„Szolidaritás, pietás, auktoritás” – Vanyó Tihamér egyháztörténész emlékére

Vanyó Tihamér életútja

Vanyó Tihamér 1905. március 8-án született a szepességi Szomolnokon. Tanulmányait itt, a helyi elemi iskolában kezdte el, majd Kassán folytatta, ahol középfokú tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte a városban működő premontrei gimnáziumban. A történelem ekkor szólt bele első alkalommal az életébe: a világháború, majd a Monarchia azt követő összeomlása, az ezt övező zűrzavar, a cseh megszállás számos magyarságát fontosnak tartó családhoz hasonlóan az övét is távozásra késztette.

1919 nyarán, a Tanácsköztársaság alatt kerültek Budapestre, ahol a család a többi menekülővel, illetve kitelepülővel együtt hónapokig vagonokban élt. Vanyó Tihamér a pesti piarista gimnáziumban kezdte meg – pontosabban folytatta – tanulmányait testvérével együtt. Tanárai közül különösen fontosnak bizonyult Sík Sándor, aki felfigyelt rá. Kitűnő előmenetelének, agilis személyiségének köszönhetően ő lett osztályának diákbizottsági elnöke is. Vallásossága is ebben az időszakban mélyült el annyira, hogy az egyházi pályát válassza. Érettségi után a bencésekhez került novíciusként Pannonhalmára, ami az őt ért piarista és jezsuita hatások után talán meglepő lehet. 1925-ben egyszerű, három évvel később pedig ünnepélyes fogadalmat tett. 1929-ben szentelték pappá, ekkor szerezte meg tanári diplomáját is a rendi főiskolán teológia és földrajz-történelem tanárként. Doktori értekezését Szekfű Gyulánál írta meg a győri egyházmegye 17. századi egyházlátogatási jegyzőkönyveinek feldolgozásával. Tanárával később is kapcsolatban maradt. A szívélyes viszony egészen addig tartott ki, amíg mestere az 1945 utáni új kurzussal való kiegyezés jegyében meg nem írta azokat a könyveit, amelyek Vanyó miatt eltávolodott tőle. 1930–1931 és 1934–1935 közt káplánként működött Celldömölkön, Pannonhalmán 1930 és 1950 között főiskolai tanár és hitszónok, 1950–1965 közt gimnáziumi tanár volt. Utána nyugdíjba vonult, 100. születésnapja alkalmából, 2005-ben II. János Pál pápa saját kézjegyével ellátott üzenetben köszöntötte, illetve Mádl Ferenc köztársasági elnök is kifejezte jókívánságait. Ugyanebben az évben hunyt el május 27-én.

Ezek egy szerzetes, egy pap-tanár életének száraz és szikár adatai: az életút, nem meglepő módon, külső eseményekben nem mozgalmas, bár egy szerzetes-tanártól ezt nem is nagyon várnánk el. Ezek némiképpen elfedik azt a tényt, hogy 1918 után a történelem, mint annyi magyar honfitársa életébe, újfent beleszólt. A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel után nem menekült el – ahogyan mondani szokás, „kalandvágyból itthon maradt”. Ezért azonban komoly árat kellett fizetnie: elég szemügyre vennünk munkásságának bibliográfiáját, hogy meglássuk azt az 1949 és 1969 között bekövetkező húsz esztendős szünetet, amely nemcsak az egyéni életút megtörését, hanem az egész magyar egyháztörténetírás ellehetetlenülését jelzi.

A fiatal kutató – Vanyó Elemér 1945 előtti munkássága

A Vanyó tudományos indulását inspiráló hatások között mindenképpen meg kell említenünk a két világháború közötti időszak egyik legnagyobb hatású, irány- és programadó történészének, Szekfű Gyulának a hatását. Szekfű éppen a tanítványa értekezését megelőző évben írt a Magyar Katolikus Almanachba egy rövid programadó írást A katolikus történetírás Magyarországon címmel. Ebben a Fraknói Vilmos által alapított római Magyar Történeti Intézet szerepének és jelentőségének hangsúlyozása mellett megállapította, hogy az új- és legújabb kori plébániatörténetek megírása elsődleges fontosságú lenne. Nem hihetjük véletlen egybeesésnek, hogy tanítványa disszertációjához is egy ilyen jellegű – divatos kifejezéssel élve mikrotörténeti – témát választott, amely aztán történészi tevékenységének egyik vezérfonalává is vált. Az ifjú egyháztörténész számára Szekfű volt és maradt a magyar történész, és irányadónak az általa szerkesztett Magyar Történetet tekintette. Ezért természetes az is, hogy tagja lett a szintén Szekfű köré szerveződő Magyar Katolikus Történetírók Munkaközösségének, és rendszeresen írt annak folyóiratába, az 1936-ban induló Regnumba.

Vanyó másik meghatározó, inspiráló szellemi közege természetesen Pannonhalma volt, ahol néhány évvel tudományos pályafutásának kezdete előtt indult a Pannonhalmi Szemle, amely 1926–1944 között az egyetlen tudományos jellegű rendi periodikának számított, és amely elsősorban a szellemtudományok köréből, majdnem kizárólag szerzetes rendtagoktól közölt írásokat. A Szemlének két külön füzetnyi terjedelemben megjelenő sorozata volt, a Pannonhalmi Füzetek, valamint A Pannonhalmi Szemle Könyvtára. Utóbbiban Vanyó több művel képviseltette magát: mindez érzékletesen jelzi azt a szellemi potenciált, amely igen kedvező körülményeket teremtett a fiatal pap-tanár számára.

Bencések és jezsuiták a pannonhalmi apátság főbejárata előtt 1985-ben. Forrás: Fortepan/Jezsuita Levéltár

Egy helyi és egy országos, egyaránt katolikus világnézetet tükröző periodika jelöli ki tehát azt a szellemi teret, amelyben Vanyó elkezdte tudományos pályafutását. Ebbe kell belehelyeznünk vatikáni kutatásait, amelyre három alkalommal nyílt lehetősége. Először 1930-31-ben töltött el nyolc hónapot a Vatikáni Levéltárban, ahol a Congregatio Concili és a Segreteria di Stato fondjait kutatta. Útja két forráspublikációt eredményezett, amelyek a Pannonhalmi Főiskola könyvei sorozatban jelentek meg. Az első a magyar püspökök ad limina jelentéseit foglalta magába, és meglehetősen nagy, több mint két és félévszázados időtartamot ölelt fel (Püspöki jelentések a magyar Szent Korona országainak egyházmegyéiről 1600–1850. Pannonhalma, 1933.). A másik a bécsi nunciatúra magyar vonatkozású anyagát tartalmazta egy jóval szűkebb, nem egészen két évtizedes periódusból (A bécsi nunciusok jelentései Magyarországról 1666–1683. Pannonhalma, 1935.). Ezek mellett meg kell említenünk egy rövidebb és egy hosszabb publikációt a tridenti zsinat rendelkezéseinek végrehajtásáról.

A Pannonhalmi Főapátság. Forrás: Civertan Légifotó / legifoto.com

A két okmánytár nagy erénye – természetesen az iratok összegyűjtésén és publikálásán túl –, hogy a terjedelmes bevezetőben szigorúan tudományos szempontokat érvényesítve dolgozza fel az anyagot, nem engedve teret a felekezeti történetírásra gyakran ma is jellemző apologetikus hangvételnek. Ez később is írásai egyik meghatározó jegye maradt.

Második római útjára 1934-35-ben került sor. A kutatási feladat ez alkalommal a 18. századi, magyar vonatkozású kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvek (processzusok) felkutatása és publikálása volt. A munkát megosztva kellett elvégeznie Gerendás Ernővel, aki azonban nem csinálta meg a rá osztott feladatot, így az ekkor felkutatott anyagot nem publikálták, hanem csak német nyelvű bevezetője jelent meg 1949-ben, a már megváltozott körülmények miatt Bécsben.

Hallgatás és újrakezdés – a pártállami évtizedek

A második római kutatóutat 33 évnyi szünet követte. A kiépülő kommunista diktatúra nemcsak a Vanyó által képviselt katolikus szellemű (egyház)történetírást, hanem természetesen a vatikáni kutatóutakat is lehetetlenné tette. Az ő személyén és pályafutásán keresztül mérhetjük le azt a veszteséget, amely a magyar egyház-, de általában a magyar történetírást érte ezekben az évtizedekben. Talán ezeknek a tragikus eseményeknek a lenyomata, hogy a háború után Pannonhalmán történelmet nem, csak földrajzot oktatott. A munkásságában ekkor bekövetkező, fentebb már említett húsz éves szünet mindennél beszédesebben jelzi azt az éles cezúrát, amely ekkor minden szempontból bekövetkezett.

Ennyit kellett várni ahhoz, hogy a hallgatás megtörjön: a harmadik kutatóútra ugyanis 1968–69-ben került csak sor. Rómában az első útja során megkezdett munkájához visszakanyarodva újra az Államtitkárság aktái között, közelebbről a bécsi nunciatúra levéltárának magyar vonatkozású iratai között kutatott, tehát nem a nunciusi jelentéseket gyűjtötte össze. A vaskos okmánytár (A Bécsi Pápai Követség levéltárának iratai Magyarországról 1611–1786. Budapest, 1986) életműve megkoronázásának tekinthető. Kiadását az Akadémiai Kiadó vállalta magára, amely jelzi a politikai légkör enyhülését. A ’70-as évektől kezdve gyakran látta vendégül Vanyót az MTA Történettudományi Intézete, és ezzel magyarázható, hogy munkája éppen az MTA kiadójánál jelent meg. Visszatérését, visszatalálását a magyar történelmi tudományosságba a kommunista rendszer üldözését, mellőzését szintén megtapasztaló Kosáry Domokos és Benda Kálmán segítették, illetve meg kell említenünk ebben a vonatkozásban R. Várkonyi Ágnes nevét is.

A vatikáni Levéltár egyik raktára. Forrás: Wikipédia

A harmadik vatikáni kutatóút, amelyre tehát az enyhülő politikai légkör nyújtott lehetőséget, a szó szoros és átvitt értelmében is kiszabadította abból a remeteéletből, amelyet a megelőző húsz évben Pannonhalmán töltött. Erre nemcsak maga a kutatóút és az okmánytár a bizonyíték, hanem azok a ’70-es és ’80-as években megjelenő írások is, amelyekkel több évtizedes hallgatás után jelentkezett, és amelyekben a vatikáni kutatásokkal, az ott található és kiaknázható forrásokkal foglalkozott. Jóllehet a bécsi nunciatúra iratainak kiadásához egy szinte könyv terjedelmű előszót írt, a mű kiadása előtti években több tanulmányt is szentelt a témának a Levéltári Közlemények, a Vigilia, illetve a Történelmi Szemle hasábjain, mintegy megelőlegezve az 1986-ban megjelenő kötet előszavát. Utolsó munkája, amelyben az egyháztörténeti források művelődéstörténeti jelentőségével foglalkozott, 1991-ben jelent meg a Századokban.

Vanyó Tihamér tudományos teljesítménye

Műveinek bibliográfiája alapján elmondhatjuk, hogy érdeklődése meglehetősen szerteágazó. Ezek nemcsak személyes érdeklődését, az őt ért hatásokat, hanem azt a korszakot is jelzik, amelyben élt. Ide sorolhatjuk a nőkérdésnek szentelt néhány írását, vagy azokat a műveit, amelynek apropóját a második világégés adta. Ezek elárulják szerzőjének lélektan iránti érdeklődését, ami egyébként megmutatkozik egyháztörténeti munkáiban, gondoljunk csak a szerzetesség válságáról írott tanulmányának finom lélekrajzaira.

Vanyó nemcsak okmánytáraival írta be nevét a magyar egyháztörténetbe, hanem azokkal a módszertani írásaival is, amelyeket a modern francia (egyház)történetírásból (Annales) merített. Elsősorban az ő érdeme, hogy ezeket az új eredményeket megismertette a hazai közönséggel, illetve a szakma művelőivel. A Hogyan írjuk meg egy egyházmegye történetét, illetve a plébániatörténetírás módszertana máig megkerülhetetlen segédanyagok a témában elmélyedni kívánó amatőr vagy profi történész számára.

Külön meg kell említenünk, hogy levéltári kutatómunkája, eredményeinek publikálása, a tanulságokat levonó elemzések közrebocsátása, valamint a magyar egyháztörténetírás módszertanának megújítását eredményező munkálkodása mellett képes volt időt szakítani a széleskörű szakirodalmi tájékozódásra is. Rengeteg könyvismertetést írt, ez a tevékenység végigkísérte több mint félévszázados tudományos pályafutását. A recenzeált könyvek igen változatos témákat és tudományterületeket ölelnek fel az egyháztörténelemtől, művelődéstörténettől, sőt hadtörténettől kezdve a politikán és a földrajzon keresztül egészen a pszichológiáig, az orvostudományig.

Szent Márton-hegy, Pannonhalmi Bencés Főapátság, 1948. Forrás: Fortepan/Gyöngyi

Végezetül engedtessék meg egy személyes megjegyzés: Vanyó az elszórt adatokban, legyen az nunciusi vagy püspöki jelentés, processzus vagy egyházlátogatási jegyzőkönyv, vagy akármilyen, az általa vizsgált időszakban fellelhető, a magyarországi vallási/egyházi viszonyokra vonatkozó adat, mindenütt a hétköznapi élet szövetét kereste, és azt akarta megragadni. Több ízben is kifejtett véleménye szerint ez a szövet, amely egybefűzte a helyi kis közösségeket az egyházzal, és amely a középkor hosszú évszázadai alatt szövődött, a 18. században kezdett visszafordíthatatlanul felfesleni. A változás itt is a művelődési, műveltségi viszonyokban ragadható meg. Csakhogy a felvilágosodásnak – mert erről az Európát a modern korba, a kapitalizmusba átvezető filozófiai irányzatról van szó – sokkal gyorsabban sikerült felfejtenie ezt a szövetet, mint amennyi idő alatt az elkészült. A következmény a 20. század, Vanyó százada, amelyet végigélt, és amely a család, a társadalom, a vallás mély válságát hozta. A kiutat a hanyatlásból, ha nem is mondta úgy ki, ahogy megfogalmazta kortársa, az irodalomtörténész Ernst Robert Curtius vagy a középkorász Johan Huizinga, akinek A középkor alkonya című művéről ismertetést írt, egy új középkor eljövetelétől várta. Ahogyan egy rég elfeledett, Szegeden kiadott havilapba, a Délvidéki Ifjúságba 1935-ben írott rövid cikkének címében is olvassuk: szolidaritás, pietás, auktoritás. Helyettük azonban az új pogányság érkezett nyugatról, majd keletről.

A cikk az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Gergely Jenő: Köszöntő. Az egyháztörténeti kutatások helyzete és kilátásai a XVIII-XX. századi Magyarországgal kapcsolatban. In: Fazekas Csaba (szerk.): Fiatal egyháztörténészek írásai. Miskolc, 1999. Online elérhető ide kattintva. (Utolsó letöltés: 2020. május 22.)

Magyar Katolikus Lexikon Vanyó Aladár Tihamér szócikke. Online elérhető ide kattintva. (Utolsó letöltés: 2020. május 22.)

Molnár Antal: Egy magyar egyháztörténész a 20. században, Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 6 (1994/1–2), 37­50.

Somorjai Ádám OSB: Vanyó Tihamér atya 100. születésnapjára. Magyar Kurír, 2005. március 8. Online elérhető ide kattintva. (Utolsó letöltés: 2020. május 22.)

Szekfű Gyula: A katolikus történetírás Magyarországon, Magyar Katolikus Almanach, 1 (1927), 703–708.

Várszegi Asztrik OSB: Dr. Vanyó Aladár Tihamér 100 éves, Bencés Hírlevél – A Magyar Bencés Kongregáció Tájékoztató Lapja, 7 (2005) 1, 16.

Vanyó Tihamér idézett munkái:

Vanyó Tihamér: Az európai felvilágosodás elemzése, Vigilia, 48 (1983), 15–20.

Vanyó Tihamér: A hazai hódoltság vatikáni források tükrében, Vigilia, 38 (1973), 88–97.

Vanyó Tihamér: A nő szerepe a történelemben, Pannonhalmi Szemle, 14 (1939), 251–261.

Vanyó Tihamér: A plébániatörténetírás módszertana. Pannonhalma, 1941.

Vanyó Tihamér: A szerzetesi életforma válsága hazánkban a 18. század második felében, Történelmi Szemle, 25 (1982) 211–228.

Vanyó Tihamér: A trienti zsinat határozatainak végrehajtása Magyarországon (A magyarországi római katholikus egyházfegyelem alakulása 1600–1850. Pannonhalma, 1933.

Vanyó Tihamér: A Vatikáni Levéltár és kutatása, Levéltári Közlemények, 43 (1972), 157–162.

Vanyó Tihamér: De exsecutione decretorum concilii Tridentini in Hungaria 1600–1850. Pannonhalma, 1933.

Vanyó Tihamér: Egyházi források művelődéstörténeti jelentősége, Századok, 125 (1991), 330–349.

Vanyó Tihamér: Háború–Idegek–lelkierő, Pannonhalmi Szemle, 19 (1944), 88–103.

Vanyó Tihamér: Hogyan írjuk meg egy egyházmegye történetét? Pannonhalma, 1932.

Vanyó Tihamér: Szolidaritás, pietás, auktoritás, Délvidéki Ifjúság, 1935. 3. sz. november.

Szöveg: Kruppa Tamás/MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport, fotó: institutumfraknoi.hu, Újkor.hu

Nyíregyházi Egyházmegye