A Fény Városából a Pócsi Szűz Máriához – egy éjjeli zarándoklat ajándékai

Az ember újból és újból megtapasztalja, hogy az Isten ajándékai, amelyet jó Atyánk véghetetlen szeretetével készít elő nekünk, mennyire változatosak, bőségesek – és nem lehet betelni velük. Magam is azt gondoltam, hogy aki serdülőkorától többször, mint egy tucatszor zarándokolt Nyírcsaholyból, szülőfalujából a Könnyező Szűz Hajlékába majd másnap vissza, majd még háromszor, az elmúlt 5 évben más útvonalon, éjféli indulással Mátészalkáról Máriapócsra, az már nem lepődhet meg azon a lelki kincsen, amit ilyenkor kaphat minden zarándok: de tévedtem. Mikor először beszélgettünk még március végén Szocska Ábel püspök atyával, és felvetettem azt, hogy amikor a veszélyhelyzetnek vége, induljunk el együtt Mátészalkáról Máriapócsra egy gyalogos zarándoklatra, Isten látja lelkem, csak adni akartam. Csak adni, hiszen annyi mindenért lehetünk hálásak a jó Istennek, annyira vigyáz ránk akár szűkebb pátriámban, Mátészalkán, de egész Magyarországon is, hiszen csak ha a koronavírus okozta nehézségeket nézzük, nem vitás, hogy más nemzeteket sokkal nagyobb nehézségek, próbatételek sújtanak ezzel kapcsolatosan, szóval adjunk hálát Istennek, amiért ennyire a tenyerén hordoz bennünket: ez volt a szívemben. Adni, hálát adni. 

Aztán elindultunk. Azt mondtam zarándok testvéreimnek, hogy azt kívánom nekik, ezen a zarándoklaton mindenki kapja meg azt az ajándékot, amit a jó Isten kizárólag neki, csak neki szán égi ajándékként ezen az úton. Szocska Ábel püspök atya zarándoklatindító gondolatai és áldása után elindult a kis csapatunk, a kezünkben tartott fáklyák és lelkes szemeink csillogásának fényében. Énekeltük azokat az énekeket, amelyeket ott hordozunk génjeinkben, hiszen őseink is ezeket a dallamokat énekelve indultak a Pócsi Szűz Máriához emberöltőkön át. És lassan megtörtént a csoda: együtt voltunk, igazi testvérekké váltunk, mégis mindnyájan „hármasban” maradhattunk önmagunkkal és a jó Istennel, és Lelkünk legmélyére tekinthettünk. Mindenki szót váltott mindenkivel, de időt kaptunk arra is, hogy saját magunkkal is foglalkozhassunk, a külvilágot kizárva. Ebben a rohanó világban nagyon ritkák ezek a pillanatok, amelyeket nagyon meg kell becsülnünk. Ahogy haladtunk az úton, és jött a fizikai fáradtság, mindig volt valaki, aki mondott egy biztató szót, akinek a mosolya erőt adott nekünk, aki vidámságával, hitével energiát adott nekünk a következő lépéshez. Néztük az éjjeli égbolt ragyogó csillagait, hallgattuk az útszéli fák leveleinek susogását a simogató, lágy szellőben, és Lelkünk lassan megnyugodott. Hazatalált. 

Mikor a Szent Keresztet a zarándokok előtt hordozva megérkeztem zarándok testvéreimmel a Pócsi Szűz Mária könnyező kegyképéhez, minden sejtem azt súgta, hogy nem otthonról értem valahová, hanem hazaérkeztem. Hazaérkeztem a Pócsi Szűz Mária, Égi Édesanyánk szerető karjaiba. És ekkor jöttem rá arra ismét, mint annyiszor már az életemben: én adni akartam, igazán adni, de én megint csak kaptam. Békét a lelkembe, szeretetet a szívembe, kitartást a fizikai nehézségekre az úton, és nem én jöttem ide, hanem a Pócsi Szűz Mária először a kezem fogta, majd mikor már nagyon fáradt voltam, akkor az ölébe vett és Ő hozott ide, hogy mint annyiszor, ismét hazataláljak, hazaérkezzem Őhozzá. Istennek legyen hála az Ő végtelen szeretetéért, amit ezen az éjjeli zarándoklaton ismét kézzel foghatóan megtapasztalhattunk.
 

Dr. Hanusi Péter

Nyíregyházi Egyházmegye