Drága Szüleim, Testvérem, Barátaim és Ismerőseim!

Egy történetet szeretnék Nektek elmesélni, amely megváltoztatta gondolkodásomat, élettervezésemet.

Az elején kezdeném, hogy mindenki értse, hogyan is történtek a dolgok. Tizenhét diáktársammal és egy kedves atyával vágtunk neki Rómának. Első nap végig csak a kisbuszokban utaztunk, viszont már második és harmadik nap lejártuk a lábunkat. (A részletes élménybeszámolót majd szóban, képekkel fűszerezve hallhatjátok.) Bár éjszaka a város koszos és büdös, nappal van min ámulni. Megelégedve és békességet érezve andalogtam barátnőimmel az utcákon. Tökéletes volt a komfort, gyönyörködtem a tájban, a szép emberekben, a hatalmas épületekben.

Negyedik napra az indulás előtt csak a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát terveztük, de oda is már csomagokkal megrakott buszokkal mentünk. Csupán egy röpke félórára ugrottunk ki, de a templom szépsége, a napsütés és a boldog nyugalom érzése túránk méltó befejezésének bizonyult. Ám ez még csak a történetünk kezdete!

Mindenki megvette az utolsó kis ajándékot, mosdó, kávé elintézve, készen álltunk egy újabb egynapos buszozásra. A járművek felé tartva kicsit lemaradtam, remélve, hogy talán nyújthatom ezeket a tökéletes perceket. Ezért először nem is nagyon értettem, hogy mi van, amikor a nyitott, ám teljesen üres buszoknál megdöbbent és rémült arcú barátaimat találtam. Benéztem a buszba, és láttam, hogy mindenünk eltűnt. Mindenünk! Feltörtek és kiraboltak két kisbuszt fényes nappal, úgy, hogy csak a pokrócok és a párnák maradtak benne. A tudatosulás első perceire már nem emlékszem, de viszonylag hamar eszméltem, így rögtön tudtam telefonálni a bankkártya letiltása miatt. Majd a hideg gondolkodást elvesztve belemerültem az ellopott holmijaim gyászolásába. Fájt, a testemben hatalmas görcs keletkezett, üresnek éreztem magamat.

Kértem a barátnőimet, hogy imádkozzunk.

Így hatan lányok körbeálltunk, és megfogtuk egymás kezét. A fájdalommal teli könyörgések rádöbbentettek és tudatosították bennem, hogy Isten kezében vagyunk, Ő hatalmas, és tud csodát tenni. Ahogy kimondtam a szavakat, a könnyeim feloldották a görcsömet. A belső űrt pedig feltöltötte valami nagy meleg érzés. Ezután gondolatban sorra vettem a két táska tartalmát, hogy mindent szépen elengedjek. Nagyon nehéz volt, hogy ne essek újra kétségbe, de az a belső nyugalom, melyet az imádság alatt kaptam, segített.

Közben azért történtek a dolgok, a járőrök nem tudtak segíteni, így bementünk a rendőrségre. Ott betereltek minket egy szobába, az egyik olaszul tudó srác pedig próbálta intézni a dolgot. Bent a szobában, talán az eset után először, szembe kerültünk egymással, rá voltunk kényszerítve, hogy közösen dolgozzuk fel a történteket. Hol poénkodva, hol fájdalommal soroltuk fel értékeinket. Érdekes volt látni, ki mit sajnál a legjobban. Ez az összezártság szülte meg végül a megoldást bennem.

A barátnőimmel megbeszélve megértettük Isten akaratát. 

Az összes tárgyunkat elvették, de az életünk megmaradt. Lehet, hogy nincs semmink, de még mindig remek helyzetben vagyunk. Ez az állapot csak pillanatnyi, a komfortzóna visszaállítható. De kérdés, hogy ezután hogyan állítjuk ezt vissza. Egy ige jutott az eszünkbe, mely teljesen elvette rosszkedvünket, és a gyógyulás folyamatában elindított. Máté 6:19: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is." Nagyon elgondolkodtatott, hogy mennyi mindent halmozunk fel, hogy biztonságban érezzük magunkat. Mondhatjuk, hogy oly sok dologhoz emlék, egy személy köt, vagy csak ajándéknak vettem. De ezek Isten számára mind értéktelenek. Elvette az összeset. Viszont meghagyta életünket, ami számára a legértékesebb, amiért kész volt meghalni. Sőt, gyógyítása oly nagyszerű, hogy nemcsak meghagyta, hanem adott mellé új lehetőséget, egy új, tiszta lapot. Ez olyan, mint az újratervezés a GPS-en. Újragondolhatjuk, mihez kötődünk, mitől függünk majd ezután. Ez pedig nem más, mint szabadság.

A betört ablakot ideiglenesen "betömtük". Ekkor már tudtunk nevetni is a történteken.

Rómából az eset után nem tudtunk rögtön elindulni, mert az elveszett iratokat kellett intézni, így a hosszú délutánt egy bevásárlóközpont parkolójában játszva töltöttük. Az addig klikkesedő társaságot a baj összehozta. Már újra tudtunk önfeledten nevetni a történteken. Isten pedig folyamatosan munkálkodik további gyógyításon: péntek reggel tudtam csak elolvasni a csütörtöki „mai igét", mely ez volt: "Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk".

Visszanézve úgy gondolom, ez nem véletlenül történt meg. 

Nem tudom figyelembe nem venni azokat a dolgokat, amelyek bennem mentek végbe az elmúlt két napban. Ez számomra teljes megbizonyosodás, hogy Isten él és cselekszik. Most boldogabbnak érzem magamat, mint amikor az összes értékemmel együtt andalogtam a napsütésben Róma utcáin. Most még izgalmas dolgok várnak a csapatra, fáj még néhány dolog, de a gyógyulás folyamatban van, és már újabb túrát tervezünk!

Ölelésemet és puszimat küldöm Nektek, hamarosan találkozunk: Zitu

U.i.: Sajnos az ellopott táskáimban benne volt minden képeslap, apró ajándék, de talán ez a kis történet többet ér egy olasz csokinál.

A képeket az utazás résztvevői készítették.

Hajdúdorogi Főegyházmegye

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum