Spiritual balm in difficult times

„Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! – Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad? – Így jár az, aki vagyont halmoz fel magának, ahelyett, hogy az Istenben gazdagodnék.” Lk 12,16-21

Azt mondta az Isten, nézzük meg: gyűjtöttem-e olyan terméseket és kincseket a csűrömbe, amik időtállóak, amiket az élet viharai nem sodornak el tőlem, amiket nem emészt meg a rozsda és nem rág szét a moly. Hála Neki, sok dolog van a csűrjeimben: a szakmai fogásoktól kezdve, egészen addig, hogy hová viszem a családot nyaralni a nyáron, és miből fogom azt finanszírozni. Rövid és hosszú távú terveim voltak, vannak: sok mindennel próbáltam biztosítani, hogy jó és kényelmes életem legyen. A kérdés, hogy ha ezeket mind megrágja a moly, marad-e valami a csűrjeim alján.

Félreértés ne essék: a példabeszédben szereplő gazdag embernek a bűne nem az volt, hogy összegyűjtötte a munkája gyümölcsét, még csak nem is az, hogy élvezni akarta azt. A hibát azzal követte el, hogy az Istenben gazdagodás helyett tette ezt. Berendezte az életét arra az életvitelre, amit éppen akkor élt, és nem gondolt arra, hogy ez egyszer meg fog változni, és arra is fel kellene készülni.

Itthon vagyok hetek óta, és csak a Jóisten tudja, mennyi ideig a családommal, a szeretteimmel: most megmutathatom, hogy mennyire tudok a szeretteimnek élni: alázattal, türelemmel, szolgálatkészséggel lenni feléjük, nemcsak rohanva, egy gesztus erejéig, hanem kitartóan, önfeláldozóan: agapéban.

Az „arckönyv” (kedvelt közösségi média – szerk.) szerint több száz kapcsolatom van, de hány embert tartottam fontosnak felhívni az elmúlt két hétben, hogy bátorítsam, vigasztaljam, erősítsem? Szereztem igaz barátokat, akiknek akkor is eszembe jut segíteni, amikor magam is nyomorult helyzetben vagyok?

Most nem tehetek semmit a távolabbi rokonokért, a barátaimért – egy kis telefonos beszélgetésen kívül –, nem tudok elmenni hozzájuk, segíteni nekik. Tudom, hogy a Jóisten kezében vannak, de ez a gondolat valóban megnyugtat? A szívem mélyén mennyire érzem úgy, hogy tényleg ott vannak a legjobb helyen? Most beleláthatok szívem mélyébe, hogy valójában mennyire bízom az Istenemben? Tényleg meg vagyok róla győződve, hogy szeret, akkor is, ha én másképpen szeretném, mint ahogyan Ő hagyja, hogy történjen?

Ez még nem a vizsga, még nem kell számot adni. De remek alkalom, hogy megvizsgáljam, miket gyűjtöttem be a csűrömbe. Ha merek őszintén tekinteni most magamra, magamba, akkor megláthatom, hogy a legfontosabb kincsekből – amiket nem vehet el semmilyen külső körülmény – mennyit gyűjtöttem, és mennyit kellene még gyűjtenem. A legszebb az egészben, hogy nem is kell megvárni, hogy ez az egész őrület véget érjen. Most is áttervezhetem a csűrjeimet, akár nagyobbra is, mint az eddig voltak, és el is kezdhetem beléjük gyűjteni az életem jó termését és a kincseket.

Szöveg: Szirmai Máté, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye