PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

A rab madár

Fogságba esett kis veréb vergődik egy cserépkályha tűzterében. A kép metaforikus, ha mégoly valós eseményeken is alapul. P. Tóth Nóra írása következik.

Egyik reggel egy veréb verdesett a cserépkályhám tűzterében. Érthetetlen módon esett be a szűk kéménycsövön látvány-kalitkájába. Az éjjel érkezett, akkor még nem volt közönsége, s talán a nagy ijedségben jól eshetett neki a biztos talaj. A show később kezdődött, amikor reggel észrevettem, s figyeltem őt. Gondolkodtam, hogy tudnám szabadon ereszteni anélkül, hogy kárt tennék benne és a lakásban.

A beszűrődő fény öngyilkos bevetésekre indította, hiszen félelmetes óriáslény testem ormótlanul mozgott a menekülő útvonal kijáratban: ahogy belestem hozzá, akaratlanul is mindig ráijesztettem. Szabadulni mégsem tudott, mert az elrugaszkodás és kezdeti szárnycsapások után útjában állt valami láthatatlan akadály, s fejjel, csőrrel keményen koppanva az üvegfalon visszahúzódott megpihenni a szürke sarokba.

Teste olykor mozdulatlanná dermedt, figyelme miden ereje a szemében összpontosult. Láttam kétségbeesett gombszemeit, amint lehetőségeit kutatja. Olykor nekilódult újra: minden erőlködése hamufelhővel borította be tollait. Csapódott majd újra hátrált. Művészete: testének kormos lenyomata az üvegen szenvedésből született alkotásokat hozott létre.

Nem tudhatta, hogy közben fogvatartója számításba vesz minden módszert, eshetőséget; a szabadulás útjait s azok következményeit vizsgálja.

A kalitkába rongyot dobtam: a résnyi szellőzőnyíláson vékony pálcikával igazítottam újabb béklyóját egyre közelebb kis testéhez, mely a fáradság jeleit mutatta. A rongy csomói emelkedtek, közelebb és közelebb kerültek a hamuszín madárkához, majd egyik csücske végre ráborult az önkéntes rabra. Az anyag biztonságos menedéket és nyugalmat vont fölé, nem kellett többé kényszerűségből a hívogató fénypászmába repülni reménykedve abban, hogy többé már nincs ott a láthatatlan válaszfal szabadság és rabság között. Nem írt több alkotást lelógó szárny- és farktollaival a hamuba.

Immár bátran nyitottam ki a kályhaajtót, az anyagot óvatosan alátűrve labdává változott két kezem között tárgy és állat együttese, melyet már csak ki kellett vinnem a szabadba.

Kint a rongyot bontogattam, s ő megérezte a pillanatot, melyet ittléte első percétől óhajtott: menekülni, kikerülni, szállni, élni. A fény legkisebb jelére szárnyat bontva felröppent az égbe.

Alkalmi hamuruhája a rázkódástól lehullott, semmivé foszolt: nem maradt más utána csak a rebbenő porszemek a reggeli derengésben.

Isten formáló tenyeréből vezet csupán út a valódi szabadságba.

P. Tóth Nóra