Amikor sárba lépek – Görögkatolikus zarándoklat Tokajból Máriapócsra

Útközben William James A vallási élmény változatai című könyvét olvasom, amelynek egyik idézete szerint „Sok ember kívánja, hogy egy jó ügy sikerre jusson, de nagyon kevesen tesznek erőfeszítést is az érdekében, és még kevesebben vállalnak kockázatot érte. »Valakinek meg kell csinálnia, de miért én legyek az?« – a gyenge szeretetreméltóságnak ez a mindenütt visszahangzó frázisa. »Valakinek meg kell csinálnia, tehát miért ne csinálnám meg én?« – ez az emberiség igaz szolgájának kiáltása (...).”

*

A zarándokok tegnapelőtt este gyűltek össze Tokajban, és tegnap, 17-én reggel indultak útnak. Nyíregyházán aludtak, és néhány órája kezdték meg az út Máriapócsra tartó második szakaszát. Nyíregyháza Oros városrészében érjük utol őket. A templom tele, a padok szélén esőkabátok száradnak.

Az imaóra után Lóczi Tamás sátoraljaújhelyi plébános lép a mikrofonhoz, hogy elmondja a zarándoklat második elmélkedését. Az imaóra zsoltárrészleteire visszautalva az emberi alapérzésekről és -igényekről beszél, amelyek több ezer év után is ugyanazok. Majd áttér Pál Filemonnak írt levelére, az Újszövetség legrövidebb dokumentumára. Ebben Pál a rabszolga Onezimuszért könyörög, aki megszökött a gazdájától, Filemontól. A tehetős Filemon korábban pogány volt, Pál térítette meg. Ugyancsak az ő hatására lett keresztény a szökött Onezimusz, akit most Rómából visszaküld Kis-Ázsiába, Filemonhoz. De ezzel a levéllel együtt, amelyben fiának nevezi, és megpróbál Filemon lelkiismeretére hatni, hogy ne mint rabszolgáját, hanem mint testvérét fogadja. Felszabadító keresztény szeretettel.

– Gyakoroltad már ezt? – kérdezi Tamás atya. Mert a félelem sokszor arra késztet bennünket, hogy görcsösen kapaszkodjunk egy személybe, helyzetbe vagy munkahelybe. Pedig a szabadságot kellene választanunk, és a Szentháromság személyeinek egymáshoz való viszonyát kellene mintának tekintenünk. Pálnak ez a műve lehetett az, amely az első rést ütötte a rabszolgatartó társadalmon.

Hajlamosak vagyunk önmagunk lealacsonyítására, de a kereszténység újra meg újra felszólít, hogy emlékezzünk arra, kik vagyunk, voltunk, eredendő méltóságunkra, szabadságunkra.

Felelős vagy azért, mire emlékszel, min rágódsz, mit hánytorgatsz fel. Mese szól arról, hogy egy beteg királylány akkor kezdett gyógyulni, amikor egy őt egészséges korában ábrázoló szobrot tettek be a betegszobájába. Mert az a szobor megmutatta neki, kinek kellene lennie. Lépjünk Isten elé, hogy megtudhassuk, kik vagyunk valójában. Nézzünk szembe az érzéseinkkel, és ne meneküljünk előlük. Nem lehet egy életen át menekülni.

*

Lóczi Tamás plébánostól az elmélkedés után, odakint megtudjuk, hogy barátság fűzi Salai atyához, a zarándoklat szervezőjéhez. Együtt tanítottak Miskolcon, a Fráter gimnáziumban, és rendszeres résztvevői a „Szólj be a papnak!” alkalmaknak, amit görögkatolikus körökben inkább úgy mondanak, hogy „Faggasd a papot”. A korosztálynak, amelynek ezt a zarándoklatot meghirdették, véleménye szerint leginkább önértékelési és önbecsülési problémái vannak, akár hívőkről, akár hitetlenekről van szó. Nem feltétlenül találják a helyüket a világban, mert nem találják az ehhez szükséges megtartó erőket. Elmélkedéseivel a teljesség iránti vágyat szeretné felébreszteni bennük, és az álmegoldásoktól, az önsajnálattól tanácsolná el őket, mint Jézus a vak Bartimeust, akihez nem megy oda, nem hajol le hozzá, inkább magához hívja és felemeli emberhez méltatlan állapotából, amelybe önmagát helyezte.

Jellemző jelenet az is, amikor Jézus a hajóban alszik, miközben vihar dúl. A tanítványok pedig mindennel előbb próbálkoznak, mint hogy az ő segítségét kérjék. Tamás atya „különvéleménye” szerint talán nem is ült el a vihar, miután Jézust felébresztették, csak a belső vihar és félelem szűnt meg, amely a körülötte levőkben dúlt. Nem arra kapunk ígéretet, hogy semmi baj sem fog érni bennünket, hanem hogy Isten minden bajban velünk lesz.

*

Az augusztusi görögkatolikus ifjúsági zarándoklat már több mint húszéves (idén is lesz!). A 22+-ost négy éve kezdték el, mondja Salai Szabolcs görögkatolikus lelkész, az egyházmegye ifjúsági irodájának vezetője. Erre azért volt szükség, mert nekik már mások az igényeik és a lehetőségeik, nem feltétlenül érnek rá például egy egész héten át. (40+-os zarándoklatok szervezése is szerepel a tervekben.) Nem csak görögkatolikusok és nem csak Miskolc környékiek jönnek, a Facebook és a Magyar Kurír jóvoltából sokan tudnak erről az eseményről tágabb körben is. Feltűnő, hogy a korábbinál több az egy-egy parókiáról egyedül, és nem közösséggel érkező résztvevő.

Érettségi, diploma után már kevesebb a kötődési lehetőség, de a közösségi igény megmarad. A párválasztás és a házasságkötés időpontja kitolódott: a huszonévesek általában még bőven útkeresők, és szükségük van támogatásra, befogadó közegre. A zarándoklat résztvevőinek száma négy év alatt megduplázódott, és az idei rossz idő, a sár sem riasztotta el a jelenkezőket az útra keléstől. A szervezők az előző nap bejárták az útvonalat, és ahol akkora pocsolyák voltak, hogy nem lehetett volna átkelni rajtuk, ott alternatív ösvényeket tapostak a zarándokok számára. A mottót – „Ne félj, csak higgy!” – a járvány ihlette, és biztatásnak szánták. Püspökeik közül tegnap Orosz Atanáz, ma Szocska Ábel tart a zarándokokkal, a külföldön tartózkodó Kocsis Fülöp érsek pedig szép üzenetet küldött nekik, és imáiról biztosította őket.

 *

Napkorba érve folytatódik Lóczi Tamás elmélkedéssorozata. Isten nem olcsó megoldásokat, nem túlélést, hanem feltámadást ígér, mondja. Péter Jézus halála után visszamegy halászni. Oda akar visszatérni, ahová már nem lehet. Visszalépne egy alacsonyabb szintre, mintha mi az egyetem után újra óvodások akarnánk lenni. Isten teljességre, méltóságra, szabadságra hív bennünket, és megígéri, hogy minden helyzetben, nehézségben velünk marad a világ végéig. „Ne félj, csak higgy!” – üzeni.

*

Az utolsó, a máriapócsi szakasz előtt rendezett összevisszaságban ebédhez lát a társaság a templom előtti asztalnál, a parókia alagsorában és kertjében meg az egyik kocsi platóján. Kollégám a kislányával málnát szedni indul, miközben én a megélénkülő esőben egy diófa alatt letörlöm a széket Szocska Ábel nyíregyházi megyéspüspök számára. Először arról kérdezem, mire jó egy zarándoklat. Ez személyfüggő, válaszolja, de sokak számára benne lehet az Istenhez közeledés vágya, és hogy jobb emberré legyenek általa. Mit keresnek egy ilyen zarándoklaton a fiatalok?

A püspök úgy tapasztalja, hogy a hálaadás egy módjaként tekintenek rá. Az átszerveződőben levő egyházi viszonyok között mintha újabban népszerűbbé váltak volna a zarándoklatok mint a személyes találkozás és a kapcsolattartás alkalmai. Közösségi élményt kínálnak és az elmélyülés lehetőségét. De mi van akkor, ha túl mostoha az időjárás, és majdnem beleragadunk a sárba, ha kifejezetten kellemetlen a túra? Hogy milyen lelkülettel veszünk részt egy zarándoklaton, az már előtte eldől, véli a püspök, nem a körülmények döntenek róla. Nem járok jó úton, nincs rendben a lelki életem, ha a szúnyogokra, a sárra, az égető napra vagy az esőre koncentrálok. De szerencsére

maga a zarándoklat az, ami megtanít zarándokolni, amelynek révén a Jóisten hozzásegít, hogyan járjuk az utunkat nagyobb elégedettséggel, és hogyan vegyük észre inkább a szép dolgokat.

Amikor sárba lépek, abban rossz tetteim következményét ismerhetem fel. A zarándoklat rávezet, hogyan láthatom be a másik igazságát, és kérhetek tőle bocsánatot. Hogyan mondhatok minden nehézségre igent, és miként hagyatkozhatom Istenre.

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 26-i számában jelenik meg.

Szöveg: Kiss Péter/Magyar Kurír, fotó: Lambert Attila

Nyíregyházi Egyházmegye