Aki Máriapócsról indult, és Máriapócsra érkezett – eltemették Ihnáth János görögkatolikus áldozópapot

A csütörtöki prédikációt Szocska A. Ábel megyéspüspök mondta, kitérve arra, hogy Szent Mihály és minden Égi Erő ünnepén emelték az Örök Boldogságba az angyalok az egész életét Egyházáért áldozó atyát.

S hogy bizonyára nem véletlen, hogy ezen a napon is egy Jánosra emlékezik a görögkatolikusság, nevezetesen Alamizsnás János főpapra, s 13-án, a temetés napján Aranyszájú Szent János főpapra. Ábel atya felidézte elhunyt szerettünk életeseményeit, méltatta szolgálati helyein végzett munkájáért, de a búcsúzást nagyon meghitté is tette azokkal a szavaival, amelyekkel arra emlékezett és emlékeztetett, János atyának milyen tulajdonságait ismerhette a felesége, a gyermekei, s a reá bízottak.

A ravatal helyszíne is a máriapócsi bazilika volt. 

A temetésen Dr. Keresztes Szilárd emeritus püspök atya beszélt. Gondolatait teljes terjedelmében közreadjuk.  

         Visszatérés az Atyához

         Itt állunk a koporsó mellett, az emberi mulandóság és az isteni fé-nyesség határán. Aztán kivisszük a koporsót a temetőbe, leengedjük a sírba, és ezt mondjuk:        „Föld, por és hamu vagy, ó ember, és Isten ren-delése szerint ismét a földbe térsz vissza. Testvérünk, örök emlék ne-ked!” Ihnáth János paptestvérünk koporsója azt példázza nekünk, hogy amíg a földön vagyunk, az életünk állandó visszatérés.        

         A megtérés visszatérés Istenhez        

         A Keresztelő nevét örökölte, az ő feladatát vállalta. János így pré-dikált: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 3,1-2) Tartsatok bűnbánatot, térjetek vissza Istenhez! Azért jött el a Keresztelő, hogy megmutassa nekünk az utat Istenhez. „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit.” (Mt 3,3) Az egyház küldetése, a pap hivatása, hogy megmutassa azt az utat, amelyen az emberek visszatalálnak Istenhez. Ezt jövendölte meg Keresztelő János apja, Zakariás: „Az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára.” (Lk 1,76-77)       

         Jánosnak jutott a feladat, hogy rámutasson a Megváltóra. „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1,29) Megtérés és visszatérés, élet és üdvösség nincs másban, csak a mi Urunk, Jézus Krisztusban, akit Isten áldozatul adott a mi üdvösségünkért. Boldogok vagyunk, hogy tanúságot tehetünk róla a világ előtt. 

         Ehhez kell a Keresztelő alázata, aki mindig tudta, hogy utána jön az, aki hatalmasabb nála, és ő arra sem méltó, hogy lehajoljon és megoldja a saruszíját (vö. Mk 1,7-8). Ez a papi szolgálat alaphangulata: megalázódni az Isten hatalma előtt, kicsinek lenni, hogy utat mutathassak másoknak, és majd egyszer nagy legyek az Isten országában.        

     Visszatérés az emberi közösséghez 

         Ha Keresztelő János egyéniségéről gondolkodom, akkor eszembe jut egy másik fontos igazság is. A megtérés, a visszatérés azt jelenti, hogy állandóan visszatérek az Isten alkotta közösséghez. Az angyal ezt mondta Zakariásnak, amikor hírül adta Keresztelő János születését: „Ő maga Illés szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak, hogy az apák szívét a fiaik felé fordítsa, az engedetleneket az igazak okosságára térítse, s így a népet előkészítse az Úrnak.” (Lk 1,17)

         János küldetése, hogy az apák szívét a fiaik felé fordítsa, más fordítások szerint „az atyák szívet a fiakba oltsa” (Békés-Dalos, Újszövetség), „visszafordítsa az atyák szívét fiaik felé.” (Olasz Püspöki Kar) Az apák és a fiak, a két nemzedék, amely együtt él feszültségben és örömben, akiknek mindig vissza kell térniük egymáshoz. Az emberi élet nagy buktatója az örök ellentét a generációk között. Ezt csak kölcsönös szeretettel és alázattal lehet leküzdeni.

         Az apák szívét a fiakba kell oltani. A tisztességet, a tekintélyt nem az évtizedek adják, azt nem az ősz haj hitelesíti, hanem a letisztult bölcsesség, a megnyugodott hit és a bátran megvallott istenszeretet. Ezt állandóan át kell önteni a fiakba, és ha a fiak szíve nem nyitott, akkor megfosztják magukat is, apáikat is a tisztességes emberi élet örömétől.

         Ez azonban fordítva is igaz. Ha az apák, az öregek nem tudnak szeretettel, türelemmel lenni, az ugyanúgy megbonjta a család egységét, a közösség békéjét. Így értette ezt Malakiás próféta is, akinek a jövendölését idézte Zakariás éneke: „Ő újra fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiaik szívét, nehogy elmenjek és átokkal sújtsam a földet.” (Mal 3,23-24) Nagy átok, ha az apák és a fiak nem értik meg egymást, és kölcsönösen lerombolják, amit az öregek lehiggadt tapasztalatával és a fiatalok lendületes bátorságával ajándékoz a világnak Isten.        

      Visszatérés a lelkes és lelkesítő élethez        

         Az életünk állandó visszatérés, és ebben benne van az is, hogy mindig vissza kell térnünk önmagunkhoz, a jókedvünkhöz, a lelkesedésünkhöz, az áldozatkészségünkhöz, vissza kell térnünk a fiatalságunkhoz. Jób könyvében olvasunk erről egy gyönyörű mondatot: „Ha egy angyal odaáll melléje, s közli az emberrel kötelességét, aztán megkönyörül rajta, teste akkor üdén felvirágzik, maga meg visszatér ifjú napjaihoz.” (Jób 33,24-25) Ahogy múlnak az évtizedek, egyre gyakrabban kell visszanyúlnunk az első lelkesedéshez, hivatásunk első szerelméhez. Azt a fiatal lendületet nem tudjuk már visszaszerezni, de a lelkünket sohasem hagyhatjuk eltespedni, elfáradni. Isten azért ad fiatal sikereket és örömöket, hogy azok a fáradt öregségben is segítsenek minket.

         Ezt mondja a zsoltár is: „Ha este sírás látogat is meg, reggel visszatér az öröm. Így szóltam magamban bízva: Nem ingok meg soha, mert jóságod, Uram, szilárd hegyre állított.” (Zsolt 30,6-8) Az én fiatalságom, a bátorságom, a munkakedvem az én Uram és Istenem, Jézus Krisztus, ő öregen is tud adni fiatalságot, a fáradtban is varázsol erőt, a szomorúságban és kétségbeesésben is megtanít vigasztalni, benne mindig hálás lélekkel fedezhetjük fel az újjáteremtő isteni erőt: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled! Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz. Életed eltölti javakkal, mint a sasé, megújul ifjúságod.” (Zsolt 103,2-5) Isten mindig ad új erőt, hogy lelkesen és bátran szolgáljuk őt, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” (1Tim 2.4)        

     Visszatérés Máriapócshoz 

         Ihnáth János pályáját úgy is meghatározhatom, hogy viszatérés Máriapócshoz. Élete és hivatása Máriapócson indult, aztán Lácacsékén, Rozsályban és Nyírcsaholyban szolgált, a végén visszatért Máriapócsra. Ez nem csak földrajzi visszatérés volt, ez az ő lelki útját is jelölte. Az a fiatal majd életerős pap, aki tudott építeni és szervezni, aki mindig tettrekész volt, bátran vállalta minden szinten a felelősséget, akinek a szavára mindig lehetett adni, viszakerült Máriapócsra, és az életéből szinte nem maradt más, csak a gyóntatás, majd az öregotthonban a betegek és elesettek szolgálata. Emberileg nézve nem nagy karrier ez, de ő  tudta, hogy visszatért a legfontosabbhoz, a bűnbánat és a szeretet szolgálatához. Istentől tervezett csodálatos életpálya ez!                                              

         Bárhol szolgálta a híveket, a szíve és a szeme mindig Máriapócson volt, drága kegyhelyünk lelkiségéből merített erőt napi munkájához. Ez határozta meg a családja életét is. Gyermekeit tudatosan nevelte a Könnyező Szűzanya tiszteletére. Ebben a Máriapócsra visszanéző lelkületben szerette unokáit, rokonait, híveit, paptestvéreit.    

