Azért jön, hogy békét teremtsen – virágvasárnap a székesegyházban

„A ház betelt az olaj illatával” hallottuk a felolvasott evangéliumi szakaszban a virágvasárnapi Szent Liturgián a Szent Miklós-székesegyházban és az otthonainkban, ahonnan több mint ezer hívő kapcsolódott be az élő közvetítésnek köszönhetően az ünnepi szertartásba. Mint ahogyan a nádrusolajnak, mellyel Mária megkente Jézus lábát, illata betöltötte Betániában a házat: a tömjénfüst és az ima töltötte meg Nyíregyházán a templomot, s szállt áldozatként az Úr felé.  

A szertartást dr. Kruppa Tamás atya, a Görögkatolikus Papnevelő Intézet rektora végezte Szocska A. Ábel megyéspüspök jelenlétében, Gánicz Tamás diakónusi szolgálatával és a kánotorok énekszolgálatával április 5-én.

Szent János ezen az ünnepnapon elhangzó evangéliumi szavairól gondolkodott prédikációjában Tamás atya. Arról a jánosi beszámolóról, melyből a betániai vacsoráról és Jézus szamárcsikó hátán való bevonulásáról értesülünk: hogyan köszöntötte őt a tömeg, a gyermekek, a felnőttek pálmaágakat lengetve, ruhájukat a földre terítve Dávid Fia elé.

Rektor atya a János apostol által is idézett zakariási jövendöléseket vizsgálta, „olvasta” tovább, melyből nemcsak arról értesülünk: az alázatos király alázatos szamárháton érkezik, hanem hogy összezúzza a fegyvereket, hogy megsemmisítsen minden harci mént. „Azért jön, hogy békét teremtsen.”

„A béke fejedelme bármennyire is a maga dicsőségében vonul most be – miután Lázárt feltámasztotta, sokan hisznek benne –, de látnunk kell azt is Zakariással, hogy Jézus küzdelemre készül, végső csatára, amelyben minden békétlenséget, gyűlöletet, ellenségességet meg akar semmisíteni. Ez a hét, a nagyhét a virágvasárnap fényessége után erről is fog szólni” – mondta az atya.

Ennek a napnak az énekei arra biztatnak, hogy vegyük fel Krisztussal együtt a keresztet. A francia gondolkodó, Simon Weil keresztény filozófus is megfogalmazta: vágyakoznunk kell, hogy Krisztus keresztjében részesüljünk, s már az is nagy dolog, ha a jobb latorral tudunk bűnbánatot tartani, vele kiáltani az Úrhoz: emlékezzen meg rólunk is, amikor eljön az országában. De vágyakozhatunk arra is, hogy Krisztussal együtt, akivel eltemetkeztünk a keresztségben, vele együtt feltámadva az igazak életét éljük: az egyetlen igaz Krisztusnak a halálában is osztozkodva osztozhassunk az igazak feltámadásában.

A Jeruzsálembe való bevonulás egy másik szereplője a szamár. A hozzá kapcsolódó gondolatokat, összefüggéseket is vizsgálta Tamás atya. „Manapság oly sok szamárságot beszélünk” – utalva a mai helyzetünkben születetett buta megszólalásokra, és arra, hogy nehéz időben az embert elragadtatják gondolatai. „A hallott evangéliumi szakaszban egy ember beszélt szamárságokat: Iskarióti Júdás, aki szerint Máriának jobb lett volna a drága olajat a szegényeknek adnia. Jézus válasza erre: »Hagyd őt, hiszen a temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.«  Vagyis Jézus elfogadja a csöndes, szótlan szeretetet.”

Kruppa atya a Szent Pál Filippiekhez írt leveléből elhangzó olvasmányára (Fil 4,4-9) utalt vissza, és az apostollal együtt summázta és intette a hallgatóságot: „ahelyett, hogy szamárságokat beszélünk, olyan dolgokról, amiről nem is tudjuk, mit mondjunk, jobb, ha gondolatainkat arra irányítjuk, amiről meg vagyunk győződve, és elcsendesedve igyekszünk tettekre váltani, a szeretet cselekedeteire Máriával együtt és azokkal együtt, akik meglátták az Urat, megértették tetteit, akik bíznak benne.”

„Mert támadásnak vannak kitéve legféltettebb kincseink: az életünk, a hitünk, a szeretetünk, a reményünk, és ezzel a támadással szemben küzdenünk kell, hogy megvédjük azokat. Jézus előttünk jár, bevonul a szamárcsikó hátán, bevonul Jeruzsálembe, hogy megvívja azt a nagy harcot, ahol az ellenséget, a békétlenség keltőit és mindent, ami az ember életét pokollá teheti, megsemmisítse. De a békéhez vezető út egy nagyheti küzdelem újta, amit mi Krisztussal együtt akarunk járni.”

Idén nem volt tömeg, mely pálmaágakat lobogtatva vagy ruhát terítve a földre a Jeruzsálembe bevonuló Jézust köszöntötte volna; az ennek az eseménynek az emlékét megőrző barkaszentelés is elmaradt. Akik eléje „mentek” a liturgiát végző papokon, és asszisztencián kívül virtuálisan voltak jelen. Így még találóbbak voltak azok a gondolatok, melyeket Ábel püspök atya intézett a Szent Liturgia végén a nézőkhöz, hallgatókhoz. Krétai Szent András püspök szavait idézte:

„Íme, jön, és önként Jeruzsálem felé veszi útját. Jön, aki értünk alászállt a magas égből, hogy minket, akik a bűn mélységébe zuhantunk, fölemeljen magához. […] Nosza, siessünk mi is ezzel a szenvedésére igyekvővel, tartsunk együtt azokkal, akik elébe vonultak. De ne úgy, hogy pálmaágakat és ruháinkat terítsük útja elé szőnyeg gyanánt, hanem amennyire csak tőlünk telik, megalázódó lélekkel, őszinte szívvel és elhatározással mi magunk boruljunk le elébe, hogy befogadhassuk a hozzánk jövő Igét, és így magát az Istent, akit soha senki föl nem foghat. […] Ezért tehát saját magunkat terítsük Krisztus lába elé, ne pedig ruháinkat, ne elfonnyadó fa- és cserjeágakat, amelyek már gyümölcsöt sem hozhatnak […] Mi magunk boruljunk ruháink helyett a lábai elé. […] Mondjuk hát mindennap a boldog gyermekek énekét, lelkünk átszellemült pálmaágait lengetve feléje: Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Jn12,13)”

Ábel püspök atya felhívta a figyelmet arra, hogy idén a pászkaszentelés is elmarad. Arra buzdította a családfőket, hogy a feltámadási tropárt elimádkozva, az elkészített ünnepi asztalt akár szentelt vízzel, akár a kereszt jelével maguk áldják meg: „Az Úristen fogadja kedvesen mindannyiunktól ezt az áldozatot, amelyet ezekben a napokban meg kell hoznunk.”

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye