk, hogy a megváltás azért történt, hogy gördülékenyebbé tegye az életünket, megszüntesse az akadályokat. Mintha azt mondanánk magunkban: ha már hívő vagyok, jogom van ahhoz, hogy jó házasságom legyen, sikeres gyermekeim, kényelmes életem. Valamiképpen Jézust akarjuk használni életünk boldogulásához, éppen úgy, mint a pogányok a fétiseiket.

Érezzük, hogy a Szentírásban másról van szó. Jézus követőket szeretne, akik Uruknak vallják őt, és szolgálni is készek. A hánykolódó hajón fogságban lévő Pál mondhatta volna, hogy éppen nincs abban a helyzetben, hogy bizonyságot tegyen, nem hívő szemmel bizony siralmasnak is tűnik az állapota. Hittel nézve azonban láthatjuk, Pál célja, hogy eljuttassa az evangéliumot Rómába, a hajóút végcélja ez a bizonyságtétel. Amikor összeomlik minden, őt nem uralja el a közhangulat, hanem bizakodásra biztatja a hajó utasait. Ahogy Pál a hajón lévőkkel, úgy mi is sorsközösségben vagyunk a társadalmunkban, nemzetünkben élőkkel – hangsúlyozta a szónok –, az Úr nem tesz minket, keresztényeket vitrinbe, hanem a világba helyez, feladatot ad.

Mindannyiunk életében vannak kényszerhelyzetek (például a családban is), amelyeket meg kell töltenünk Krisztus jelenlétével, s ez üdvösségünkre fog szolgálni, ez életeket fog átalakítani. S az embereknek szükségük van Krisztusra. Nem ideológiai csatákat kell megnyernünk, hanem embereket; úgy, hogy keresztény mivoltunkkal megláttatjuk Krisztust, mint életet átformáló erőt – s az imahétnek is ez a célja. Másokat is evangelizálóvá kell tennünk – biztatott Kondor Péter.

Az „apostolok cselekedetei” nem értek véget Péterrel és Pállal, az egyháztörténet, a misszió története ennek az egyenes folytatása. És te is folytatod, ha úgy élsz, mint Krisztusban hívő ember – zárta beszédét az evangélikus püspök. 

Az igehirdetés után az Apostoli Hitvallás közös elmondását Pataky Albert pünkösdi egyházelnök vezette be e szavakkal: „Gondoljunk azokra, akik hitük megvallásával egyúttal életüket is adták/adják.”

A közbenjáró imádságot Szabó István református püspök vezette; többek közt elhangzott: „Irgalmas Istenünk! Nyisd meg szemünket, hogy a teremtett világban a te ajándékodat lássuk. Nyisd meg kezünket, hogy egymás iránti odaadással osztozzunk gyümölcseiben.” A református püspök az üldözött keresztényekért is fohászkodott: „Mindenható Mennyei Atyánk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Rá bíztad a világot, de rá bíztad egymás szolgálatát is. Add meg Szentlelked segítségével, hogy megszűnjön a birtoklás és a hatalomvágy utáni esztelen hajsza a világban, hogy ezáltal az emberek biztonságban élhessenek országukban, háború és félelem nélkül, építve az Isten által ránk bízott világot és szolgálva egymást családjukban és hivatásukban – ahogyan ezt a szolgálatot Fiad, Jézus Krisztus megmutatta nekünk. Add, hogy megszűnjön az öldöklés és a kizsákmányolás, a kegyetlenkedés és megszülessen az áldott béke. Add, hogy minden ember a saját hazájában, üldöztetés nélkül élhessen és dolgozhasson, a gyerekeknek pedig megnyílhassanak az iskolák, hogy ismét tanulhassanak. Add, hogy elhagyott otthonaikba hazatérhessenek az emberek és felépíthessék lerombolt templomaikat. Add, hogy ne az erőszak, a gyűlölet vezesse a Szent Fiad vére által megváltott emberiséget, hanem a szolgálat, a szeretet, az áldozatvállalás és az alázat. Ámen.”

A Miatyánkot Magyar Péter Marius ortodox esperes vezette be. 

Az ökumenikus istentisztelet végén elbocsátó áldások hangzottak el különféle felekezetek képviselői (többek között Erdő Péter bíboros) részéről, majd felcsendült a Himnusz.

Az idei ökumenikus imahéten gyűjtött adományokat a Kárpátalján és a Kárpátokon túl élő magyar keresztény közösségek támogatására fordítják. 

Szöveg: Körössy László/Magyar Kurír, fotó: Merényi Zita

Nyíregyházi Egyházmegye