„Emlékezzél rólam Uram, midőn eljössz a te országodba” – lelki táplálék nehéz időkben

A mi Üdvözítőnkkel együtt keresztre feszített egyik gonosztevő vágya volt ez. Ezt a kérést Jézus mindig meghallja, ez mindig eljut a szívéhez. De mi hogyan jutunk el idáig?

A gonosztevőnek előbb meg kellett ismernie Jézust, hogy megismerje saját magát. Megjelent benne a bűntudat, a bűnbánat. Belátta életének gonoszságait és úgy látta saját magát, mint amilyen valójában is volt: gonosz, bűnös, rossz.

Nagycsütörtökön az ember magára ismerhet. Ma nem kell többé színfalak mögé bújni, a szépet tenni, s magunkról mást mutatni, mint akik vagyunk. Ma, amikor Jézust a keresztre feszítik saját teremtményei, ő magára marad a világ összes bűnének, gonoszságának terhével.

Nagycsütörtökön, amikor Jézus végleg felvállalta az emberiség bűneit, azt is tudta, hogy a kereszten fog mindez megtörténni. Ott teljesedik be, amit Izajás jövendölt: „a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,4-5)

Mindig döbbenetes belegondolni abba, hogy minden, amit Krisztus érettünk elviselt, az mérhetetlenül idegen volt az ő isteni lényétől, természetétől. Idegen volt tőle az, hogy elhagyatott legyen, hiszen öröktől fogva a Szentháromságban létezett; távol volt tőle az, hogy kárhoztatott legyen, hiszen az angyalok öröktől fogva dicsőítették; nem volt sajátja az, hogy bűnös legyen, mert sohasem követett el bűnt; képtelenség volt, hogy elítélt legyen ő, akinek az Atya átadta az ítélkezés jogát… Nem csoda, hogy amikor ezek megtörténhettek „az egész teremtés megrettent, a föld alapjai… félelmükben megrendültek, az égitestek elrejtőztek, a templom kárpitja széthasadt, a hegyek megremegtek, s még a sziklák is meghasadtak, s a hívő lator… hangoztatja: Üdvözítő, emlékezzél meg rólam!” (a nagycsütörtöki szolgálatból)

A jobb lator közelről láthatta, hogy ezt a mérhetetlen szenvedést csak szeretetből lehet úgy elviselni, ahogy azt Jézus tette. Ezért jutott el odáig, hogy bűnbánatot tartson életének utolsó óráiban ott a keresztfán, hogy az ő személyes gonoszságával ne nehezítse tovább azt a hatalmas súlyt, melyet az emberiség összes bűne mért Krisztusra. És ezért a jótettért Jézus megbocsátott neki.

Ma igazán magunkba kell nézni, ma fel kell tárni magunknak, hogy kik is vagyunk valójában. Ma otthonainkban nekünk is töredelmes bűnbánatot kell tartanunk és őszintén fohászkodni kell az érettünk fölfeszített Üdvözítőhöz az ő nagy irgalmáért, a bocsánatáért. Így válhat sajátunkká a jobb lator reményteli esedezése: „Emlékezzél rólam Uram, midőn eljössz a te országodba!”

Szöveg: Horváth Tamás, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye