Interwiew with IMRE Margit Ágota OSBM

„Neked szólott szívem, az én orcám téged keresett, a te orcádat keresem, Uram!” Zsolt 27,8 – A szerzetesnővéreknek nincs választott jelmondatunk, de szívüknek kedves, éveken át és talán egész életet végigkísérő igeszakaszuk nekik is van. Ágota nővér ötvenéves örökfogadalmi jubileumára készíttetett szentképén a 27. zsoltár szavai olvashatóak, melyek életének legfőbb törekvését tükrözik: keresni és szeretni az Urat, akkor is, ha tiltják, ha csak titokban lehet, reverendában vagy civilben, pici gyermekként és 87 éves szerzetesként egyaránt.  

A Parma fidei kitüntetettjeként a hit pajzsa az Ön életét és szolgálatát is megőrizte a diktatúra hosszú évei alatt, hogyan védte hite pajzsként, mikor érzete igazán, hogy ernyőként borul Önre a hit?

Akik a kommunizmus alatt ragaszkodtak a kereszténységükhöz, hit nélkül nem tudtak létezni, sokszor valóban abba kellett kapaszkodni. Nemcsak én vagyok így, hanem azok, akik komolyan tartották magukat elveikhez, akik küzdöttek családjukért.

Legnagyobb és legmarkánsabb élmény az volt, amikor a rendőrségen faggattak, és be akartak szervezni besúgónak. Akkor kaptam egy olyan belső erőt, hogy rögtön kimondhattam: »nem vállalom«. Aztán volt egy nagyon érdekes eset, mikor elvégeztem az egyetemet. Hetvenegynéhányan végezünk, ám középiskolákban, melyek inkább a nagyobb városokban voltak, ennek a létszámnak alig fele tudott elhelyezkedni, s azok a helyek hamar be is teltek; a keresztény ember akkoriban inkább a városban tudott eltűnni szem elől, különösen a vallásos gyakorlatait tekintve, de sajnos nem volt álláshely már csak általános iskolákban szerte az ország kisebb településein. Akkor egy belső hang megszólalt bennem: Albertirsát kérd – ez megdöbbenés volt számomra. A bizottság elé kerültem, kérdeztek, hogy az adott lehetőségek közül melyik álláshelyet választom. »Albertirsát kérem«, mondtam – s  megkaptam. A település viszonylag közel volt Budapesthez, 50 km-re, s onnan be tudtam járni hétvégén, hogy legyen szentmisém.

Történik az ember életében többször olyan, amiről biztosan tudja, hogy ajándék: nekem sok volt, de erre a kettőre tisztán emlékszem.

14 évesen jelentkezett szerzetesjelöltnek. Hogyan befolyásolták döntését életének addigi traumái, sorsfordulói: édesanyja elvesztése, a világháború viszontagságai vagy édesapja második feleségének elbeszélései egykori vonzalma az orsolyita rend felé?

Egy gyerek, 14 évesen hogy dönt? Édesanyám meghalt, majd édesapám a frontra került: a bátyám tíz évvel idősebbként vigyázott rám, öcsém a nagynénémhez került, az egyhónapos kishúgom a szomszédban volt 8 hónapos koráig, de meghalt. Mikor apám leszerelt, újra megnősült. Ezek a dolgok is befolyásolhattak, de igazán apám második felesége irányított engem.

A Gondviselésnek ő volt az eszköze – én így fogom fel.

Kicsit hallottam csak a szerzetességről, és csak az orsolyitákról. Édesapám feleségének testvére is orsolyita szerzetesnő volt. Nevelőanyám is az akart lenni korábban, de édesanyja azt mondta neki: egy családból elég egy apáca, te gyere haza – nem engedte, hogy ő is ott maradjon. Neki ez egy megvalósulatlan álma volt, melyet kicsit belémplántált. Hajdúdorogon születtem, ott éltem gyerekkoromban, a bazilita nővérek ott dolgoztak a bazilita atyáknál, akiknek a házában internátust vezettek a tanítóképzőbe járó lányok számára. Mi az ottani nagy kápolnába jártunk, mert az volt közel hozzánk, így édesapám felesége könnyen találkozott a nővérekkel. Arra emlékszem, hogy Teréz anya, az akkori főnöknő (Homa Teréz OSBM) azt mondta nekem: jó, gyere Pócsra. És ide kerültem.

Mennyire támogatták szülei törekvését akkor, amikor „klerikális reakciónak” aposztrofáltak minden szerzetesrendet?

1946-ban, amikor Pócsra kerültem, talán még nem éleződött annyira ki a politikai helyzet, így nem bánták. Túl közel volt még a háború vége. ’48-ban már inkább érezhető volt: akkor elvették az egyházi iskolákat. Mi itt csak várakoztunk. 

A szerzetesség gyarapodott a század elejétől, egészen az 1950. július 1-jei határozatig, mely súlyos, egyház elleni lépést tett, és kimondta: a szerzetesrendek feleslegessé váltak, azokat működésükben korlátozni, betiltani kell. Hogyan jutott el ide, Máriapócsra a határozat híre? Mikor és hogyan történt a működés megszüntetése? Mi maradt utána?

Mi erről a határozatról nem nagyon tudtunk, csak a főnöknő, de azt éreztük, hogy olyan bizonytalanná válik a lét. Kaptunk megjegyzéseket, meg valahogy benne volt a levegőben, mikor én itt befejeztem az általános iskolát, s vártunk a továbbtanulás lehetőségére. Nyár közepén egy éjjel országszerte egyszerre szervezték a támadást a szerzetesrendek ellen. Azon éjszaka hazaküldtek minket: mentünk, ki hová tudott; én a vasútállomásra, hogy hazajussak Hajdúdorogra, édesapámhoz. Főleg a novíciákat küldték el, az örökfogadalmasok egyelőre maradtak, vártak. Ők akkor huszonnyolcan voltak. Ez a rendház gyűjtőtábor lett, hoztak ide orsolyitákat, és ha jól emlékszem, Isteni Megváltóról Nevezett Nővéreket, a bazilita atyákhoz is vittek más szerzeteseket, hiszen Szibériába akarták küldeni a szerzeteseket, de a püspöki karnak sikerült megegyeznie a kormánnyal, és szeptember elején ezeket a gyűjtőtáborokat elhagyhatták. Szétszéledtek.

Így ez a rendház is kiürült, ketten maradtak: az akkori főnöknő és egy nővér; egy félévig vigyáztak az épületre, hogy ne törjenek be. A többi nővér elhelyezkedett valahol, munkába állt, 4-5-en a püspöki palotába kerültek Nyíregyházára, az volt az összejöveteli hely, mert ott voltak a legtöbben. Mások hazamentek a családhoz, volt, aki Budapestre, volt, aki Bodrogkeresztúrra került. Engem Olga nővér szeptemberben Debrecenbe vitt magával, ő oroszt taníthatott, én tanulhattam a Svetits Gimnáziumban, ami visszakapott néhány tantermet a korábbi államosítás után; néhány tanulóval indíthattak 1., 2., 3. gimnáziumos osztályt.

Nem vált-e reménytelenné a tanulás és tanítás munkás évei alatt, hogy valaha visszatérhet álmához, a szerzetesi létformához? Mi tartotta életben rendületlen hitét ezek alatt az évek alatt?

Én nem reménykedtem, hogy visszajövünk: ahogy a történelem évei teltek, nem láttam erre esélyt. ’56 után még voltak újabb megszorítások is. De elfogadtuk, hogy vagyunk, akik vagyunk, és maradunk azok, akik voltunk, és küzdöttünk. Mindenkinek volt valami elfoglaltsága, munkahelye, hogy eltartsa magát. Valami kis otthont is teremtettünk magunknak külön-külön.

Én úgy éltem végig, a fogadalom előtt is, mint egy szerzetes; nagyobb esély lett volna kiválni, egyházjogilag szabad ember voltam, férjhez is mehettem volna.

A hitem azonban megtartott: az, hogy odaígértem magamat az Úristennek, s igyekeztem megmaradni.

Végig jó kapcsolatban voltam a családommal, volt, hogy a testvéremnél laktam, vagy később szinte hetenként mentem hozzájuk. A bátyám csak egyszer kérdezte meg: »te valóban ki akarsz tartani emellett a hivatás mellett?«, s ajánlotta, hogy segít a férjhezmenetelben is. »Igen, Lacikám, én ezt így gondolom. Én nem megyek férjez, akármilyen is a politikai helyzet« – többször nem kérdezte meg. Tiszteletben tartották, elfogadták a döntésemet.

Mivel „kárpótolta” az Úr a várakozás éveiért?

Az ajándékkal, hogy megtartott, hogy lelki erőt kaptam minden nehézség ellenére, hiszen nagyon vágyakoztam arra, hogy újra közösségben éljek. Aztán az is nagy ajándék volt, hogy visszatérhettünk a rendszerváltás után: varrtuk egyre másra a szerzetesi ruhát és fölvettük. Nagy kegyelem volt. Mivel mindenki dolgozott, mindenkinek volt saját nyugdíja, megtakarított pénze, a 40 évig más beosztással, csecsemőotthonként működő épületet ebből próbáltuk visszaalakítani saját életünkhöz.

Mint elűzött és nem kívánatos társadalmi szereplő – először szerzetesjelöltként, majd szerzetesnővérként – hogyan élte mindennapjait? Kellett-e kettős életet élni, titkolózni?

Máshogy nem ment: kifelé eltűnjek, de belül a lelkemben maradjak, tartsam magam erősen. Nagy nehezen bekerültem Budapestre, ott minden nap el tudtam már járni szentmisére.

Amikor lehetett, ünnepek alkalmával visszautaztam Nyíregyházára.  Csak ott nagyon kellett vigyázni, mert a püspökség figyelőhely volt. Mikor ott tartózkodtam, a nővérek felhozták a szobámba az ebédet az emeletre, ha veszélyes lett volna mutatkoznom – ők ismerték a helyi viszonyokat, vigyáztak rám, persze évente csak két-három alkalommal mentem. A nővérek később szereztek lakásokat a templomhoz közel. A székesegyházban amúgy tartottak szertartásokat. Ma is csodálkozunk például azon, hogy történhetett, hogy ’50-ben, amikor betiltották a szerzetesrendeket, papnevelő intézetet, hittudományi főiskolát tudott alapítani Dudás püspök atya a püspökség épületében. És azóta működik a szeminárium. Ez a Gondviselés. Ott a nővérek közül hárman-négyen rögtön munkát is kaptak.

Dudás püspök atyának köszönhető, hogy visszatelepítette a bazilita nővéreket Máriapócsra és Hajdúdorogra (1935), hogy a teljes Szent Liturgia magyar nyelvű legyen; az előbb említett szeminárium- és főiskola-alapítás 1950-ben: a teljes görögkatolikusság sorsát meghatározó tettei mellett az Ön személyes életét is befolyásolta, amikor 50-ben novíciusi beöltözését engedélyezte. Milyen viszonyban volt a püspök atyával, mennyire támogatta és miben segítette Önt és szerzetestársait, akiknek sorsát megpecsételte az a bizonyos határozat?

Nyár végén titokban visszalopakodtam Máriapócsra, ott csak ketten voltak örökfogadalmasok, tőlük tudtam meg, hogy egy másik társnőm is beöltözött titokban novíciának. A rendfőnöknőnek mondtam, hogy én is szeretnék beöltözni: »jön a kegyelmes úr, Dudás püspök atya, kérdd meg, hogy rendkívüli körülmények mellett te is beöltözhess«. A püspök atyával a lépcsőházban találkoztam, ott kértem meg, hogy adjon engedélyt. Megadta. Így aztán egy kora hajnali, Hegedüs atya (Hegedüs Joákim OSBM) által vezetett Szent Liturgián, ahol csak nővérek voltak jelen, titokban én is beöltözhettem. Mivel nem volt idő varrni, kölcsönbe kaptam meg egy magamforma magasságú nővér ruháját. Egy hétig hordhattam. Utána indultunk Debrecenbe. Onnantól 18 éven át novícia voltam. Dudás püspök atyával utána is kapcsolatban maradtam, ahányszor Nyíregyházára utaztam, bementem hozzá egy kézcsókra. Ő mindig kedves volt, megkérdezte mit tanulok, hogy vagyok, tanított, hogy mire figyeljek. A nővérek szándékosan alakították a lehetőséget a püspök atyával való találkozásra, hogy a távol lévőknek, így nekem is kötődési lehetőségem legyen, mert nem tudni, mit hoz a jövő. 

Már eddig sem volt szokványos szerzetesi hivatásának alakulása, de hogyan jutottak el odáig, hogy három másik társával együtt 1968. június 26-án titokban örökfogadalmat tegyenek a püspökség kápolnájában?

Szerettünk volna fogadalmat tenni, mert ha az ember szerzetes akar lenni, tudja, hogy van egy végleges döntés, az erre való lehetőséget minél hamarabb szeretné megkapni. Jozafáta nővér (Suhajda Jozafáta OSBM) turistaúton járt Rómában, a központunkban, és ott bemutatta azokat, akik örökfogadalmat szeretnének tenni. Hazafelé – a kabátjába varrva az összehajtott papírt – meghozta az engedélyt. Itthon Dudás Bertalan atya, az akkori bazilita tartományfőnök vezetett egy nagy lelkigyakorlatot a püspökségen, (Dudás püspök atya akkor betegség miatt Svájcban tartózkodott kezelésen), s a végén megvolt az örökfogadalom négyünknek, egy ötödik társnőnk, Tekla nővér pedig ideiglenes fogadalmat tett akkor.

Milyen emlékek, szavak, mozdulatok érzések elevenednek meg Önben erről a kiemelkedő pillanatról?

Civil ruhában feküdtünk kereszt alakban a kápolna padlóján, nem volt szerzetesi ruhánk, de Bertalan atya így is beszentelt bennünket, hogy »meghalt a világnak«, hisz a fogadalomtétel olyan, mint egy temetés: betakarnak egy fekete lepellel. Hogy milyen érzés volt? Megrendítő, erről nehéz beszélni. Utána mindenki szétszéledt a kinti életbe, ment tovább az élet, mintha semmi sem történt volna.

Hogyan birkózott meg azzal az élethelyzettel, hogy a titkosszolgálat besúgórendszerének „köszönhetően” fény derült örökfogadalmára?

Az volt az igazi próba, oda kellett a hit.

Nyögtünk az Úristen előtt, sóhajtottunk. Tekla nővért el is bocsátották a tanítói állásából és ruhagyárban dolgozott, majd később visszakerült a pedagógiába.

A rendház 1941-ben épült, majd 50-ben elvették a közösségtől és csak 1991-ben vált újra a nővérek tulajdonává. A 28 fő nővér helyett fele annyian tértek vissza a rendházba a rendszerváltás után. Hogyan kezdték el újra „felépíteni” önmagukat, szervezni az életet és a közösséget?

Tízen voltunk állandóan itt. Nem mindenki tudott visszatérni: volt, aki megszakította a közösséggel végleg a kapcsolatot, volt, aki otthon maradt ápolni a testvérét, szüleit.

Mi, akik jöttünk: egyszerűen nekiláttunk a nagy munkának. Igyekeztük a közös imákat egy időben végezni, hiszen a zsolozsma 3-3,5 óra naponta. Kápolnánk nem volt, azt próbáltuk szervezni: nem is tudom, hány plébánián jártam, hogy tabernákulumot szerezzek az Oltáriszentségnek. Végül a Rózsák terei sekrestyés készített nekünk egyet. De hiányzott a kehely, a cibórium. Rengeteg utánajárásra volt szükség. Nem gondolkodtunk, cselekedtünk: amit tudtunk, megvalósítottuk. S ebben sokan segítettek is nekünk. Visszavásároltuk a kolostorhoz épített részeket: igen lelakott állapotban voltak, de mindig sikerült egy-egy lépéssel előre menni. Kezdetben mindenki hozta a megtakarítását, hiszen mindenkinek volt munkája és már nyugdíjasok voltunk, amink volt betettük a közösbe. Akadt jótevőnk is, valamint a püspöki karnál is kérelmeztünk támogatást. Meg kellett fogni a munka végét. És utazni, rengeteget.

