COFFEE PANNONIA
Masszázs
„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” – olvasható Szent János apostol Evangéliumában a házasságtörő asszonyról szóló történetben. Rubóczkiné Kiss Hajnalka tárcanovellája hasonló témát boncolgat. Olvassák nyitott szívvel!
- Na, szépen leszünk… húzta el a száját Ria, amint a rózsás nejlonfüggöny mögül megpillantotta a ház elé leparkoló, ócska, négyütemű Wartburgot.
Már akkor gyanús volt neki ez a kuncsaft, amikor telefonon arról érdeklődött, hogy fogad -e a vírushelyzet ellenére is „pácienst”. Így mondta: „pácienst”, és hangosan felsóhajtott, amikor a húszperces „masszázs” tarifájára a nő kimondta a vonal túloldalán a huszonötezret.
- Pffff…. a hangja alapján sem tűnt egy playboynak, de azért ez… dohogott tovább magában a lány, ahogy azt figyelte, amint kissé pocakos, kopaszodó bácsika kikászálódik a csotrogányból.
A nő tudta, ha nem lenne ez a hülye „korona”, hát elhajtaná a fenébe az ilyen ügyfelet - még abban a korban és olyan kondícióban volt, hogy nyugodtan válogathatott. De most más volt a helyzet. Három hét óta ez volt az első hívás a virágnyelven fogalmazott internetes hirdetésére. (Muszáj volt masszázsként hirdetnie a „szolgáltatást”, különben letiltotta volna a közösségi oldal. Persze a fotója alapján egyértelmű szokott lenni a férfiaknak, hogy miféle portékát ajánlgatott.) Ria nem félt a világjárványtól. Az üres hűtőtől meg a hideg radiátortól félt. Azokat már jól ismerte.
- Majd behunyom a szemem, és a villanyszámlára gondolok közben… biztatta magát, és elfordult az ablaktól.
Hamarosan csöngettek, ő pedig, valami barátságosabb kifejezést erőltetve az arcára, szélesre tárta az ajtót. A fals álmosoly azonban egy pillanat alatt lefoszlott róla, átadva helyét a nyers meglepődésnek. Az ajtó előtt ugyanis nem az imént látott, idősödő férfi, hanem egy görnyedt hátú, ősz hajú, madárcsontú kis asszony álldogált, ódivatú, elefántokkal díszített, indiai bőrtáskát szorongatva.
- A masszázs végett… motyogta zavartan.
Ria szétnézett az üres folyosón.
-A férjem foglalt időpontot nekem. Elment az unokatestvéréhez, míg a kezelés tart. – mondta az asszony elelfúló hangon. – Elnézést, de nem nagyon bírok állni… -tette hozzá, és még jobban meggörbedt.
-Ez valami tévedés lesz… Én nem kezelek… kezdte volna mondani Ria, de a kis öregasszony félbeszakította:
- Megértem, ha maga is fél a vírustól, kedves, de van maszkom is… Felveszem, ha kell. Csak segítsen rajtam…
- Nem kezelek! Hívja a férjét, jöjjön magáért! Most! – vetette oda ingerülten Ria, és arra gondolt, hogy mennyi hülye ember van a világon. Bezárta a bejárati ajtót, és várt egy darabig az előszobában. De nem hallott sem lépteket, sem telefonálást.
Óvatosan kilesett a kémlelőn: a néni még mindig ott állt a piros lábtörlőn, s textilzsebkendőjével a szemét törölgette. Résnyire megnyitotta az ajtót, és pillantása találkozott a nénike könnyes tekintetével.
- Nincs telefonom. – pityeregte amaz. – Az urammal kettőnknek van egy.
- Még az hiányzik, hogy a szomszédokat is felverje a picsogásával. – gondolta magában bosszúsan Ria. – Így is épphogy csak megtűrnek házban…
- No, jöjjön be… Már mindegy. Bent is megvárhatja a férjét… bökte ki végül, mire az öregasszony lassú, apró léptekkel megindult befelé.
Most látszott csak, mennyire szenved, mert szinte minden lépésnél eltorzult az arca. Ria a kis garzon egyetlen szobája felé terelgette a váratlan vendéget, akiből most már úgy csordogált a szó, mint hosszú ideig elzárt, rozsdás kerti csapból a víz: először akadozva, szünetekkel, de aztán egyre bővebben és bővebben.
- Lehajoltam a fáskosárért … Úgy maradt a derekam… nyögte. – Próbáltam hívni a körzetit, de nem tudott lejönni. Azt mondta: „Pihentesse, Anna néni…” Pihentettem, de ez csak nem lett jobb… A szomszédasszony mondta a masszázst… A férjem keresgélt az interneten, de szegény nem nagyon ért ő sem hozzá. A masszérozáshoz sem. Én is csak a tévében láttam eddig ilyesmit, mert hát, a nyugdíj…
A fiatal nő majdnem felnevetett, ahogy maga elé képzelte a kopaszodó bácsit, amint az a hirdetéseket böngészi. Hirtelen gondolt egyet. Annyi embert érintett már így is, úgy is, tán csak nem tesz kárt ebben a kis, szegény asszonyban sem… Az a pénz meg tényleg jól jönne.
- Rendben, megmasszírozom. – jelentette ki, és tiszta lepedőt terített az ágyra. – Vetkőzzön le! A bugyi maradhat! utasította a nénit, ám az csak egyik lábáról a másikra állt, és zavartan bámult rá.
Ria megértette a fura téblábolást, látott már ilyesmit időnként. Rábökött hát az ágy mellett álló színes paravánra.
- Tessék a mögött levetkőzni…
Az asszony megkönnyebbült pillantást küldött feléje.
- Tudom, butaság, hallotta Ria már a spanyolfal mögül - de nem nagyon szeretem magamat mutogatni… Ki fog nevetni, kedves, de az uramon kívül engem nem nagyon látott még más ruhátlanul…
Riának önkéntelenül is az villant be az agyába, hogy ő vajon hány férfinak tárta már fel a testét, de most nem akart erre gondolni. Igyekezett inkább a huszonötezerre koncentrálni, amit ezúttal viszonylag könnyen fog majd megkeresni.
Hirtelen panaszos jajszó hangzott fel a takarás mögül.
- No, mi az? – mordult el a fiatal nő.
- Nem tudom lehúzni a cipőmet… nyöszörögte a néni.
Ria a paraván mögé lépett. A néni félig levetkőzve görnyedezett, a dereka valahol félúton a cipőfűző felé végleg beakadt. Ria szíve a látványra valahogy megenyhült. Az idős asszony most leginkább egy öreg, girhes macskára emlékeztette, mely hátát görbítve simogatást koldul.
- Na, tessék csak várni, majd én segítek. – mondta lágyabb hangon, majd finom, óvatos mozdulatokkal lesegítette a viseltes, barna félcipőket.
Már az ágyon hasalt az asszony, amikor még valami eszébe jutott. Vékony takarót vett elő, és a csontos, kis mezítelen hátra terítette.
- Majd mindig csak azt a részt takarom ki, amin épp dolgozom. –szólt, és maga sem tudta, miért, de egy ügyetlen mosoly kúszott a szájára.
- Milyen kedves teremtés, maga… Milyen türelme van hozzám… hálálkodott az asszony.
Ria nem szólt. Illatos testápolót öntött a tenyerébe és lassan masszírozni kezdte az asszony vállát, aztán a karját, míg végül elért a repedezett, agyondolgozott kezekig.
- Jó volna a gyűrűt levenni… javasolta, mikor ujjai megakadtak az olcsó, kis karikagyűrűben.
- Negyvenöt éve hordom…
- Akkor maradjon csak… bólintott Ria.
- Maga férjnél van? – kíváncsiskodott a néni.
- Voltam. Már nem. – válaszolta neki kurtán.
Az asszony a matracon csak hallgatott.
- Nem tartott sokáig, de kaptam annyit, mint a szekeres ló. kívánkozott ki Riából.
- Istenem… sóhajtott fel a néni, nem tudni, hogy a masszírozás, vagy az imént hallott vallomás hatására.
- Egy este úgy megütött, hogy beszakadt a fejem. – folytatta, egyre jobban belemelegedve. – Akkor elegem lett. Leléptem tőle. Előtte pedig az anyám vert. Mindig talált rá valami okot. Ütött, ha nem siettem haza rögtön iskola után, pofozott, ha nem takarítottam ki rendesen a fürdőt, rúgott, ha másképp mertem pucolni a zöldséget, mint ő…
- Nem anya az ilyen… szisszent fel az öregasszony Ria kezei alatt, majd kis hallgatás után elgondolkozva még hozzátette:
- Azért maga mégiscsak nagyszerű teremtés. Magát mindenki egész életében csak bántotta, és maga erre mégis olyan szakmát választott, amivel másokon tud segíteni. Ez nagyon szép dolog…
Ria lenyelt egy gúnyos kacajt, de ez a lenyelt kacaj valahogy keserű ízt is hagyott a torkán. Lassan a kezelés végéhez közeledtek, és neki eszébe jutott valami, amit egyszer, egy thai szalonban látott, amikor még jobban futott a szekér.
- Tessék csak felülni! – javasolta.
Az öregasszony nagy nehézségek árán feltápászkodott. A fürdőlepedőt fél kezével aszott melleire szorította.
- No, engedje már el azt a törülközőt, majd nem nézek oda… bíztatta Ria, majd egy mozdulattal felszökkent az ágyra, és a néni két könyökét gyors mozdulattal hátrahúzta, miközben egyik talpát belefeszítette annak hátába.
Reccsenés hallatszott, az asszony pedig fájdalmasan felkiáltott. Ria egy pillanatra komolyan megrémült. Azt hitte, most eltörte a nő gerincét. De nem így történt. A néni, leszállt az ágyról, és a paraván mögé indult.
- Istenem! – kiáltotta, most már örömmel. – Le tudok hajolni a cipőmet felhúzni! Áldott két keze van magának, kedves…
Ria megkönnyebbülve fújt egyet. A nénike már ott állt előtte, mély táskájában kotorászva. Kopott kis erszényt vett elő, abból pedig néhány gondosan összehajtott bankjegyet. A fiatal nő nem nyúlt a pénzért.
- Tessék csak hagyni. – mondta csendesen. – majd elintézem a TBvel.
Az asszony egy darabig hitetlenül bámult, aztán újra kotorászni kezdett a méretes szatyrában. Egy zsineggel akkurátusan összekötözött tojástartót vett elő.
- Akkor legalább ezt a pár tojást fogadja el tőlem, ha meg nem sértem. Van odahaza néhány tyúkocskám. Szép a sárgája, házi…
A lány elvette a tojásokat, és letette az alacsony üvegasztalra. Az utcáról rekedt autóduda hallatszott.
- A férjem lesz az. – derült fel az asszony arca.
Ahogy megindult kifelé, az ajtóból még egyszer visszafordult.
- Látja, látja, maga milyen jót tett velem, én meg még a nevét sem kérdeztem meg… mondta a fejét csóválva.
- Ria vagyok. – felelte a lány.
- Különös név… jegyezte meg, inkább csak magának, a néni.
- Mária… javította ki magát Ria, és az öregasszony arca erre felderült.
- Akkor még egyszer köszönöm, drága Marika! Az Isten áldja meg a jóságáért! – köszönt el végleg, ahogy megindult a lépcsőházban lefelé.
Ria még látta a függöny mögül, amint a kopaszodó bácsika kinyitotta a rozzant Wartburg ajtaját az iménti vendégének, majd mielőtt becsapta volna az kocsi ajtaját, még kedves, otthonos mozdulattal végigsimított az asszonya karján. Ahogy nézte őket a csiricsáré, rózsás nejlonon át, hirtelen az jutott eszébe, milyen jó volna Marikának lenni. Aznap este rántottát vacsorázott.
Rubóczkiné Kiss Hajnalka
