Levél minden Magdolnáknak – lelki táplálék nehéz időkben

Kedves Magdolna!

Egy „fotót” hoztam neked. Engedd meg, hogy néhány szót szóljak is hozzá.

Datálni nem tudom, nem merem. Csak azt a napot írhatnám rá, amelyen átadom – de sokkal fontosabb, hogy mikor is készül; és ezt csak te tudod – no meg Ő, akivel a képen együtt látlak.

Kertben látlak. Nem az Édenben, amely az eljátszott lehetőség, a szabadsággal való visszaélés kertje. Nem a Getszemániban, amely a vér és a könny, a küzdelmes imádság és a szenvedés helye. Arimateai József kertjében látlak, Magdolna. Abban a kertben, ahová a hét első napján már pitymallatkor kimentél, hogy legalább a sír közelében lehess.

Igen, téged látlak, Magdolna. Téged, akiből hét ördögöt űzött ki. Aki elhagyta a bűn útját, mert lebilincselte a Mester szava s tekintete. Aki szerényen szolgálta, aki a keresztig kísérte.

Te vagy az, Magdolna? Múltban készült fotót látok? Vagy álom ez még, jövő? Hol tartasz, Magdolna? Az eljátszott lehetőség kertjében? A vérrel verítékező küzdelem kertjében? Avagy a hét első napján, a Találkozás Kertjében? Kiűzetett-e a hét ördög? Szolgálod-e Őt s kíséred-e a keresztúton? Vagy mindez jövő még?

Üres sírt látok, s tanácstalanságot árult el még pár perce az arcod. „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.” – Jól látom tanácstalanságodat, Magdolna? Elviszik – elrejtik – nem tudom, hová teszik; de jön a kertész, ő talán segít.

Kertésznek hiszed, Magdolna? Nem is tévedsz sokat. Hiszen Ő a magvető, aki gyomlál s ültet benned. Ki „nem törődik semmi mással, csak a beojtott virággal.” Ki figyelmeztet, hogy jó fa jó gyümölcsöt kell teremjen. Ki szőlőt termeszt, sőt szőlőtő lesz – ültet, sőt maggá lesz, mely elhal, hogy bő termést hozzon.

Kertésznek hiszed, Magdolna? Jól hiszed – mégis több Ő. Böngészd csak az Énekek Énekét, ahol kertbe csalogatja a vőlegény a kedvesét! „Jöjj, kedvesem, kelj fel, szépségem!” Eljegyeztelek… örök szeretettel szerettelek… A boldog egyesülés kertje ez – hisz él a Vőlegény! Nem illúzió, nem álom – beteljesült valóság immár a menyegző!

Mária, Magdaléna! Neveden szólítalak. – Rémlik az ígéret? „Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítalak, enyém vagy…”

Magdolna! Múlt ez, jelen vagy jövő? Hol tartasz? Bejártad-e már a kertek zugait? Találkoztál-e a kertésszel? Beleszerelmesedtél-e úgy, hogy bizseregj belé?

            „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, elrévedezni némely szavadon.

            Én nem tudom, mi ez, de édes ez, egy pillantásod, hogyha megkeres.

            Én nem tudom, mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem.

            Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon…”

Menj, Magdolna! Menj, és mondd el, ami a Titokból elmondható. Beszélj a kertek fáiról, a madarak, de a szirének énekéről is. Beszélj Getszemánédról, vajúdásaidról, vergődéseidről, beszélj a mélypont ünnepéről. És beszélj a kert, az öreg Arimateai ifjú, tavaszi, boldog kertjéről, minden szegletéről; beszélj kertészéről. A Vőlegényről, a Nászról már nem fogsz – arról csak dadogni tudsz. De ez a dadogás több, mint bármely szónoki remek.

Magdolna!

Vidd magaddal ezt a „fotót”! Ha megfakult, régi történet – idézze első szereteted. Ha éppen pillanatfelvétel, ha jelen – őrizd igazgyöngy gyanánt. Ha nem tudsz mit kezdeni vele, ha nem ismersz még magadra, Magdolna – vidd magaddal akkor is; egyszer eléd dereng talán, és segít belépni a Kert kapuján.

Szöveg: Obbágy László

Nyíregyházi Egyházmegye