Ferenc pápa homíliája: Mi történne, ha többet imádkoznánk és kevesebbet méltatlankodnánk?

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

E város két apostolának ünnepén két kulcsszót szeretnék megosztani veletek: egység és prófécia.

Egység. Két nagyon eltérő személyt ünneplünk együtt: Péter halász volt, aki napjait az evezők és hálók között töltötte; Pál művelt farizeus volt, aki zsinagógákban tanított. Amikor misszióba mentek, Péter a zsidókhoz, Pál a pogányokhoz fordult. És amikor útjuk keresztezte egymást, hevesen vitatkoztak, ahogyan Pál nem szégyell beszámolni róla egyik levelében (vö. Gal 2,11sk.). Tehát rendkívül különböztek egymástól, mégis testvérnek érezték magukat, mint egy összetartó családban, ahol gyakori a vita, mégis mindig szeretik egymást. Az őket összekötő családiasság azonban nem természetes hajlamból, hanem az Úrból forrásozott.

Ő nem azt parancsolta, hogy kedveljük, hanem hogy szeressük egymást. Ő az, aki egyesít bennünket, anélkül, hogy egyformává tenne.

A mai olvasmány ennek az egységnek a forrásához vezet bennünket. Azt beszéli el, hogy az éppen megszületett Egyház kritikus szakaszon megy keresztül: Heródes tombolt, erőszakos üldözés zajlott, Jakab apostolt megölték. Most pedig Pétert is letartóztatják. A közösség szemlátomást elveszítette vezetőjét, mindenki a saját életét félti. Mindazonáltal ebben a tragikus időszakban senki sem menekül el, senki sem akarja menteni a saját bőrét, senki sem hagyja el a többieket, hanem mindnyájan együtt imádkoznak. Az imából bátorságot merítenek, az imából minden fenyegetésnél erősebb egység születik. A szöveg azt mondja, hogy „míg Pétert fogva tartották a börtönben, az Egyház szüntelen imádkozott érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Az egység olyan alapérték, amelyet az ima tud aktiválni, mert az ima lehetővé teszi a Szentléleknek, hogy beavatkozzon, hogy megnyisson a reményre, hogy csökkentse a távolságokat, hogy együtt tartson bennünket a nehézségek között.

Egy másik dolgot is észrevehetünk: a szorongatottság drámai helyzetében senki sem panaszkodik a rossz, az üldöztetések, Heródes miatt. Senki sem gyalázza Heródest – mi viszont annyira hozzá vagyunk szokva, hogy gyalázzuk a vezetőket. Hiábavaló, és unalmas is, hogy a keresztények időt pazarolnak arra, hogy panaszkodjanak a világra, a társadalomra, a bajokra. A siránkozások semmit sem változtatnak meg. Ne felejtsétek, hogy a siránkozások a második zárt ajtó a Szentlélek előtt, amint azt pünkösd napján mondtam: az első a narcizmus, a második a csüggedés, a harmadik a pesszimizmus. A narcizmus a tükörhöz visz, hogy folyamatosan nézd önmagad; a csüggedés a siránkozáshoz; a pesszimizmus a sötétséghez, a búskomorsághoz. Ez a három magatartás bezárja az ajtót a Szentlélek előtt. Azok a keresztények nem hibáztattak másokat, hanem imádkoztak. Abban a közösségben senki sem mondta: „Ha Péter óvatosabb lett volna, akkor nem lennénk ebben a helyzetben.” Senki sem. Emberi szempontból lett volna ok bírálni Pétert, de senki sem bírálta. Nem megszólták, hanem imádkoztak érte. Nem a háta mögött beszéltek róla, hanem Istenhez beszéltek.

Ma feltehetjük magunknak a kérdést: „Őrizzük-e egységünket az imádság segítségével, az Egyház egységét? Imádkozunk-e egymásért?” Mi történne, ha többet imádkoznánk és kevesebbet méltatlankodnánk, és egy kicsit visszafognánk a nyelvünket? Az, ami Péterrel történt a börtönben: mint akkor, sok elválasztó ajtó megnyílna, sok megbénító lánc lehullana. És csodálkoznánk, mint az a lány, aki, megpillantva Pétert az ajtóban, nem bírt ajtót nyitni, hanem befutott, és ámulattal, örömtől repesve mesélte, hogy látta Pétert (vö. ApCsel 12,10–17). Kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk egymásért imádkozni! Szent Pál arra buzdította a keresztényeket, hogy mindenkiért imádkozzanak, de mindenekelőtt azokért, akik kormányoznak (vö. 1Tim 2,1–3). „De ez a kormányfő…”, és sokféle jelzővel illetik; nem sorolom fel őket, mert nem ez a megfelelő hely és idő, hogy számba vegyük milyen jelzőket lehet hallani az országok vezetőiről. Hadd ítélje meg őket Isten, mi pedig imádkozzunk a kormányon lévőkért! Imádkozzunk: szükségük van az imára! Ezzel a feladattal az Úr bízott meg bennünket! Vajon végezzük-e? Vagy csak beszélünk, gyalázkodunk, és ennyi? Isten azt várja, hogy amikor imádkozunk, azokról is megemlékezzünk, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, akik becsapták orrunk előtt az ajtót, akiknek nehezen tudunk megbocsátani. Csak az imádság oldja le a láncokat, mint Péternél; csak az ima egyengeti az egység felé vezető utat.

Ma megáldjuk a palliumokat, amelyeket a bíborosok testülete dékánjának és az elmúlt évben kinevezett metropolita érsekeknek adunk át. A pallium a juhok és a pásztor közötti egységre emlékeztet. A pásztor Jézushoz hasonlóan vállára veszi a báránykákat, hogy azok sose szakadjanak el tőle. Aztán ma – egy szép hagyományt követve – különleges módon csatlakozunk a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátushoz. Péter és András testvérek voltak, és mi, amikor csak lehetséges, testvéri látogatást teszünk egymásnál az ünnepeken: nem annyira udvariasságból, hanem azért, hogy együtt haladjunk az Úr által elénk tűzött cél, a teljes egység felé. Ma ők nem tudtak eljönni, a koronavírus okozta utazási problémák miatt, de amikor lementem [a lépcsőn], hogy lerójam kegyeletemet Péter földi maradványai előtt, szívemben magam mellett éreztem szeretett testvéremet, Bartholomaioszt. Itt vannak velünk.

A második szó: a prófécia. Egység és prófécia. Apostolainkat Jézus provokálta. Péter hallotta a hozzá intézett kérdést: „Kinek tartasz engem?” (vö. Mt 16,15) Abban a pillanatban megértette, hogy az Urat nem az általános vélekedések érdeklik, hanem a követése melletti személyes döntés. Pál élete szintén Jézus provokációja után változott meg: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4). Az Úr megrendítette őt lelkében: nemcsak azt érte el, hogy földre zuhanjon a damaszkuszi úton, hanem azt is, hogy letörjön egy vallásos és jó ember önteltsége. Így a büszke Saulból Paulus, Pál lett, ami azt jelenti, hogy „kicsi”. Ezeket a provokációkat, életfelforgatásokat próféciák követik: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára építem majd Egyházamat” (Mt 16,18); és Pálnak: „Ő az én kiválasztott edényem, hogy elvigye nevemet a nemzetek elé” (ApCsel 9,15). A prófécia tehát akkor születik, amikor hagyjuk, hogy Isten provokáljon bennünket: nem akkor, amikor saját nyugalmunkat biztosítgatjuk, és mindent ellenőrzés alatt tartunk. Nem az én elképzeléseimből születik, nem az én zárt szívemből születik. Akkor születik, ha hagyjuk, hogy Isten provokáljon bennünket. Amikor az evangélium megdönti a bizonyosságokat, akkor születik a prófécia.

Csak azok válnak prófétává, akik megnyílnak Isten meglepetései előtt.

És itt van Péter és Pál, akik próféták, és távolabbra látnak: Péter az első, aki kijelenti, hogy Jézus „a Felkent, az élő Isten Fia” (Mt 16,16); Pál pedig elővételezi életének végét: „Félre van téve számomra az igazság koronája, melyet majd megad nekem az Úr” (2Tim 4,8).

Ma próféciára van szükségünk, de valódi próféciára: nem a lehetetlent is megígérő szószátyárokra, hanem tanúságtételre arról, hogy az evangélium lehetséges. Csodaváró tüntetések nem segítenek. Fáj nekem, amikor azt hallom hirdetni: „Prófétai Egyházat akarunk!” Rendben. De mit teszel annak érdekében, hogy az Egyház prófétai legyen? Olyan életek segítenek, amelyek nyilvánvalóvá teszik Isten szeretetének csodáját. Nem hatalomra, hanem koherenciára van szükség. Nem szavak, hanem ima! Nem kiáltványok, hanem szolgálat! Prófétai Egyházat szeretnél?

Kezdj szolgálni, és maradj csendben!

Nem elmélet, hanem tanúságtétel! Nem gazdagnak kell lennünk, hanem szeretnünk kell a szegényeket; nem magunk számára kell pénzt keresnünk, hanem odaadóan kell segítenünk másokat; nem a világ tetszését kell keresnünk… van, aki arra törekszik, hogy jól kijöjjünk mindenkivel, nálunk azt mondják: „Jól kijön Istennel és az ördöggel”, jól kijönni mindenkivel; nem, ez nem prófécia! Ezzel szemben az eljövendő világ feletti örömre van szükség; nem olyan lelkipásztori tervekre, amelyek látszólag saját hatékonysággal rendelkeznek, mintha szentségek lennének, hatékony lelkipásztori tervek, nem, hanem életüket odaadó pásztorokra van szükségünk: Isten szerelmeseire. Péter és Pál így hirdették Jézust, szerelmesként. Péter, mielőtt keresztre feszítették, nem önmagára, hanem Urára gondol, és mivel nem tartja magát méltónak arra, hogy hozzá hasonlóan haljon meg, azt kéri, hogy fejjel lefelé feszítsék meg. Pál, mielőtt lefejezték, csak arra gondol, hogy odaadja életét, és azt írja, hogy „kiontott italáldozat” akar lenni (2Tim 4,6). Ez prófécia. Nem szavak. Ez prófécia, olyan prófécia, amely megváltoztatja a történelmet.

Kedves testvérek, Jézus prófétált Péternek: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára építem majd Egyházamat.” Ránk is vonatkozik hasonló prófécia. Ez a Biblia utolsó könyvében található, ahol hűséges tanúinak Jézus „fehér követ” ígér, „amelyre új név van írva” (Jel 2,17). Ahogyan az Úr Simont Péterré változtatta, úgy hív valamennyiünket is, hogy élő kövekké tegyen bennünket, amelyekkel megújított Egyházat és emberiséget építhet. Mindig vannak olyanok, akik rombolják az egységet, és kioltják a próféciát, de az Úr hisz bennünk, és azt kérdezi tőled: „Akarsz az egység építője lenni? Akarsz-e a földön megvalósuló mennyem prófétája lenni?” Testvérek, engedjük, hogy provokáljon bennünket Jézus, és legyen bátorságunk azt mondani neki: „Igen, akarok.”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican News

Nyíregyházi Egyházmegye