A püspökök a saját egyházmegyéjük területén élő szerzeteseket igazolták, hogy jelen voltak korábban is, s akkor bejegyzett minket az állam: vagyis kaptunk működési engedélyt. Mindenért a minisztériumba szaladgáltunk: az épületekért, az otthon megnyitásáért. Akkor nem éreztem a fáradtságot, fiatalabbak voltunk, én például 59 éves.

Mára ketten mardtak a rendházban. Milyen örökséget hagytak hátra az Úrhoz megtérő szerzetesnővér társai, akik szintén végig kitartottak, de az újrakezdés idején és után tértek vissza Teremtőjükhöz?

Valaki jobban és keményebben helytállt, mint én. Bárdfalvi Irén Margit nővér Sátoraljaújhelyen élt. Két évig minden hajnalban ráverték az ablakot, hogy ott van-e, akkor megmutatta magát, hogy igen, s a zaklatók elmentek. Végül a város elhagyását tiltó rendelkezés ellenére valahogyan haza tudott menni Létavértesre.

Örökségük a hűség: az Istennek kimondott igenhez hűnek lenni.

Ők végigcsinálták. Sokan nem tudták megtartani hűségüket, akik elmentek, végül kint sem találták a helyüket: pedig szól hozzánk az Úristen.

Hivatása a pócsi Szűzanya mellett és szemei előtt indult, s itt teljesedett ki. Milyen szerepet töltött és tölt be az Ön életében a pócsi Szűzanya?

Akármi gondunk, bajunk van, mindig ott kötünk ki Nála. Irány a templom: én legalább is azt teszem. Amíg távol éltem, nagybúcsúkor nem mertem jönni, de minden évben egyszer-kétszer eljutottam ide.

Mi nehezítette az Isten felé fordulást a rendszerváltás után?

A tevékenység mindig lekötött minket. Főleg miután visszajöttünk: sok mindent kellett csinálni. Beindítottunk egy otthont, ami nem volt ismerős egyikünknek sem: én például iskolából jöttem. De voltak szép imáink, voltak szép ünnepeink. Aztán jöttek fiatalok, ők egy kis fényt hoztak, de nem tudtak kitartani.

Ekkor Keresztes Sarolta Bazília OSBM nővér, aki eddigi beszélgetésünket harmadik félként hallgatta, egészíti ki Ágota nővér válaszát:

A Nagy Szent Bazil Rendi Szerzetesnővérek alapjaiban véve monasztikus rend. Szent Bazil atyánk arra tanította a szerzeteseit, hogy tökéletesedjenek a szeretetben és a szeretet tüzét másokban is lobbantsák fel. Feladatként Isten dicsőítését és az embertársak szolgálatát jelölte meg. Nincs olyan irányultságunk, hogy betegápoló, tanító vagy gyógyító rend legyünk: a nővérek azt csinálják, amire a helyi szükségleteknek megfelelően igény van. Amikor nővéreink ’35-ben letelepedtek, és a szétszóratásig itt éltek, többféle tevékenységet folytattak: gondozták a kegytemplomot, miseruhát varrtak, kegytárgyboltot tartottak fenn, lelkigyakorlatokat tartottak, ifjúsági munkát végeztek, tanítottak a bazilita atyák által fenntartott iskolában.

A rendszerváltás után már mindenki nyugdíjas volt: belevetették magukat az építkezésbe. Még a kilincsek is le voltak szerelve, mindent alapjaiban kellett felújítani az épületeken. Rengeteget dolgoztak a nővéreink, közben végezték a zsolozsmát, főztek magukra, ellátták a háztartást, beindult az otthon, jöttek a zarándokok. Ahogy Dobszay Benedek ferences atya egy interjújában mondta: „Ha egy szerzetes többet olvassa a Magyar Közlönyt, mint a Bibliát, biztos, hogy komoly a gond”.

Ágota nővér: A szerzetes életében nem szabad, hogy a munka sok helyet foglaljon el, sajnos a gyakorlat nem ezt diktálja. Ma több közösség küzd ezzel a nehézséggel: nem tudnak eléggé elvonulni, hogy Istennel való kapcsolatuk elmélyüljön, mert a tevékenység kirángatja onnan őket. A közösségnek résen kell lenni, hogy ne laposodjon el, és a legtöbb idejét az Istennek ajánlja fel.

A szerzetesekről a világnak furcsa képe alakult ki, elvárják, hogy tevékenykedjenek, pedig a szerzetesség lényege, hogy keresse az Istent.

Én ettől nagyon szenvedtem. Nekem nagyon kevés időm maradt arra, amire vágytam, amiből éltem.

Egyensúlyt teremteni igen nehéz. Ha egy közösség kicsi létszámú, annál nehezebb.

Helytállása – bármilyen helyzetet hozott is az élet – példaértékű lehet a mai keresztény híveknek. Mit üzen a fiataloknak 87 életév és 51 hűséggel megélt örökfogadalmas év távlatából?

Legyen az embernek életcélja, és ebben az életcélban legyen benne az Isten. Életcél és nem foglalkozás! Merjen vállalkozni rá. Járjanak templomba, mert az Úristennek van mondanivalója számunkra. Kitartás és hűség! Szeresse azt, akit választott, szeresse a családját. Nagy válságban van a család, kevés a keresztény házasság. Sok a bizonytalanság, az elbizonytalanodás az emberekben.

A régi emlékek mellett a közelmúlt tapasztalásait is megosztják velem, ezt már jóval oldottabb hangulatban, egymástól átvéve a szót mesélik kedves és negatív tapasztalataikat arról, milyen rendi ruhában, habitusban az utcára lépni, a piros lámpánál várakozni.

Ágota nővér: mikor ’90-92-ben felszínre jöttek a szerzetesrendek, mi elég hamar megkaptuk a kolostorunkat. Akkor érdekesek voltunk, ránk felfigyeltek. Ma már sokszor mást tapasztalunk: minek vagy itt? 6-10 éve utaztam vonattal Pestre, egy úr ült velem szemben, odakötötte a helyjegye, de bizonyára elül, ha lehet: nem tetszettem neki, láttam az undort az arcán, pedig nem is beszéltünk egy szót sem.

Bazília nővér: Sokan köszönnek is ám nekünk, van aki „laudetur Jesus Christus”-szal: kinek, milyen a képzettsége. Legtöbbször a hajléktalanok és a cigányok köszönnek. Egyszer egy nagyon toprongyos hajléktalan köszönt rám. A piros lámpánál várakoztam, hogy átmehessek a zebrán. Dicsértessék, mondja. Fogadtam a köszönését és adtam neki pénzt. Erre ő: nem azért mondtam.

Ágota nővér: Egy nagyon magas fiatalember ment el mellettem, csak mikor közvetlenül mellém ért, súgta oda: „Laudetur”. Volt, aki meg csúnya szót mondott mellém érve.

Bazília nővér: A buszpályaudvaron egy hajléktalan odajött és megkérdezte: mi az élet értelme, hosszan beszélgettem vele. Jött egy járőröző rendőrautó, kihajolt az ablakon a rendőr és megkérdezte, nincs-e valami probléma. Nincs, mondom, csak beszélgettünk, de köszönöm, hogy megálltak.

Ágota nővér: Ócsároltak, kinevettek már a habitusom miatt.

Bazília nővér: A buszpályaudvaron megkérdezte egy férfi tőlem: »angyalka, megéri?« »Meg bizony.« - mondtam én. Egy másik meg odajött, hogy áldjam meg. Megáldottam, megkérdeztem a nevét, hogy tudjak érte imádkozni. Azt mondta: soha nem felejti el ezt a találkozást.

Mindenfélék történnek velünk.

A ruha az jel. Jelnek kell lennünk a világban.

Ez is hivatásunk. Aki nem boldogan viseli a szerzetesi mivoltát, az is nem tudom, milyen szerzetes.

Milyen lesz a rendház jövője?

Mivel csak a Szentszéknek van joga feloszlatni a rendet, a kommunizmusban csak a működését vonták meg. Azt hitték, ha letesszük a ruhát, akkor meg is szűnünk létezni. Nem szűntünk meg, csak lélekben dolgoztunk. Ma már habitust hordhatunk, újra láthatóak vagyunk. És bizakodunk, hogy a Jóisten küld fiatalokat. Mindennap imádkozunk a papi és szerzetesi hivatásokért.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye