Isten szerető tenyerén vagyunk – helyzetjelentés a Szabó családból

„Még mindig nem telt el olyan sok idő a vészhelyzet kihirdetése óta, hogy az összezártságnak negatív hatásai legyenek családi életünkre” – sőt Ildikó, akit telefonon kerestem fel, annak kifejezetten örül, hogy most mindenki otthon van, hiszen a két egyetemista gyermeke ritkán tartózkodik odahaza.

„A legnagyobb (24) gyermekünk, Dóra itthon készül az államvizsgájára, és innen tartja a tanítási gyakorlatát. A 20 éves Máté jókat alszik, sok angol nyelvű filmet néz – szigorúan nyelvtanulási céllal. A legkisebb gyermekünknek, Zsófinak (16) zajlik az oktatás. Úgy érezzük, a gimnázium beköltözött az otthonunkba, sok Skype-os órát tartanak neki reggel fél 8-tól, és mindannyian halljuk az angol, német, történelem órákat, rengeteg tanulnivalója lett.”

A férje munkahelyét is „hazaköltöztették” a nappaliba – meséli Ildikó, és ő maga is hitoktatóként a digitális oktatásban mindent megtesz ennek az újfajta rendszernek a legjobb alkalmazásáért.

„A gyerekeket nem engedjük sehová, mi magunk igyekszünk mindent gyorsan intézni és próbáljuk betartani az egészségügyi előírásokat” – mutatja be a mindennapokat az édesanya. És nemcsak önmagukról gondoskodnak, hanem a 85 éves nagymamáról is. „Bár eddig is 6 emberre főztünk, ebben nincs változás, de amikor elvisszük neki az ennivalót, akkor tartjuk a távolságot. Őt a járványból kevesebbet érzékel, csak az elmaradt szomszédok társasága hiányzik neki.”

A közösség annál inkább hiányzik a Szabó családnak, hiszen mindannyian aktív tagjai a Mátészalkai Görögkatolikus Egyházközségnek. „Nagyon megdöbbentő volt az utolsó Szent Liturgia, ahol ott lehettünk: a 140 fő helyett 40-en voltak jelen csupán. Most az egyházközség Facebook-oldalán, melyet mi kezelünk, minél több információt, élő közvetítést osztunk meg a közösséggel. Hiányoznak a szertartások, főleg így nagyböjtben, és nagyon jó, hogy van online közvetítés: ezzel próbáljuk pótolni, ami eddig jelen volt az életünkben. Esténként pedig bekapcsolódunk az Ábel püspök atya indította imaalkalomba, utána fél 9-től a Taizé-ima közvetítéssel együtt imádkozunk” – mondta megváltozott imaéletükről Ildikó. „Sokkal több az elcsendesedés azóta, hogy itthon vagyunk.” És amellett, hogy a család sokkal többet van együtt, ezt is a jelenlegi helyzet pozitív hozadékaként értékeli a tanárnő. Ez a fajta derűlátó szemlélet nem áll távol tőlük. Hogy mennyire keseredtek el amiatt, hogy hosszútávon megváltozik az életünk, a választ egy évtizeddel ezelőttről meríti:

„Akkor derült ki, hogy a gyermekünk cukorbeteg, már abban az időszakban is elcsüggedhettünk volna, ha nincs bizodalmunk az Úrban. De mi a házasságunkat és az életünket sziklára építettük, Isten szerető tenyerén vagyunk, így bárhogy alakul a dolog, a legjobbat próbáljuk kihozni a helyzetből.”

„A cukorbeteg gyermekünk olyan helyekre jutott el, ahová egészségesen nem mehetett volna, most pedig annak a lehetőségeit kell kihasználni, amit a bezártság ad: például a lányok megtanulhatnak főzni, én újra többet olvashatok, s együtt vagyunk – ez a legfontosabb.”

„Azt tudom másoknak tanácsolni, amit én Jóbtól tanultam: el kell foganunk, amit ránk mér az Úr, mert nem tudjuk, miért kaptuk. Nem szabad elkeseredni, mert mindennek valami jelentősége van az életünkben.”

Szöveg: P. Tóth Nóra, fotó: Szabó család magánarchívuma, P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye