Biztosan sokan indítják azzal a napjukat, hogy átnézik a napi online sajtót. Aki rákeresett ma reggel a máriapócsi kegykép országjárására, javarészt olyan cikkeket, híradásokat találhatott, amelyek megemlítik ugyan, hogy a tizenhat település közül, amelyekre eljut az ikon, jó néhány szabolcs-szatmár-beregi, név szerint viszont csak a nagyvárosokat sorolják fel. Pedig az Istenszülő csodatévő ikonja ma Nyírcsaholyba is ellátogatott.

Régóta hagyomány Nyírcsaholyban, hogy az augusztusi, Nagyboldogasszony-napi búcsún gyalogos zarándoklat keretében vesznek részt a hívek Máriapócson. A mai délelőtt is ahhoz hasonlított, ahogyan a csaholyiak zarándokolni indulnak, hiszen kereszttel, templomi lobogókkal, görögkatolikus és római katolikus hívek együtt indultak útnak. Egyetlen dolog hiányzott: az a hordozókép, amelyet mindig magunkkal viszünk Máriapócsra a Szűzanyához. Most nem volt erre szükség, hiszen, ahogy az úti ikonunknál, a kegykép köszöntésekor Mihálku Attila polgármester úr is fogalmazott, valamiféle fordított zarándoklat történt ma: ünnepi, lelki készülődésünket az koronázta meg, hogy az Istenszülő otthonunkban keresett föl minket. Ezt az otthonos érzést valószínűleg sokan vallották sajátjuknak, hiszen ahogy a könnyező ikon kiemelték a szállítójárműből, a tömeg egyszerre indult meg és próbált, ha csak centiméterekkel is, de közelebb kerülni hozzá. Hiszen „eljött a nap, mit várva vártunk”. Igen, Ivancsó Sándor nyírcsaholyi paróchus, kerületi esperes atya nem véletlenül idézte köszöntőjében a környékünkön jól ismert karácsonyi népéneket, mert a kegykép látogatását hosszú heteken át tartó lelki, imádságos előkészület, teljes, szeretetteli összefogás az egyházak és az önkormányzat között, a falu egész közösségét – felekezettől függetlenül – megmozgató szervezés vezetett el ehhez a csodás alkalomhoz. És ebben az esetben valóban nem túlzás a „csodás” jelző használata, hiszen ennyire közel még sosem volt hozzánk a máriapócsi ikon, sosem volt még ennyire intenzív a fizikai közelsége, megtapasztalhatósága. Apróság talán, amit említek, hiszen mindenkinek más és más lehet fontos és kiemelkedő az eddigi eseményekből, a mai napból, mindenki más és más miatt hatódhatott meg könnyekig, de számomra ez az élmény akkor jött el, amikor a paróchus atya az Előszenteltek Liturgiája kezdetén a kegyképet tömjénezte alig másfél lépésről. De lehet, hogy annak a mozgáskorlátozott néninek meg az a gesztus volt életre szóló, amikor nem kellett beállnia az értetkőzésre várók hosszú sorába, hanem odavitték hozzá az ereklyetartót. Vagy a díszőrség tagjainak az, ahogyan fáradhatatlanul törlik le újra és újra az ereklyetartót. Hiszen a nagyböjt felénél járva, a kereszthódoló vasárnap után mi más is lehetne aktuálisabb, mint a másokért hozott áldozat vállalása. És a nyírcsaholyi hívek minden áldozatot vállalták azért, hogy egyrészt méltók lehessenek az Istenszülő könnyező ikonjának fogadására, másrészt jó házigazdái lehessenek a rengeteg, a környező településekről érkező zarándoknak, vendégnek.

Hosszan lehetne még folytatni a mai nap eseményeinek elbeszélését, hiszen az egyéni, szavakkal hangosan ki sem mondott imádságok mellett rengeteg nyilvános hálaadás könyörgés hangzott el mind a Nyírcsaholyba érkező zarándokcsoportoktól is, így lassan tizenkét órája megszakítatlan az ima a templomunkban. Mégis úgy tűnik, minden leírt mondat csak gyenge kísérlet arra, hogy megkíséreljek valamit átadni ebből. Nem véletlenül idézett a prédikációban Ivancsó Sándor atya a máriapócsi akathisztoszból: a „bölcs szónokok, mint néma halak” állnak az Istenszülő csodái, szeretete, oltalma előtt. És mi még bölcs szónokok sem vagyunk, csak olyanok, akik érdemtelennek tartják magukat a mai evangéliumban említett teljes jutalomra. Minden lelki ajándékot köszönünk, amit eddig kaptunk, és amit még kapni fogunk.

Ivancsó Mária
fotó: Szabó Sándor, Zadubenszki Norbert

A hodászi görögkatolikus cigány hívek köszöntik a pócsi Szűzanyát.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum