Krisztus meg akar tanítani minket helyesen élni és helyesen meghalni – nagypéntek a székesegyházban

Délutáni verőfényben vette kezdetét a nyíregyházi püspöki székesegyházban a sírbatételi vecsernye, ám a szertartás felénél, amikor elhangzott Szent Máté Evangéliumának Jézus szenvedéséről és kereszthaláláról szóló szakasza, már csak a templomi világítás választotta el a jelenlévőket a világra boruló sötétségtől.

Aztán már az sem. Elsötétült a templom, és gyertyák fényénél indult körmenetre templomon belül a papság és az asszisztencia a keresztfáról levett Jézus testét megjelenítő plascsenyicával.

A síri leplet – jelentőségének súlyától meggörnyedve – alázattal és méltósággal vitte vállán Ábel püspök atya, és a templom közepén előkészített hófehér, új sírba helyezte Molnár Zoltán parókus atyával és dr. Papp Tibor főhelynök atyával.

Térd- és főhajtásokkal imádkoztak az atyák a sír előtt főpásztorukkal, aki fennhangon elmondott könyörgései és dicsőítései által adott hálát az Úrnak:

„Áldunk és magasztalunk téged, hogy méltattál bennünket legszentebb és üdvösséghozó kínszenvedésed csodálhatására, és egyszersmind érdemesítettél, hogy a mai szent napon vérző kebellel boruljunk le az te isteni kereszted, a lándzsa, a nádvessző, ecetes szivacs, élethozó halálod és szent oldalad sebe előtt, melyből víz folyt a világ üdvösségére; s fájdalmas szívvel tanúi legyünk keresztedről való levételednek és test szerinti sírba helyeztetésednek.”

A szentsíron fekvő epitáfion előtt mondta el elmélkedését Ábel püspök atya.

„Mindannyiunknak van egy közös ismerőse, egy ismerős, akivel sokan nem foglalkoznak, sőt, úgy tesznek, mintha nem is létezne, nem törődnek vele, vannak, akik igencsak félnek tőle, s talán többségben vagyunk, akik félünk tőle, vannak, akik szeretik őt, már várják, hogy megérkezzen.  Ez a közös ismerősünk nem más, mint a halál” – kezdte beszédét a főpásztor. Itt, a szentsír mellett óhatatlanul is az elmúlásra, az élet végére gondolunk, de a különféle vallások és a világ kínálta felkészülési módok helyett mi „ma Krisztusra vetjük tekintetünket, aki tanítani akar arra, hogyan kell helyesen élni és tanítani akar arra is, hogyan kell helyesen meghalni.”

 Az életről való tanítása is rendkívüli, hiszen nem azt tanította, amit elvártak tőle. Ő azt mondta: „boldogok a szegények, gyakoroljuk az erényeket, az alázatosoké az elsőbbség, hogy ne a hatalomra és a vagyonra törekedjünk; egyetlen parancsot hagyott ránk: szeressük az Úristent és embertársainkat. Krisztus meg akar tanítani helyesen élni, és mai estén meg akar tanítani mindannyiunkat helyesen meghalni.”

A világjárvány miatt szembesülünk az emberi élet múlandóságával és törékenységével, megfogalmazódnak bennünk kételyek: „ha megbetegszem, túlélem-e, vajon mi vár rám és szeretteimre, hogyan éljem az életemet, hogy nyugodt szívvel tudjak szembenézni azzal, amivel szembe kell néznem, ha kell a halállal is” – tette fel most helyettünk a nyugtalanító kérdéseket Ábel püspök.

Jézus tanítani akar minket arra, hogyan tekintsünk és készüljünk a halálunkra. Egyrészt úgy, hogy „nézzünk szembe józanul mindazzal, amivel szembe kell néznünk: az elmúlással, mert egyszer mindnyájunknak találkozni kell ezzel a közös ismerőssel, a halállal.” Példájával tanítja ez, hiszen „sosem hallgatta el szenvedését, megpróbáltatásait, s hogy a szenvedései után halál vár rá. Sokszor felhívta erre tanítványai figyelmét” – s általuk a minket is oktat: gondolnunk kell időről időre az elmúlásra, ne tegyünk úgy, mintha ez velünk nem történhetne meg, s mint Jézus, nekünk is vérrel kell verejtékezni ennek fájdalmát.

Másrészt tanítja nekünk az áldozatkészséget. „Krisztus élete nem csak szétfolyt a mindennapi teendők között: az ő élete értünk hozott áldozat volt, mely kedves az Úr színe előtt”. Mindenkinek van lehetősége áldozatot hozni: a szülők mindent feláldozó magatartását vagy a magukat hivatásuknak szentelők, a most is helytálló orvosok, ápolók áldozatát hozta csupán néhány példaként a püspök atya, s így biztatott: „legyen a mi életünk is áldozattal teljes, amelyet felajánlunk az Istennek, ahogyan Jézus Krisztus is felajánlotta”.

Harmadrészt a megbocsájtásra buzdít. „Az elmúlt napokban többször is hallhattuk (a felolvasott Evangéliumokból – szerk.) Jézus halálra való készülését, tanítványival való párbeszédét, szenvedésének történetét, kereszthalálát, sírba tételét: mindegyikben visszacseng a megbocsátás üzenete.” Abban, ahogyan az utolsó vacsorán kedvesen odafordul Péterhez, akinek meg is jövendöli, hogy el fogja árulni háromszor, s mégis megbocsájt neki; feltámadása után nem kéri számon őt, csak ennyit mond: »Péter, szeretsz-e engem«.

Vagy abban, ahogy Júdástól, aki katonákkal jön hozzá, megkérdezi: »barátom, mit tehetek érted?« Erre tanít, erre ad példát: „megbocsájtás ez, melyet fel sem tudunk fogni. Mi hogyan nézünk azokra, akik megbántottak minket, vagy akikről tudjuk, hogy rosszat tettek nekünk? Tudunk ilyen megbocsátó, baráti szeretettel közeledni ahhoz, aki az életünkre tör?”

A megbocsátás üzenete cseng vissza abban is, ahogyan Krisztus szenvedései közepette a kereszten mondja: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek«.

„Jézus a legfájdalmasabb pillanatban is szeretetének megbocsátó üzenetét adja át. Ha megszívleljük Jézus életét és tanítását, és megpróbálunk tanítványaiként így tekinteni életünkre és az elmúlásunkra, akkor minket is megerősít Jézus a szenvedések közepette, vagy amikor majd a halállal kell szembenéznünk. De csak akkor, ha alázattal tudunk közeledni, gondolni az elmúlásra és a halálra, áldozatként tudjuk felajánlani az életünket, és meg tudunk bocsátani. Megbocsájtani mindenkinek, aki megbántott minket, és magunknak, ha mi megbántottunk mást.”

Prédikációjának utolsó mondatai imaként csendültek a szentsír előtt:

„Atyám, bocsáss meg nekünk a te Fiad szenvedése és kereszthalála által! Add, hogy mi is meg tudjunk bocsátani és így, a megbocsájtás kegyelmét bírva nyugodt lélekkel tudjunk előretekinteni.”

Jézus, amikor a halálról beszél, a feltámadás üzenetét is beleszövi szavaiba, így a feltámadás örömébe vetett hír vigasztal bennünket, „amikor Jézus sírja elé állunk, életünkre tekintünk és elmúlásunkat szemléljük.”

A szertartás véget ért, ám a sírban ott fekszik Jézus, aki mellett kis esti zsolozsmát végeztek a lelkipásztorok gyertyával.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye