Éhezünk arra, hogy egyek legyünk Krisztussal – nagycsütörtök a székesegyházban

Krisztusban kedves Testvérek!

Szertartásunk a titkos vacsora jelenvalóvá tétele, ahol együtt van a Mester tanítványaival, a meghitt beszélgetést nem zavarja a gyógyulásra váró betegek tolongása. S amikor ilyen közelről nézzük ezt a legmeghittebb, legszűkebb tanítványi kört Jézus körül, akkor látjuk, milyen különböző arcok vannak itt együtt. Jézus legszűkebb környezetéhez tartoznak, mégis mennyire más tanítvány Péter, mint János, vagy Júdás, mint az összes többi.

Először Júdás van előttünk. Van abban valami megdöbbentő, hogy Krisztus árulója is a legszűkebb tanítványi körhöz tartozik! Éppen úgy látta Mestere szent életét, mint a többiek, épp úgy hallotta az örök élet beszédeit, ott élt Krisztus kiválasztottai között, mégis mindez egészen más hatást ért el benne, mint a többiben. Az a Krisztussal való közösség, ami azoknak az örök életet jelentette: az az ő számára a kárhozatot. Az a három esztendő, amit az Úr követésében töltöttek el együtt: a többit üdvösségre juttatta, őt azonban eltávolította Istentől!

Testvérek! Legyen Júdás egy örök felkiáltójel mindannyiunk számára:

a legrosszabb, amit csak tehet egy ember, ha megismeri az igaz életet Krisztusban, és elfordul attól.

Persze, nem itt kezdődik a bűne, nem a tudatos, szándékos ellenállásnál, az árulásnál, hanem ártatlannak látszó kicsi dolgokon, például azon, hogy megtűr az ember a szívében egy olyan gondolatot, amit rejtegetnie kell Jézus elől. Ki tudja, mikor kezdődött már Júdás szívében az árulás gondolata? Ha idejében felfedte volna, őszintén bevallotta volna, hogy mi kísérti őt, akkor védelmet talált volna az Úrnál! Leborulna előtte: »Uram, engem ilyen gondolatok üldöznek!« De a bezárt szívben egyre jobban eluralkodott a gondolat, egyre messzebb sodorta lélekben az Úrtól, el egészen a legaljasabb bűnig, az Isten Fiának az elárulásáig! Így van ez a bűneinkkel, amit megtűrünk, amitől nem akarunk megtisztulni Krisztus által.

Ki hitte volna Júdásról, hogy ilyen mélyre zuhan valaha? Hiszen ott járt ő is a Mester nyomában? Még külön feladata is volt, ő kezelte a pénzt. Még a titkos vacsorán is ott ült egy asztalnál Krisztussal. A kezéből kapta a falatot, és ezt olvassuk: “Az pedig, mihelyt a falatot elvette, azonnal kiment. És éjszaka volt.” (Jn13,30) De milyen sötét éjszaka!

Szájában még ott van a Krisztustól kapott falat, és ő már a legrettentőbb sötétségben van! Egyedül! Útban a legrosszabb felé!

Testvérek!, mit jelent ez? Azt, hogy nem elég csak együtt lenni Krisztussal, megbízatást vállalni az Ő közelségében, imádkozni, Bibliát olvasni - hanem a szívbe is be kell engedni Őt, az uralma alá is oda kell adnia az embernek magát! Sokáig együtt lenni Jézussal, és nem dönteni: ez nagyon veszélyes játék, mely végzetes lehet!

Hallani, ismerni az Urat, és mégsem követni Őt, hozzátartozni az Ő környezetéhez, és mégsem fogadni el Megváltóul – a Krisztustól kapott falattal kimenni a bűn sötétségébe, ez az a lejtő, amelyen Júdás is elindult, s amely Krisztus mellől is a legrosszabbra visz!

Nagyon megrázó, ahogy Krisztus Urunk egyszer csak megszólal az ünnepélyes hangulat közepette: „Bizony, mondom néktek, egy közületek elárul engem, aki velem eszik”! Milyen lehetett ez a mondat ott, a nagy, áhítatos csendben! (Jézus árulója egy az apostolok közül, egy azok közül, akik naponként Vele jártak, akik most is vele ünnepelnek, egy azok közül, akiket Ő választott! – A pogány katonák parancsot hajtottak végre, amikor keresztre szegezték az Urat. Pilátus, aki azt sem tudta, honnét való Jézus, a tömegtől való félelemében szolgáltatta ki Őt.)

„Egy közületek elárul engem!” Olyan rettentő vád ez, amelyik tüzes parázsként hull oda Jézus tanítványi körébe, nemcsak az akkori tanítványi körbe, hanem a mindenkori, így a mostani, és itteni tanítványi körbe is! Ne ítéljük el olyan könnyen a 2000 évvel ezelőtti Júdást: örök figyelmeztetése ez Jézusnak minden keresztény ember számára! Krisztus híveinek a közösségében és életében akar megismerhetővé, láthatóvá lenni az Őt még nem ismerők előtt.

Nekünk nemcsak hirdetni kell Krisztust, hanem láthatóvá tenni, beleélni Krisztust a világba, az emberi társadalomba, a földi élet minden örömébe és bajába. A világ ma már nem a Megváltó élő személyét látja megtestesülni az egyházban, hanem csak néhány embert, akik szavaikkal ugyan szép elveket vallanak, de életükkel rácáfolnak! Az, hogy Krisztusnak olyan kevés becsülete van a világ előtt: az a hívő emberek között folyó belső árulásnak a következménye.

És ne gondoljuk, hogy ez túlzás, mert mi az árulás? Az, amikor valaki a hűtlenségével, a csak külsődleges kereszténységével alkalmat ad arra, hogy Jézust, Istent gúnyolják, megvessék, ne higgyenek benne.

Nem véletlen az, hogy Jézus éppen az Eucharisztia alapítása előtti pillanatokban mondta ezt: „Egy közületek elárul engem!” Jól tesszük, ha mi is megkérdezzük: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Az Eucharisztia a magával Jézus Krisztussal való egyesülést jelenti. Ő maga mondta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet: az énbennem lakozik és én is abban”. (Jn 6,56)

Gondoljuk el, hogy annak a kenyérnek és bornak a révén úgy tett minket is Krisztus a maga isteni természetének részesévé, mint ahogyan egy testet és egy nedvkeringést képez a szőlőtőke és a rajta lévő vessző. A vesszők úgy vannak összeköttetésben a tőkével, hogy részei annak. Nem lehet azt mondani, hogy a vesszők a tőkében gyökereznek, ennél sokkal szorosabb a kapcsolat. A vessző a tőkével teljesen egy, ugyanaz az életerő áramlik, kering mindkettőben. Ilyen szoros és bensőséges életközösséget teremt Krisztus is azokkal, akik az Ő testét eszik és az Ő vérét isszák. Olyan titok ez, amire csak utalni lehet a jól ismert kifejezéssel: Én Krisztusban vagyok és Krisztus bennem.

Kedves Testvérek! 2020 nagycsütörtökjén, az Eucharisztia alapításának emlékénél szinte a szívünkbe hasítanak ezek a gondolatok. Hiszen a kialakult járványbeli helyzet nem teszi lehetővé, hogy a szentáldozáshoz járuljunk, és ilyen módon az Eucharisztikus Kongresszusra való készületünk egészen más fénybe kerül, mint eddig. Csak lélekben tudunk egyesülni Krisztussal, de ne becsüljük ezt le! Nem tudunk itt lenni sokan a templomban, de éppen így vigyük most Krisztust az otthonunkba! Ne gondoljuk azt, hogy így nem is lehet ünnepelni! Éppen így tanulhatjuk meg értékelni, hogy milyen óriási dolog az, hogy Krisztus testében és vérében az év folyamán bármelyik napon részesülhetünk! Így éhezhetünk arra, hogy egyek legyünk Krisztussal! És kaphatunk egyfajta szentségi kegyelmet, igenis megerősödhetünk, vigasztalást nyerhetünk, alázatosabbak lehetünk beismerve, hogy nem a mi kezünkben van csak az életünk irányítása.

Van időnk és lehetőségünk átgondolni, hogy nem vagyunk-e árulói életvitelünkkel Krisztus ügyének a világban. Így talán még jobban átéljük, hogy mit jelent az, hogy testét és vérét adja nekünk, bűneink bocsánatára.

AMEN