         A máriapócsi kegyhelyhez kötődő életben különös szerepe volt a Nagy Szent Bazil Rendhez való ragaszkodásának. Úgy nőtt fel, hogy még látta a virágzó máriapócsi rendházat. Barátságban volt a baziliták nagy öregjeivel, tisztelte és terjesztette a Rend szellemiségét, amely évszázadokon át éltette áldott kegyhelyünket. Ez serkentette őt, amikor Nyírcsaholyban elindította, Máriapócson vezette és sikeresen fejlesztette a Bazilita Harmadrendet; ennek sok településen lettek követői. Ez is benne van abban, hogy az atyák szívét a fiakba kell oltani, a fiak szívét vissza kell fordítani az atyákhoz; az atyák szívével kell nézni a kegyhelyet, az életet és a halált. 

       Jézus a mi utunk és visszatérésünk 

         A mi visszatérésünk nem az életünk emberileg elgondolt befejezése; a mi utunk és visszatérésünk maga a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ő mutatta meg, hogy mit jelent az ember számára a visszatérés.                                                           

„Már csak rövid ideig vagyok veletek – mondta –, aztán visszatérek ahhoz, aki küldött.” (Jn 7,33) Minden visszatérésünk célja az, hogy eljussunk a boldogság Istenéhez. Minden idő rövid, a hetvenöt év is rövid ahhoz képest, ami Istennél vár ránk. Nincs vesztegetni való időnk, földi életünk minden napján, minden pillanatában arra kell készülnünk, hogy a végén visszatérjünk Atyánkhoz.

         „Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához.” (Jn 16,28) Jézus abban a pillanatban hagyta el a világot és tért vissza az Atyához, amikor meghalt a kereszten, de az egész élete azt jelentette, hogy „itthagyom a világot.” Ez a mi életfel-adatunk is. Úgy kell élnünk, hogy nem kötődünk ehhez a világhoz, nem akarjuk megállítani az időt, amikor boldogok vagyunk vagy amikor kétségbe esünk, mert tudjuk, hogy az igazi életünk akkor kezdődik, amikor végleg elszakadunk a világtól. 

         „Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.” (Jn 17,13-14) Jézus nyugodtan tért vissza az Atyához, mert a tanítást átadta, elmondott mindent, amit az Atya üzent az embereknek, végbevitt mindent, amit meg kellett tennie a világ üdvösségéért. Boldog az a pap, aki úgy hajthatja halálra a fejét, hogy tudja: amikor tanítania kellett, tanított, amikor vigasztalnia kellett, vigasztalt, amikor szomorú volt, nem tett szomorúvá másokat, az életét Krisztusnak szen-telte, ezért nyugodtan ajánlhatja lelkét az ő jóságos kezébe. 

         A megdicsőült visszatérés

         „Föld, por és hamu vagy, ó ember, és Isten parancsa szerint a földbe visszatérsz.” Gyászolunk, amikor a test fájdalmas elmúlását látjuk, de most másként mondom ezt, mert Isten nekünk szebb sorsot, dicsőséges visszatérést rendelt.

         Lélek, élet, élő és éltető láng vagy, ó ember, az égben születtél Isten szeretetéből, hozzá térsz most vissza a mennybe. Drágagyöngy vagy, megvetésekkel, mellőzésekkel csiszolt szegletkő, tűzben próbált arany, Isten beépít téged mennyei templomába.

         Az Atya kedves gyermeke, a Megváltó Fiú vére árán szerzett papja, a Szentlélek lakhelye és megszentelt edénye vagy, János atya, visszatérsz Istenedhez, hogy örökké boldog légy az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek dicsőségében. Ámen.

Az élő közvetítés segítségével több százan kapcsolódtak be a liturgia és a temetés szertartásába. Ebből is érzékelhető, milyen sok ember életére volt hatással Ihnáth János atya személye, pasztorális munkája.

„Könyörülj és nyugtasd meg teremtményedet, Uralkodónk!”

Szöveg és fotó: Orosz Rita/Máriapócs Nemzeti Kegyhely

Nyíregyházi Egyházmegye