A böjt – az álarcok letétele

A böjt – az álarcok letétele

A nagyböjt előtti időszak, a farsang egyik legismertebb jelképe az álarc. A bálokon felveszünk egy álarcot, egy idegen külsőt, és azt mutatjuk a külvilágnak. A böjt az álarcok levétele, az igazi arcunk, az igazi énünk megmutatása és megmunkálása, hogy ne látszat legyen a megjelenésünk, hogy ne egy idegen arc nézzen ránk vissza a tükörből, ne egy megjátszott képet vigyünk az emberek és Isten elé húsvétkor – dr. Papp Tibor főhelynök atya nagyböjti gondolatait olvashatják.

Szöveg: Papp Tibor, fotó: 2020. március 6. 12:45

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 1756 napja íródott

Egy szoborkiállítás egyik darabja nagyon megfogott évekkel ezelőtt. Szánalmas állapotban lévő férfialakot ábrázolt mindenféle dísz és különleges külső nélkül. Két kezében egy maszkot tartott magasan maga előtt. Egy maszkot nagy és üres szemekkel, széles és üres szájjal, úgy megformálva, mintha némán kiáltana. Alatta az ember arca már szinte nem is arc – egy ember arc nélkül, amit a maszk alatt szinte teljesen elveszített. Ugyanakkor ez az ember a remény alakja is, mert maszkját magasra emeli, majdnem, mint egy imádságot. Olyan valaki ő, aki még komolyan veszi, hogy mi az, ami benne talán már régen nem élő. Ez az érdekes kép vezessen be minket a nagyböjtbe, kísérje gondolatainkat elesett állapotunkban, a veszélyben és a reménységben.

Kísérjen el a szükségben és az elesettségben, hogy elismerjük és megismerjük maszkjainkat, elkezdjük levenni azokat, vagy tartsuk oda annak, aki le tudja venni: a hanyagság maszkját, a bohóckodásét, a sérthetetlen, mindig erős maszkját, az örök nevetés és a nem őszinte barátság maszkját. Vegyük észre a saját álarcokat, és legalább a tehetetlenséget vagy a szükséget merjük bevallani, hogy nem mindig látszunk annak, akik igazán vagyunk. Légy igaz emberré! – ehhez meg kell tapasztalni az elesettséget. Ez fájdalmas, ez vezethet a vágyaink meghiúsulásához. Ebben kitartani nem könnyű.

De ez a tapasztalat a reménység útján is elindíthat minket, ha elkezdünk imádkozni és Istenhez kiáltani: „Uram, nézd, milyen vagyok. Tehetetlen és sokszor gyenge. Nem tudom letenni álarcaimat. Nézd arctalan arcomat álarcaimon keresztül.” És lehet, hogy egészen mélyen a szívünkben elkezd kicsírázni a remény, hogy Isten, akihez kiáltunk, képes növekedést adni, új életet, új arcvonásokat ajándékozni.

Ez a kép meghívhat minket, hogy lassan elevenné váljunk – nemcsak látható módon, hanem a bensőnkben is. Ahol elkezdünk újra igazán élni egy új életnek, és elkezdünk újra ennek megfelelő arcot nyerni, ahogy az evangéliumban erre útmutatást kapunk: alamizsnát adni, vagyis jót tenni, imádkozni és böjtölni.

Ha a jótetteken keresztül szeretnénk arcot nyerni, akkor mindenekelőtt észre kell vennünk az emberek és egészen konkrétan a körülöttünk élők örömét, reménykedését, félelmeit és aggodalmait. Mi történt mostanában veled? Hol szenvedsz szükséget? Mivel tudok neked segíteni? Hogyan és mit kell tenni? Meghallgatni, időt szánni egymásra, anyagi segítséget adni, és mindezt úgy, hogy a másik ne veszítse el az emberi arcát.

Az imádságban visszahúzódunk belső kamránkba, egy csendes helyre, ami megszentelődik, ahol egészen jelen tudunk lenni Istennel. Ez a mi menedékünk a nyugtalan és rohanó világban. Az imádság a zavaros szemekbe újra csillogást hoz, akkor is, ha sírunk Istenünk előtt. Egyre tisztábbá válik a tekintetünk, ami a nagy nyüzsgésben nagyon hiányzik. Itt juthatunk el az alapokhoz, az alaphoz, ami hordoz minket, ami támaszt nyújt. Itt van a hely, ahol az arcunkat, az életünket, a szívünket ismét levegőhöz juttatjuk, és felfrissülhet.

A böjtölés az elengedés művészete. Megtisztítja az arcot és a tekintetet a megszállottságtól és a keménységtől, a minket űző állandó aggódástól, hogy lemaradunk valamiről. A következő kérdések merülnek fel: Milyen szükséget kell elszenvednem, ha lemondok valamiről? Miről tudok lemondani, és miről nem? Minek vagyok esetleg rabja – anyagi javak, cselekvésminták, emberek, elképzelések, gondolatok, emlékek, törekvések és ideálok? Miről gondolom azt, hogy a nélkül nem tudok létezni? Talán megkérdezek valakit, hogy ő mit gondol rólam ezeket illetően? Ami fontos: a böjtöt úgy kell tenni és megélni, hogy tényleg megérezzük, mitől tudunk egy lépés távolságot venni, mi az, ami esetleg fogva tart, és mi vagy ki az, ami és aki megtart és életet ad. A böjtölés megtisztítja a tekintetet, az arcot. Ami marad a megtisztulás után, az az ember, aki valójában vagyok – úgy, ahogy Isten előtt vagyok.

Amit a jótettek, az imádság és a böjtölés nem tud meggyógyítani, az a büszkeség, ami a középpontba akar állítani minket, ami nagyzolni akar, és nem ismeri a nagylelkűséget. Ez a megsebzettség nagyon mélyre hatol, és érinti azt a ráhagyatkozást, hogy Isten elfogadott és szeret engem, akkor is, ha kifelé semmit nem mutatok ebből. Azt az érzést erősíthetjük meg, hogy értékesek és Isten szemében nagyok vagyunk, akkor is, amikor egyszerűnek és kicsinek látszunk. Atyánk a rejtekben is lát minket – és ez számít egyedül.

Az elesett, arc nélküli ember emlékeztessen minket emberi arcunk elnyerésének hármas útjára: tegyünk jót, akivel csak lehet, imádkozzunk szüntelenül és böjtöljünk keményen, hogy Isten, aki irgalmas irántunk, aki ismeri szívünk legmélyét is, tudjon üdvösséget, megbékélést, új, igaz arcot ajándékozni nekünk – amit a feltámadás fénye ragyog be.

Megjelent nyomtatásban a Görögkatolikus Szemle 2020 márciusi számában.

Szöveg: Papp Tibor, fotó:

Nyíregyházi Egyházmegye

nagyböjt, Papp Tibor




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert