Február 20. és 22. között a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tartotta idei nagyböjti ifjúsági lelkigyakorlatát a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet (GISZ) Éld meg a pillanatot! címmel.

„A múlt már mögöttem van, a jövő még előttem, a jelen az a pillanat, amiben találkozom önmagammal és Istennel. Az Isten számára nincs idő, hanem csak a jelen van. Személyes kapcsolat Istennel csak a jelenben lehetséges. Ezt a jelent kell megragadni, tudatosan megélni” – ez a gondolat képezte idei lelkigyakorlatunk mottóját, amelyet a 3 nap ideje alatt igyekeztünk megérteni – szinte teljes csendben.

Eddigi lelkigyakorlataink főként a vezetők által tartott előadásokkal, az azokat érintő, hozzájuk kapcsolódó játékokkal, csapatfeladatokkal teltek. A mostani lelkigyakorlat vezetője, Ruszinkó Szergej viszont nem megmondani akarta a résztvevőknek, hogyan éljék, éljük meg életünk pillanatait, hanem igyekezett rávezetni bennünket arra, hogy mi magunk fedezzük fel a soha vissza nem térő pillanatok lényegét, s mindazt, ami azokat széppé és megismételhetetlenné teszi. Mindezek Isten és saját személyünk függvényei, éppen ezért a lelkigyakorlat ideje alatt Istenre s önmagunkra kellett „csak” figyelnünk, hogy megtaláljuk személyiségünk azon vonásait, tényezőit, amelyeket sokszor álarc mögé rejtünk, s nemhogy másoknak, de még önmagunknak sem mutatunk meg. Ez a rejtőzködés az oka annak, hogy nem sikerül ténylegesen találkoznunk Istennel.

Sosem egyszerű igazi választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy hogyan érzi magát az ember a jelen pillanatban – s erről is volt alkalmunk meggyőződni. Hiszen millió hatás ér bennünket minden egyes nap környezetünk irányából. Mindezekre szükségünk is van, hiszen annak függvényében látjuk magunkat valamilyennek, hogy mások felől mi tükröződik felénk. Mindazonáltal ezek befolyásolják hangulatunkat, ezáltal viselkedésünket is. Egész valónkat a test-lélek-szellem egysége alkotja, s ezeket külön-külön is számos hatás éri. Hagyjuk, hogy a különböző ingerek hatással legyenek ránk, hiszen adott helyzetben az adott érzelmi állapotunknak megfelelően döntünk, amelyet pedig nagyban befolyásol az, miket éltünk meg létünk során.

Az Istennel való kapcsolatban elengedhetetlen a bizalom. Az, hogy önmagamat adjam, azt a részemet, azt az énemet, amelyet nem mutatok meg mindenkinek. Ez a bizalom pedig emberi kapcsolatainkban is meg kell legyen, hisz anélkül minden kapcsolat csak felszínesen él. Persze számos egyéb tényező is gátolhatja a bizalom kialakulását, megmaradását. Ilyen például, ha életünkben, kapcsolatainkban folyton korábbi történésekhez nyúlunk vissza, kivetítjük másokra némely meglátásunkat, gondolatunkat, vagy épp olyan mintákkal próbálunk azonosulni, amelyek egyáltalán nem saját valónkat tükrözik. Éppen ezért nem arra kell folyton figyelnünk, hogy kik is vagyunk, hanem arra, hogy hogyan jutottunk el idáig.

A találkozás a kulcs. Istennel való személyes találkozásunk csak az elmélyülés és az ima által valósulhat meg. Ki szokott imádkozni? Aki vallásos. De aki vallásos, az vajon hívő ember is? És egyáltalán jól imádkozunk-e? Az egyetlen közeg, amelyben megvalósulhat a találkozás, a teljes (belső) csönd.

És ezt a bizonyos csöndet „gyakorolni” bőven volt alkalmunk. Önmagától talán egyikünknek sem jutott volna eszébe az, hogy levelet írjunk önmagunknak arról, hogy mi foglalkoztat vagy bánt éppen bennünket. Most viszont – „vezetői utasításra” – mégis megtettük. Emellett pedig több egyszerű feladat szolgálta azt a célt, hogy kicsit jobban megismerjük önmagunkat, meglévő jó és rossz tulajdonságainkra vagy éppen arra összpontosítva, hogy miket tartunk értéknek, értékesnek saját életünkben. S talán nemcsak a magam nevében beszélek, ha azt mondom: sikerült legalább egy apró lépéssel közelebb kerülni önmagunkhoz, s ezáltal Istenhez is.

A csend az egyetlen közeg, amelyben találkozhatunk Istennel. Szent Pál azt mondja a Tesszalonikaiakhoz írt első levelében: „Szüntelenül imádkozzatok.” Az imához belső csend szükséges, amihez pedig „csak” az kell, hogy sikerüljön valós önmagunkra figyelnünk úgy, hogy kizárjuk, félretesszük gondolatainkból mindazt, ami ebben hátráltat bennünket. 

A magam, s minden résztvevő nevében ezúton is köszönöm, köszönjük Ruszinkó Szergejnek, hogy sikerült minket – a szó jó értelmében – „elhallgattatnia”, mert bőven volt min elgondolkodnunk, szépen csendben.

Espán Rita

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum