Azért, hogy bennünk lakozzon – lelki táplálék nehéz időkben

„S mennyire szükséges Krisztusért – azért, hogy bennünk lakozzon – éheznünk és szomjaznunk kevesebbet aludnunk, egyszerűbben öltözködnünk, s mindent nyugodt, türelmes, szelíd lélekkel elviselnünk” Kronstadti Szent János: Életem Krisztusban

„azért, hogy bennünk lakozzon”

Mennyire időszerű szavak ebben a vírussal fertőzött nagyböjtben. Mintha az Isten ezt az idei nagyböjtöt nemcsak keresztényekre és Krisztus-hívőkre bízta volna, hanem az egész földkerekség embereire. Adott egy jelet, ami kimozdított mindannyiunkat a megszokott kényelmes, szép (-nek hitt) életéből! Minden megváltozott! A szavak, a tettek súlya, a gesztusok és érzések. Mintha mindennek más lenne az íze, a jelentése, a tartalma. Szó szerint átértékelődött mindannyiunk élete. Mindannyian éhezünk és szomjazunk, egészséget, bátorságot, kapcsolatot, amelyek korábban nem bírtak ekkora súllyal. Gondviselést, a hit bátorságát, az igazi reményt keresem a mindennapi hitem mögött. Ami most látszik meg, hogy mennyire mély, őszinte, Istenbe kapaszkodó. Vagy mennyire megszokott, hétköznapi. Úgy érzem, hogy most van az igazi vizsgaidőszakom. Nem teológiai tárgyakból, nem megszokott beugrókból és fogalmakból, hanem A HITEMBŐL, AZ ÉLETEMBŐL. Nincs felsorolt szakirodalom, hanem a szavaim és tetteim, imáim hitlessége vagy hiteltelensége!

„Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemen!”

Olvastam vasárnap az Evangéliumból. Egyedül, mint az apa, vagyis szűk szeretett kis családom körében. A férj, az apa, a pap végezte a liturgiát, a feleség, az anya, a papné vezette a liturgiát. A legnagyobb gyerek, a fiúnk sekrestyésként és ministránsként imádkozott velünk. A középső gyermekünk nagyobbik lányként vigyázott az 1 éves húgára, aki otthon éppen aludt, hogy mi zavartalanul végezhessük a LEGSZENTEBB ÁLDOZATOT! Mennyit olvastam, vizsgáztam ebből a fogalomból. Mára személyes valóság lett belőle mindannyiunk számára. Milyen nehéz is, lehetetlen nélküle mindannyiunk élete. Múlnak a napok egymás után, sodródnak, imával, félelemmel, aggodalommal, könyörgésekkel, hírekkel, döntésekel. Miközben mindenki reméli a lehető legjobbat, addig Gábriel arkangyal ebben az évben is felkeresi Szűz Máriát, hogy elmondja neki az örömhírt. A liturgia egyik legsúlyosabb mondata:

„Ne félj Mária! Kegyelmet találtál az Istennél!”

 Ezek a szavak új jelentéssel bírnak az életemben, a mindennapjaimban. Az én angyalom hangjában meghallom-e az Isten bátorítását? Ne félj! Mert veled vagyok, érted is meghalok, feltámadok! A te hajad számát is számontartom! Kegyelmet találok az Istennél? Vagy csak görcsöket, félelmeket, kérdéseket és kétségeket. Be tudom-e fogadni az Isten bátorító, megerősítő kegyelmét? Van -e helye ezeknek a lelkemben, az értelmemben és az érzéseimben. Örömhírvétel ünnepe van. Észrevettem-e ma valamiörömtelit az életemben? Történt-e velem valami jó, amit megköszönhetek Istennek, embernek? Megköszöntem? Miért?

Gyümölcsoltó Boldogasszony: rügyeznek a fák, hajtanak a levelek, megjöttek a gólyáink! A teremtett természet továbbra is Istent dicsőíti, a teremtő Istent! Ez a tavasz milyen gyümölcsöket olt belénk? Milyen rügyeket fakaszt?

Együttérző imával és a jövőbe vetette reménnyel bátorítom kedves mindannyiunkat örömhírt vevő Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén: egy hitében küzdő, lelki tavaszt remélő fiatal pap.

Szöveg: Revák István, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye