Egy élet összegzése: Nemeshegyi Péter SJ felemelő vallomása a papi hivatásról

Hosszú életemre visszatekintve – már 94 éves vagyok – , melyből 65 esztendőt papként töltöttem,  önkénytelenül felmerül bennem a kérdés: jó volt-e ezt az egy életemet így letölteni? Nem kellett volna-e inkább családot alapítani és gyermekeknek, unokáknak továbbadni az élet nagy kincsét? Ezen a kérdésen elgondolkodva arra a válaszra jutottam, hogy jó volt ez így, ahogy volt. Ha pedig újra kezdhetném az életemet, újra csak ezt az életutat választanám. Mert érdemes volt Krisztus hívására igennel válaszolni.

Családunkban apám volt katolikus, anyám pedig unitárius. Sem a közeli, sem a távoli rokonságban nem létezett úgynevezett „egyházi személy”. Apám talpig becsületes köztisztviselőként a pénzügyminisztérium vámosztályának volt a főnöke. Nagyon okos ember volt, „sub auspiciis regis” gyűrűt kapott kiváló tanulmányaiért Ferenc József királytól. Tőle tanultam meg, hogy minden ember természetes kötelessége becsületesnek lenni, és vállalt kötelességeit teljesíteni. Misére azonban apám soha nem járt, és papokkal, apácákkal családom és rokonságom nem érintkezett. Engem persze megkereszteltek, és az iskolában hittant is tanultam. Hatéves koromtól kezdve vasárnaponként misére jártam, de csak azért, mert muszáj volt. Első szentáldozásomat, a többi iskolás gyerekkel együtt, 9 éves koromban végeztem, és a következő években is csak a kötelező közös iskolai szentáldozásokban vettem részt, évente négyszer. A latinul tartott szentmiséket pedig  unalmasnak találtam.

Körülbelül 10 éves lehettem, amikor családommal együtt az ausztriai Semmering hegységben fekvő Maria Schutzra mentünk nyaralni. Ez egy Mária-kegyhely volt, szép barokk stílusú kegytemplommal. Még most is szemem előtt látom a sárgára festett templomépületet, melynek belsejét az aranyszínű ruhákban pompázó, hevesen gesztikuláló barokk szobrok, valamint egy régi Mária-kegyszobor tették széppé. Ebben a templomban történt az az esemény, amelyet papi hivatásom kiindulópontjának tartok, bár akkori élményem még nem fűződött közvetlenül a papi hivatáshoz. Egy délelőtt a hegyi fenyőerdőben játszottam a többi gyerekkel, és dél felé futottam vissza a hotelbe, hogy szüleimmel együtt ebédeljek. Utam a kegytemplom előtt vezetett el, és a templomtorony óráján látva, hogy még  korán van az ebédhez, betértem a templomba. Őszintén megvallva, nem azért mentem be, hogy imádkozzak, hanem azért, mert bent hűvös volt, kint pedig tűzött a nap.

Amint beléptem, láttam, hogy a templom csaknem üres, de a főoltárnál éppen misézik egy fiatal pap. „Tyűh, ez pech  – gondoltam magamban. – Mise közben nem illik kimenni, hát kivárom a végét.” Ekkor történt. Nem volt csoda, vagy látomás, vagy ilyesvalami, de kegyelem volt, annyi biztos: gyerekfejjel hirtelen megértettem, hogy a szentmise a legnagyobb dolog a világon. Ott van jelen, kenyér színében, maga Jézus Krisztus, a pap kezében, önmagát felajánlva a világ életéért! Megdöbbentő érzés volt, úgyhogy a mise befejeztével különleges lelkiállapotban ballagtam a hotel felé és lépem be az étterembe, ahol már vártak rám szüleim. Még mindig az előző élmény hatása alatt állva fordultam anyámhoz, és ezt mondtam: „Mamika, a szentmise az valami csuda nagy dolog!” Szüleim csodálkozva néztek rám, mert addig nem adtam jelét annak, hogy a szentmise különösen fontos lenne számomra.

Negyven évvel később volt alkalmam Japánból Európába utazni, és újra meglátogatni Maria Schutzot. Ekkor már papként én mondtam szentmisét a főoltárnál, és a templom bejáratánál elhelyezett vendégkönyvbe ezt írtam: „Negyven évvel ezelőtt e helyen kaptam azt a kegyelmet Istentől, bizonyára Szűz Mária közbenjárására, amely végül elvezetett a krisztusi papsághoz. Istennek legyen hála! Nemeshegyi Péter S.J., japán misszionárius.”

Hát így kezdődött az én papi hivatásom. Középiskolás koromtól kezdve a budapesti Regnum Marianum cserkészcsapat és Mária-kongregáció lelkes tagjaként működtem. Érettségi után, apám kívánságára, banktisztviselő lettem, de, amennyire lehetett, folytattam munkámat cserkész-segédtiszként a Regnumban. Így módomban volt összehasonlítani lelkiállapotomat, amelyet akkor éreztem, amikor a cserkészeknek beszéltem Jézusról és az értelmes életről, azzal a lelkiállapottal, amelyet a bankban a pengők számolásánál éreztem. Az előbbi szép volt és élvezetes, az utóbbi pedig unalmas és szürke. Így már csak arra vártam, hogy szüleim iránti kötelességeim valahogyan elrendeződjenek, mert egyetlen gyerekük voltam.

Maga az Úristen oldotta meg ezt a problémát azzal, hogy először édesanyámat, aztán pedig apámat is magához hívta e világból. A szovjet hadsereg ekkor már Budapest határánál állt, én pedig fizetés és határidő nélküli szabadságolást kértem a banktól, és rohantam a budapest-zugligeti Manréza jezsuita újoncházba, hogy már jezsuita novícius legyek, amikor átszánt Magyarországon a háború vasekéje. A háború után mi, jezsuiták nagy reményeket ápoltunk: reméltük, hogy a sok szenvedés után „jönni fog egy jobb kor”, egy krisztusibb és igazságosabb Magyarország.

Nemsokára azonban megkezdődött a kommunista egyházüldözés, mely elsősorban a szerzetesrendeket, köztük is leginkább a jezsuita rendet vette célba. Amikor világos volt, hogy megvonják tőlünk a működési engedélyt, a rend fiatalsága, a római általános rendfőnök kívánságára, külföldre disszidált, abban a reményben, hogy ha a politikai helyzet megváltozik, majd még visszatérhetünk hazánkba. Nekem sikerült átszöknöm a  „vaskerítésen”, és Ausztriából levélben kértem az általános rendfőnököt, hogy küldjön misszionáriusnak Japánba.

Japán a jezsuiták számára különösen megszenelt föld, mert a történelem folyamán több mint száz jezsuita szenvedett ott vértanúhalált a hitéért. A 2. világháború után viszont az új japán alkotmány teljes vallásszabadságot biztosított. Így újra kezdhettük szabadon a hithirdetést e nagy és hősies nép számára. Így aztán egész  életemben a számomra legkedvesebb papi feladatokkal foglalkozhattam. Az eucharisztia, a szentmise megmaradt igen fontosnak: írtam három teológiai könyvet az eucharisztiáról, kettőt japánul, egyet magyarul. Megírtam a „Mi a kereszténység?” című könyvecskémet, mely megjelent magyar, japán, angol és koreai nyelven, összesen talán több mint százezer példányban. Tanítottam a jezsuiták által száz éve alapított tokiói Sophia egyetemen főképpen japán kispapoknak a dogmatikus teológiai különböző traktátusait, valamint nagyon népszerűvé lett kurzust adtam Mozart zenéjéről és annak vallási hátteréről tíz éven át, szintén az egyetemen. Adtam lelkigyakorlatokat, tartottam előadássorozatokat és beszédeket különböző teológiai és lelkiségi témákról. Tanítottam Dél-Koreában az ottani  papnövendékeknek, tanítottam Dél Vietnámban a Dalat-i egyetemi papnevelő intézetben.

Magyar ember könnyen tanulni meg japánul beszélni, mert feltűnően hasonlít egymáshoz e két nyelv nyelvtana. Kínai-japán írásjelekkel írni is megtanultam, és több mint húsz kisebb-nagyobb könyvem jelent meg japán nyelven.  Kedvenc szolgálatom Tokióban a nem-keresztények számára tartott evangelizáló beszédsorozatom volt, melyet több mint tíz évig folytattam, és melynek révén több mint háromszáz felnőtt japán, férfiak és nők, öregek és fiatalok, egyetemi tanárok, üzletemberek és munkások kapták meg Istentől a keresztény hit kegyelmét és vették fel tőlem a keresztség szentségét. Mindig azt mondtam nekik: legyetek száz százalékosan Jézus tanítványai, száz százalékosan a japán nemzet és kultúra fiai és száz százalékosan a mai világban élő emberek.

37 éves japán tartózkodásom után következett be váratlanul Európában a rendszerváltozás, és tért vissza a szabadság. Ettől kezdve folyamatosan érkeztek a levelek a Magyarországon működő jezsuitáktól, akik azt írták: „Tudjuk, hogy szereted japánkáidat, de itt, Magyarországon még nagyobb szükség van rád, mert mi itteni papok és jezsuiták nagyon megfogyatkoztunk. Gyere haza, mert nagy az aratás és kevés a munkás.”

Ilyen fontos dologban nem akartam magam dönteni, ezért írtam mostani általános rendfőnökünknek, hogy ő döntse el, hol működjek. Meg is jött a válasza: „Misszióba küldelek Magyarországra.” Így már csak az maradt hátra, hogy japáni munkáimat másoknak átadva, szalutáljak, és fájó szívvel elbúcsúzzak „japánkáimtól”. Már éppen 70 éves lettem, és azt gondoltam, hogy egy néhány évig még teszek-veszek valamit Magyarországon, de közben elmúlt már több mint húsz esztendő, és még mindig itt vagyok. Remélem, hogy nemsokára hazahívj az Úr az ő öreg szolgáját.

Milyen jó tanácsot adhatnék hosszú papi életem végét járva paptestvéreimnek és a papságra készülőknek? Egy német versike jut eszembe, amit papszentelési jó tanácsként szoktak adni az újmisés papoknak. Ez az én jó tanácsom is:

Willst du ein Leben, das drückt wie ein Alp,

Werde ein Priester, und werde es halb.

Willst du ein Leben voll Glück und Sonnenglanz,

Werde ein Priester, und werde es ganz.

Magyarul:

Akarsz egy életet, mely rémálomként nyomaszt?

Legyél pap, de csak fél szívvel.

Akarsz egy életet, telis-tele boldogsággal és napfénnyel?

Legyél pap, teljes szívedből-lelkedből.

A gyászszertartást ezen a linken közvetítik élőben.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Nyíregyházi Egyházmegye