Ferenc pápa katekézise: Ha „valakivé” kell válnom, az magányhoz és boldogtalansághoz vezet

Ferenc pápa lefordított katekézisét teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ma a Máté evangéliumában található nyolc boldogmondás közül az elsőt vesszük szemügyre. Jézus paradox bejelentéssel kezdi meghirdetni az ő boldogsághoz vezető útját: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Meglepő ez az út, és furcsa a boldogságnak ez a tárgya, a szegénység.

Fel kell tennünk a kérdést: mit jelent itt a „szegények”? Ha Máté ezt a szót egymagában használná, akkor jelentése csak anyagi természetű lenne, vagyis azokat az embereket jelentené, akiknek kevesük van vagy semmijük sincs önmaguk fenntartására, és mások segítségére szorulnak.

Máté evangéliuma azonban, Lukácséval ellentétben, „lelki szegényekről” beszél. Mit jelent ez? A lélek, a Biblia szerint, az élet lehelete, amelyet Isten közölt Ádámmal. A lélek a legmélyebb dimenziónk, a lelki-szellemi, legbenső dimenzió, amely emberi személlyé tesz bennünket, létünk legbensőbb magja. Ennek megfelelően a „lélekben szegények” azok, akik lényük legmélyén szegények, akik szegénynek és koldusnak érzik magukat. Jézus boldognak hirdeti őket, mert övék a mennyek országa.

Hányszor mondták nekünk ennek az ellenkezőjét! Vinnünk kell valamire az életben, válnunk kell valakivé… Nevet kell szereznünk magunknak… Aztán pedig ebből fakad a magány és a boldogtalanság: ha nekem „valakivé” kell válnom, akkor versengek másokkal, és az egómért való megszállott aggódásban élek.

Ha nem fogadom el, hogy szegény vagyok, gyűlölni fogom mindazt, ami arra emlékeztet, hogy esendő vagyok.

Mert ez az esendőség megakadályozza, hogy fontos emberré, nemcsak pénzben, hanem hírnévben és mindenben gazdag emberré váljak.

Lelke mélyén mindenki tudja, hogy bármennyire iparkodik is, mindig gyökeresen befejezetlen és sebezhető marad. Semmilyen trükkel sem lehet elrejteni ezt a sebezhetőséget. Belül mindannyian sebezhetők vagyunk. Meg kell keresnünk, hogy hol. De mennyire rosszul élünk, ha letagadjuk korlátainkat! Rosszul élünk! A korlát nem emészthető meg, ott van. A gőgös emberek nem kérnek segítséget, nem képesek segítséget kérni, nem bírnak segítséget kérni, mert olyannak kell mutatniuk magukat, akik egyedül is boldogulnak. És hányuknak van igenis szüksége segítségre, de gőgjük megakadályozza, hogy segítséget kérjenek! És milyen nehéz elismerni hibánkat, aztán pedig bocsánatot kérni! Amikor tanácsot adok ifjú házasoknak, akik azt kérdezik, hogyan kell jól élni a házasságot, azt mondom nekik: „Van három varázsszó: szabad?, köszönöm!, sajnálom!”. Ezek a szavak a lelki szegénységből fakadnak. Nem szabad tolakodónak lenni, hanem engedélyt kell kérni: „Jónak tartod ezt?” Tehát párbeszédet kell folytatni a családban, a házastársaknak meg kell beszélniük a dolgokat egymással. „Te megtetted ezt értem, köszönöm, szükségem volt rá.” Aztán sajnos mindig hibázunk, el is bukunk: „Bocsáss meg!” És általában a párok, a friss házasok, azok, akik itt vannak, és sokan mások, azt mondják: „A harmadik a legnehezebb”, elnézést kérni, bocsánatot kérni. Mert a gőgös nem tudja megtenni. Nem képes bocsánatot kérni: mindig igaza van. Nem szegény lélekben. Ellenben az Úr sosem fárad bele a megbocsátásba; sajnos mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe (vö. Angelus, 2013. március 17.). A bocsánatkérésbe való belefáradás: ronda egy betegség!

Miért olyan nehéz bocsánatot kérni? Mert megalázza álszent önképünket. Ugyanakkor igencsak fárasztó és aggasztó, ha megpróbáljuk elrejteni hiányosságainkat. Jézus Krisztus azt mondja nekünk: ha valaki szegény, az kegyelmi lehetőség! És Jézus megmutatja nekünk a kiutat ebből az erőlködésből. Jogunk van arra, hogy lélekben szegények legyünk, mert ez Isten országának az útja.

De hangsúlyoznunk kell egy alapvető dolgot:

nem kell megváltoznunk ahhoz, hogy lélekben szegénnyé váljunk, nem kell változáson átmennünk, mert már azok vagyunk!

Lélekben szegények vagyunk… vagy világosabban: lélekben „koldusszegények” vagyunk! Mindenben szűkölködünk. Valamennyien lélekben szegények vagyunk, koldusok vagyunk. Ilyen az emberi létállapot.

Isten országa a lélekben szegényeké. Élnek olyanok, akiknek e világi uralmaik vannak: javakban dúskálnak és kényelmes az életük. De olyan uralmak ezek, amelyek véget érnek. Az emberek hatalma, még a legnagyobb birodalmak is elmúlnak és eltűnnek. Sokszor látjuk a híradóban vagy az újságban, hogy az a bizonyos erős, nagyhatalmú országvezető vagy az a kormány, amely tegnap még megvolt, ma már nem létezik, megbukott. E világ gazdagsága elmúlik, a pénz is eltűnik. Bölcs öregeink azt tanították nekünk, hogy a szemfedőnek nincs zsebe. Így van! Sosem láttam temetési menet mögött költöztető kamiont: senki sem visz magával semmit! Ez az e világi vagyon mind itt marad!

Isten országa a lélekben szegényeké. Élnek olyanok, akiknek e világi országaik vannak: javakban dúskálnak és kényelmes az életük. De tudjuk, hogyan végzik. Azok uralkodnak igazán, akik önmaguknál jobban tudják szeretni az igazán jót. Ilyen Istennek a hatalma!

Miben mutatkozott Krisztus hatalmasnak? Abban, hogy képes volt azt tenni, amit a föld királyai nem tesznek: életet adni az embereknek.

Ilyen az igazi hatalom! A testvériség hatalma, a nagylelkűség hatalma, a szeretet hatalma, az alázat hatalma. Ezt tette Krisztus.

Ebben áll az igazi szabadság: az szabad, aki rendelkezik az alázatnak, a szolgálatnak, a testvériségnek ezzel a hatalmával! Ennek a szabadságnak a szolgálatában áll a boldogmondások által dicsért szegénység.

Mert van egy olyan szegénység, amelyet el kell fogadnunk, lényünk szegénysége, és van egy olyan szegénység, amelyre viszont törekednünk kell, a konkrét szegénység, az e világ dolgaiban való szegénység, mely lehetővé teszi, hogy szabadok legyünk és szerethessünk. Mindig törekednünk kell a szív szabadságára, mely önmagunk szegénységébe ereszti gyökereit.

Forrás: Magyar Kurír, fordította: Tőzsér Endre SP, fotó: Vatican News

Nyíregyházi Egyházmegye