KOCSIS, Dániel: the Church is a spine

Képzeljük el az egyház tanítását úgy, mint egy gerincoszlop: tartást ad, de közben lehetővé teszi azt, hogy hajolni tudjunk, rugalmassá váljunk. A gerincoszlop mozgásteret ad, de ha túlságosan elhajlítjuk, akkor megroppan, és elveszíti a tartást. Mindennapjainknak ezt az oszlopát, eszköztárát, háttértárát kínálja az egyház: azokat a dogmákat, amelyek életünk fix pontjai, amelyek nem megkérdőjelezhetők, amelyek nem az embertől függenek, de mindig hozzájuk lehet nyúlni, amelyekből mindig lehet táplálkozni. Életünk állomásainál, a döntéshozatalokkor és a határhelyzetekben ez a gerincoszlop lépten nyomon találkozik a mai társadalom jelenségeivel. Melyek ezek a társadalmi kihívások, amelyeket erős hatást gyakorolnak ránk?

Kritikák és tévképek az egyházról:

Valóban, az egyházat, amely formába önti az istenséghez való közeledést, könnyű kritizálni, mert hibázik. De pontosan azért hibázik, mert az egyházat emberek alkotják, akik nem hiba nélküliek. Ezt a hibafaktort erősítik a hírekbe burkolt képek, amelyeket az egyházról közzétesznek. Való igaz, hogy ezek gyakran igazságon alapulnak, de a közölt információk csak foszlányok. Foszlányok alapján pedig nem lehet objektív megállapítást tenni az egyházról, és annak tanító hivataláról.

Instant világ:

Ma a lecserélés kultúráját éljük, olyan instant világot, amely arra sarkall, hogy életünk minden szegmensét folyamatosan frissíteni kell. Ami elromlik, azt eldobjuk, mert megjavítani drágább és nyűgösebb, mint újat venni. Ez a trend az emberi kapcsolatrendszerre is igaz. Megéljük azt, ami lüktető, ami intenzív, de nem tudjuk átadni magunkat a mélynek, az igazán szorosnak. Az jóléti társadalom egy pozitív kép, de azzal a hátránnyal bír, hogy az ennek érdekében megtett erőfeszítés képes felülírni más, az igazban gyökeredző értékeket.

Végletekben való gondolkodás:

Mit jelent ez? Az emberben megtalálható a társára való odafigyelés igénye, de ezt gyakran csak az extremitás hozza elő. Megvan bennünk a jóra való törekvés, de ezt gyakran csak szélsőséges helyzetekben fejezzük ki. A mai társadalmi berendezkedés sok esetben lelkünk húrjait megpengetően kommunikál, hogy hajlamosak legyünk a szélsőséges magatartásra. Ennek eredményeképpen abba a hibába esünk, hogy kizárólag végletekben gondolkodunk, és csak akkor cselekszünk, amikor extrém jót teszünk, vagy extrémen ellenállunk a jónak.

Életünk legnagyobb határhelyzete, amikor a kapcsolatrendszerünkben következik be öröm vagy krízis. Éppen ezért nagy kihívás a párválasztás: a folyamat, amikor a kapcsolatrendszer megélésének arra fokára lépünk, amely rádöbbent, nem vagyunk egyedül. Míg egy munkát, hobbit el lehet végezni egyedül vagy segítséggel, és az abban felmerülő akadályokat meg lehet ugrani egyedül, úgy a párkapcsolati életet nem lehet egyedül élni, az örömöket meg kell osztani, a nehézségeket közösen kell megoldani. A másik emberrel való kapcsolatból fakadó nehézség olyan határhelyzet, amely térdre kényszerít. Ez a térdre kényszerítés hajlamos azt az utat kínálni, amely a lecserélés kultúrájának üzenete: „ne köteleződj el, ne mondj igent valakire”! Természetes folyamat, hogy a krízis helyzetekben le akarjuk cserélni a megbomlott idillt, de nem ez a megoldás. Rá kell döbbennünk, hogy nem a leváltás, hanem a kitartás, az elfogadás, az igen kultúrája az, amelyet be kell építenünk a párkapcsolati életbe. Az instant világi felfogás azt diktálja, hogy az önfeladás, az áldozathozás bajos. Mindent meghatároz az „addig jó, amíg nekem jó” és a „te azért vagy, hogy nekem jó legyél” kultúrája. Az elköteleződés hiánya és ez a „nekem jó” felülírja a házasság és a család fogalmát. Ezek a tényezők kilúgozzák azokat az emberi értékeket, amelyek az embert emberré teszik. Ezért kreálunk más életformát, olyat, ami kellemes, ami kényelmes, ami nekem jó, ami a tradicionálistól eltérő. Így bővül ki a család fogalomtára is, és válik olyan jelenséggé, amelyet a kötöttséget nehezen viselő emberekkel teli, kinyílt világban egyre nehezebb keretek közé szorítani.

Ennek a keretnek a megélésére hív meg az tartás gerincoszlopa, amely a kereszténység, a Szentírás, az Egyház által objektivitást és alappillért ad a család fogalmához, a szerelem teljességéhez, a szabad akaratból fakadó kapcsolat gyümölcsének. A hit ajándék, az egyház lehetőség, hogy bekapcsolódjunk Isten teremtő munkájába. Ez a lehetőség pedig dinamikát kölcsönöz, hajóerőt ad. Az, aki ezt a gerincoszlopot viseli nem karót nyelt, hanem vallásos meggyőződéssel és mindennapi aktivitással él az Istennel való kapcsolat lehetőségével. Tedd fel magadnak a következő kérdéseket! Merek-e bekapcsolódni a keresztény egyház értékrendjébe, vagy folyamatosan azt keresem, hogy mitől bajos és emészthetetlen? Tudok-e fix pontot követni, vagy a hasznosság elve és az érdekkapcsolatok vezérelnek? Hogyan válaszolok a bennem feltörő érték-éhségre? Pótértékeket keresek, vagy hagyom, hogy életem pillanatnyi hézagjait Isten töltse be? Választ adva a kérdésekre, meg kell tapasztalnunk, hogy nem tudunk mindent ésszel megélni és irányítani. Az ember nem az esze miatt értelmes, hanem a lelke miatt, a szeretetre való teremtettsége miatt. Erre a szeretetre hív meg Isten, aki az Egyház intézményével kínál lehetőséget: életre szóló tartást és mozgásteret.

Az előadás az EGYH-KCP-19-0921 azonosítószámú, “Közösségi célú programok a Szent László Katolikus Szakkollégiumban” című projekt keretében megvalósult “Családi életre nevelés” c. kurzus keretében hangzott el.

Forrás és fotó: delelkes.dnyem.hu

Nyíregyházi Egyházmegye