The Power of Prayer also Helps Out Hopelessness: Christian Families in Voluntary Quarantine

Társasházban élnek, egy pici lakásban öten, ezért a legfontosabb kulcsszó a helyzet megoldásában Adrienn szerint a türelem. „Alkalmazkodnunk kell egymáshoz, hogy minden gördülékenyen menjen, figyelnünk kell egymásra. Mindenkinek van egy helye a lakásban, ahol csak ő van: igyekeztünk kényelmes körülményeket kialakítani. És persze lényeges a napirend. Az első hét még próbálkozás volt.”

Arról a nehézségről és hibáról mesélnek, amibe a nem gyakorlott otthonról dogozók hajlamosak beleesni: 0-24-ben tevékenykednek. Adrienn tanít, immár digitális platformokon, a kollégáknak ad telefonos segítséget, három gyermekének segít, háztartást vezet, László pedig a szabadnapján épp csak öt percre kapcsolta be a számítógépét, de fél napot mégis az irodai ügyek intézésével kellett töltenie.

Ám optimizmusuk élhetővé teszi megváltozott körülményeiket, s a következő irányelvek mentén igyekszenek haladni: „hagynunk kell önállósodni a gyermekeket, lassítanunk kell a tempón és le kell tenni a feladatokat este” – fogalmazta meg Adrienn.

A család a görögkatolikus egyházközség életének is aktív résztvevője volt – eddig. „Olyan váratlanul és hirtelen jött a változás, nem gondoltuk, hogy az a vasárnapi liturgia az utolsó lesz hosszú ideig, melyen személyesen vehetünk részt. Bence fiúnkat letaglózta, hogy nem mehet templomba, egyenesen lelkifurdalása volt. Bennünk is rossz érzéseket keltett” – emlékszik vissza László, aki az egyik olasz templomban látott ötlettől lelkesülten arról is beszélt már a parókussal, mi lenne, ha a családok bevinnék a fényképeiket. Ezzel nemcsak a papoknak segítenének a hívek, de hűségüket is kifejezhetnék a közösség felé, mely bevallottan hiányzik az Ecsedi családnak.

Imaéletükkel is alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez: keresik az online bekapcsolódás lehetőségét, a televízió vagy rádió közvetítette áhítatokat, mert ezek előre lendítenek. „De állandó kiindulópontunk maradt a reggeli ima, hogy a Jóistennel kezdődjön a nap” – meséli Adrienn, aki egy katolikus iskolában tanító néni, így az osztályában arra kérte a tanítványokat, hogy imádkozzák naponta szüleikkel a közösen megbeszélt imát. „Fontos az elcsendesedés; nem jó ez a helyzet, de talán egy új lehetőség arra, hogy lassítsunk, megálljunk, egymásra figyeljünk” – vallja a feleség, „az imádság ereje átsegít a kilátástalanságon is, ebben mindannyian hiszünk.”

E kétségbeejtő állapotok között másokra is gondolnak: a kórházban lévő nagypapáért imádkoznak, a többi nagyszülőnek bevásárolnak, a szomszéd bácsinak és néninek segítenek, ahogyan azt ők igénylik. „Hazafelé jövet becsengetek hozzájuk, hogy szükségük van-e valamire” – részletezi a férj. „Sokszor az is elég, ha csak érdeklődöm, már azért is nagyon hálásak.”

„Milyen lesz az élet egy fél év múlva? Szerfelett fogunk egymásnak örülni, nem megyünk el egymás mellett, hanem értékelni fogjuk, hogy együtt vagyunk a templomban, és utána lehet beszélgetni, megszólíthatod a melletted ülőt: átértékelődik a személyes kapcsolat fontossága. Nagyon jó, hogy vannak az okos eszközök, ki tudjuk aknázni előnyeiket, de igazán fogunk örülni annak, amikor kimehetünk a szabadba, süthetünk együtt szalonnát, vagy megfoghatjuk egymás kezét” – állította bizonyossággal a vészhelyzet után majdan beálló normális életről Adrienn.

Szöveg: P. Tóth Nóra, indexfotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye, fotók: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye