A keresztények esti szertartásaiban (keleten és nyugaton egyaránt) gyakran előfordul Szent Simeon éneke, aki a Szentírás tanúságtétele szerint karjaiba vehette az Üdvözítőt, és elmondhatta jól ismert búcsúbeszédét: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat...” Az idézett himnusz éneklése közben ritkán jut eszünkbe Simeon személye és a gyermek Jézussal való találkozása, 2015. március 7-én este azonban Máriapócson mindez másként történt. Ezen az estén lehettem volna sok más helyen... de engem az Úristen Máriapócsra vezérelt, ahol a kereszthódoló vasárnapi előesti vecsernye végén Kocsis Fülöp hajdúdorogi püspök létrára mászva kiemelte szokásos helyéről a máriapócsi kegyképet, hogy március 8-án útjára indíthassa. Igen, ha figyeljük a minket körülvevő eseményeket, akkor jól tudjuk, hogy a Kegykép március 8. és 24. között útra kel, és görögkatolikus egyházközségek sorát látogatja meg, hogy meghívja a híveket a máriapócsi kegykép könnyezésének és a kegyhely születésének 300. évfordulójára.

Fülöp püspök tehát a vecsernye után kiemelte a kegyképet, és egy előkészített asztalkára helyezte, de mielőtt a tartójába helyezte volna, megengedte, hogy a hívek csókjaikkal illessék a klímadobozban lévő csodálatos ikont. Az események egymást követték, nem volt kidolgozott forgatókönyv, de egyszer csak püspök atya szavára azt vettem észre, hogy már én tartom a kegyképet. Szó szerint odatapadtam a kegyképhez, és az aggódó „Bírod tartani?” szavakra (nem könnyű ugyanis a klímadobozban elhelyezett ikon), csak annyit mondhattam: „Igen, természetesen!”. És tényleg nem éreztem nehéznek, csak tartottam, mert én erős vagyok... – gondoltam naivan, s még az sem zavart különösebben, hogy én nem csókolhatom a kegyképet, hiszen én... én tartom azt. Aztán a végén mégis sikerült egy suta csókkal illetni nem Jézust, nem Máriát, csak úgy az ikon szélét valahol, de az is jól esett. Ezután elhelyeztük a kegyképet a kegyoltáron, váltottunk néhány szót a másnapi teendőkről, és elindultam a családomhoz.

Immár volt időm gondolkodni mindazon, ami történt, és vezetés közben azt éreztem, hogy a bal kezem elerőtlenedik. Nem csodálatos módon, csupán úgy, mint amikor az ember jól megerőltette. Ekkor jutott eszembe az öreg Simeon, sajnos nem a vecsernyénk gyönyörű énekénél, hanem ekkor, mert rájöttem, hogy az események sodrásában ugyan, de én is méltatlan voltam karjaimban tartani a kegyképet, csakúgy mint Simeon a kisded Jézust. Méltatlan voltam, és még a kezem is elfáradt, amit közben egyáltalán nem éreztem. Ezáltal értettem meg, hogy abban a pillanatban nem én tartottam a kegyképet, hanem a kegykép tartott engem, ismét csak hasonlóképpen Simeonhoz. Csodával határos felismerés volt ez számomra, és azt kívánom, hogy a kedves hívek is megtapasztalják hasonlóképpen, és még csodálatosabb módon a máriapócsi kegykép látogatásának kegyelmi adományait mindazokon a helyeken, ahol tiszteletét teszi.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum