Az idei ifjúsági találkozó jelmondata: Mozdulj! Manapság mindenki ezt sulykolja belénk: mozogni, mozogni, mozogni kell, hogy egészségesek és fiatalosak maradjunk és megőrizzük vitalitásunkat. Sajnos arra már nem fektetünk hangsúlyt, hogy lélekben is elmozduljunk valamilyen (lehetőleg jó) irányba, akár embertársaink, akár az Isten felé.

Akik együtt töltötték velünk ezt a nem egészen két napot (ápr. 17-18) Ófehértón és Máriapócson, azok szerintem egyetértenek velem abban, hogy a találkozó mind fizikailag, mind lelkileg elérte célját. Volt itt rodeó, csapatversenyek, színdarab, táncház, sok-sok vidámság, és közben átélhettük azt a csodálatos érzést, hogy igen, mi mindannyian egy célért jöttünk ide: találkozni szerettünk volna Valakivel. Elsősorban az Istenszülővel és Jézussal, másodsorban pedig saját magunkkal. Ebben két remek előadás is segített nekünk, amelyek az önismeretről és a világban betöltött helyünkről, feladatunkról szóltak.

Mint bármelyik fiatal, én is sokszor érzem ezt a „most vagy soha-érzést”, hogy most kell megvalósítanom magam és az álmaimat, mert az évek múlásával egyre csak csökkeni fognak az esélyeim. Olyan sok feladat és kihívás áll előttem, hogy nem marad energiám másokra és legfőképpen az Istenre. De egy idő után a rohanásban minden elsekélyesedik, eltűnik és akkor jön egy belső érzés: úgy hiányzik valami.

Gyermekként annyira természetes volt, hogy amit mondtak a felnőttek, azt elhittük. Ha édesanyánk azt mondta: „A Jóistent szeretni kell.”, akkor nem kérdeztük miért. Szerettük és hittünk benne. Aztán elkezdtünk felnőni, és észrevétlenül leolvadtak rólunk a védőburkok, egyre inkább szembesülnünk kellett és kell azzal, hogy a világ nem olyan, amilyennek mesélték. És eljött a kamaszkor, amikor mindent megkérdőjeleztünk és édesanyánk fenti mondatára is rákérdeztünk: Miért? Miért kell az Istent szeretni? Miért jó kereszténynek lenni? Egyáltalán érdemes ebben a világban kereszténynek lenni?

Akik eljöttek a találkozóra megtapasztalhatták, hogy igen, jó és érdemes kereszténynek lenni. Érezni egy közösségben azt, hogy mi célból jött létre. Remélem, hogy nemcsak én éreztem azt a szívet melengető, csodálatos érzést, amikor gyalogos zarándoklatunk után megpillantottuk a Máriapócsot jelző táblát. Megérkeztünk. A gyönyörű bazilikában együtt imádkoztunk és értetkőztünk Püspök atyával, aki egészen meghatódott, látván milyen sokan gyűltünk össze. Az esti programok után már mindenki csak az alvásra tudott gondolni, mégis a 11-kor kezdődő akathisztosz-himnuszunk jelentette a nap méltó lezárását. Ebben a gyönyörű imádságban benne volt minden fáradalmunk és élményünk. Elementáris erővel hatott rám, ahogyan együtt énekeltünk, felemelő volt.

Útnak indulni nem mindig könnyű, főleg akkor nem, ha olyan ismerősünkhöz akarunk „beállítani”, akivel már régen találkoztunk, holott ő mindig kezdeményezett, csak mi hivatkoztunk mindig halaszthatatlanul fontos ügyes-bajos dolgainkra. Útközben sokszor gondoltam arra, hogy mit várok ettől a találkozástól. Eljátszottam a gondolattal, hogy mit „mondanék” a pócsi Madonnának, miért jöttem ide? Kavarogtak a fejemben a kérések: egészséget és békességet a családomnak, sikeres államvizsgát magamnak és csoporttársaimnak, boldog nyugalmat halottainknak. Egyre jobban elmerültem a kérésekben, amikor belém hasított, hogy nemcsak kérni jöttem, hanem adni is. Adni magamból valamit az Istennek. Azt, amit eddig elmulasztottam, amire eddig nem szántam időt, amire eddig nem fordítottam kellő figyelmet. Jó érzéssel töltötte el a lelkemet, hogy megtaláltam, amit kerestem, a célt, amiért idejöttem.

A másnapi Szent Liturgia hangulatán éreztem, hogy a többiek is valami hasonló utat jártak be lélekben, mint én, és remélem ők is megtalálták a maguk céljait. Úton voltunk és megérkeztünk – ezt láttam a körülöttem lévő arcokon. Megmozdult a lelkünkben valami, amelyről éreztük, hogy „Uram, jó nekünk itt lenni”.

Testben megfáradva, de lélekben felfrissülve indultunk haza. Útközben, mialatt élményeinket meséltük, egy történet jutott az eszembe, amit Széchenyi István életrajzában olvastam. Amikor a kis Széchenyi arról panaszkodott tanítójának, hogy úgy érzi, eltávolodott az Istentől, a bölcs tanító ezt válaszolta: „Nem keresnéd, ha egyszer már nem találtad volna meg.” Nos, azt hiszem nekünk sikerült újra megtalálni.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum