„Éva mindig nagyon szerette, hogy pap vagyok” – A Kocsis házaspár a kegyelem kiszámíthatatlanságáról, és arról, ami továbbadható

Érdemes belegondolnunk, hogy az Újszövetség által méltatlanul elhanyagolt Szent József valójában családjának alappillére és Jézusnak a férfitársadalomba való bevezetője, vagyis a legfontosabb személy volt Jézus felnőtté érlelődése, önképének alakulása szempontjából. Olyan ember, akire Jézus felnézhetett, akitől sokat tanult, aki férfimintát jelentett számára, és segített neki elsajátítani egy mesterséget. Jézust olyannyira Józsefből „vezette le” a környezete, hogy „az ács fiaként” emlegették. Amit tett és ahogyan létezett, annak alapján József valóságos szuperapa volt, ami minden utódja számára ijesztő lehet kissé. Mihez kezd egy ekkora kihívással egy apaként és atyaként egyaránt naponta bizonyító görögkatolikus pap, férj és apuka?

Kocsis Antal: Jézust isteni természete a mennyei Atya védelmébe helyezte. De ő földi apát is kijelölt számára, és kegyelmet, erőt is bőven adott Józsefnek, hogy képes legyen jól ellátni a feladatát. József példakép a mai apák számára. Anélkül, hogy hozzá hasonlítanám magamat, ami a kegyelmet illeti, annak mi is bővében voltunk a feleségemmel. Egyáltalán nem terveztünk meg mindent pontról pontra, nem tudtuk előre, hogy végül kilenc gyermekünk lesz, de amennyire tőlünk telt, igyekeztünk mindent megadni az új meg új érkezőknek, lelkiismeretesen gondoskodni róluk, és megóvni őket az anyagi lehetőségeink kezdeti szűkösségéből fakadó frusztrációktól.

A feleségem orvosként a nyolcvanas–kilencvenes években jobban keresett, mint én, ezért szülés után mindig hamar visszament dolgozni. Én pedig mostam, takarítottam, pelenkáztam – nem hiszem, hogy nálam többet egyetlen férj is többet pelenkázott volna, hát még pap!

Korábban még egyszerűen férjének segítőtársaként tekintettek egy papfeleségre, de ma már egyenrangú félként gondolunk rá, akin legalább annyira múlik egy család jó működése és hiteles vallásossága, mint a férjén. Mennyi mozgástere van a kezdeményezésre, a maga elképzeléseinek megvalósítására, és milyen kérdésekben kell nagy-nagy kompromisszumkészséget tanúsítania? Milyen egy papcsalád működése női szemmel, az asszony és az anyuka szemszögéből?

Kocsisné Lefler Éva: Én a csendesebb, visszahúzódóbb papfeleségek közé tartozom, aki mindig ott akar állni a férje mögött, és segíteni a munkájában. Mindig mindent megbeszéltünk, a férjem kikérte a véleményemet, és megköszönte a tanácsaimat, de az soha eszembe nem jutott volna, hogy a magam akaratát helyezzem előtérbe. Egymás után szültem a gyerekeinket, és szinte folyamatosan dolgoztam, amikor ők már bölcsibe-oviba mehettek, de amennyire az időmből kitelt, az egyházközségi munkában is aktív voltam, például a férjem távollétében fogadtam a keresztelőt, temetést kérő családokat, sőt egyszer még harangoztam is (de valamit elrontottam, mert azt hitték a faluban, hogy tűz van). Nagyobb helyeken, ahol a segítő kéz is több volt, kevesebb tennivalóm akadt, de akkor is ott maradtam a háttérben, csendes készenlétben. Nem tolakodtam feladatért, de a férjem mindig számíthatott rám. Például míg ő hittant tanított, én az irodában fogadtam a híveket. Egy házaspárnál ez így természetes: ráéreznek, mikor melyiküknek van szüksége a másik segítségére. Utólag magam is csodálkozom néha, hogyan tudtam úgy beosztani az időt, hogy mindenre – munkára, a gyerekekre, háztartásra, a házasságunkra – jusson belőle. Mi még nem jártunk Házas Hétvégére, és nem voltunk tudatosak azon a téren, hogy egymásra házaspárként is rendszeresen időt szánjunk, a gyermekeinkről pár napra lekapcsolódjunk. De sok élmény, kirándulás, utazás velük együtt is mindig éppen a kellő energiával, élménnyel töltött fel bennünket.

A Szent Családot általában statikusnak szoktuk látni, mintha mindig ott állnának meghatódva a pásztorok és a három királyok társaságában az istállóban, noha az Újszövetségből kitűnik, hogy mennyire eleven, dinamikus volt az ő valóságuk. Józsefnek és Máriának erős szövetségben kellett helytállniuk Jézus mellett, akinek emberi értelemben sokáig mindent ők jelentettek. Milyen egy pap férj Mária-képe? És mi az, aminek ebből máig ható érvénye van az önök házasságára nézve?

Antal: Mária-tisztelő környezetben nőttem fel, a családom népi vallásossága számára a Pócsi Szűzanya tisztelete volt a középpontban, és ezt a tradíciót én nagy hálával vittem tovább.

Papként is a csendes szolgálat kegyelemmel teljes asszonyaként tekintek Máriára, aki engedelmes az Atyának, és mérhetetlen bizalommal bízza rá magát.

Lehetetlen nem párhuzamot vonni Mária és az én „Máriám”: Éva, a feleségem között. A megismerkedésünkkor óriási jelentősége volt számomra, hogy a hit összeköt bennünket, és hogy ő az anyai hivatásra is máriai lelkülettel tekint. Hogy a házasságunkba úgy kezdhetünk bele, hogy minden, amit erről én gondolok, az számára is természetes. Köttetett köztünk egy kimondatlan „alapszerződés”, ami aztán minden kisebb-nagyobb konfliktust kibírt. Nagyon nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy tökéletesnek tartjuk magunkat. Apró vacakságok, viták gyakran akadtak köztünk, és a nevelési elveink sem mindig egyeztek. Éva engedékenyebb volt, én talán szigorúbb a kelleténél. A nagymamák más-más tradíciókat hoztak, a gyerekek csínytevései és betegségei is megrázták időnként a családot, és akkor a rosszabb érdemjegyekről még nem is beszéltem. De a töréstől megóvott bennünket a gondviselés. És az az érdekes, hogy ami a szerény anyagi körülményeinkből fakadt – például hogy spórolási céllal a kirándulásaink vagy nagyobb utazásaink során gyakran étkeztünk egy-egy bevásárlóközpont parkolójában, a mikrobuszunkban –, arra a gyermekeink ma, felnőttként mint a legcsodásabb lakomákként, a családi életünk meghitt alkalmaiként emlékeznek. Hasonló volt, amikor Görögországban, mivel éttermet nem engedhettünk meg magunknak, paprikás krumplit főztünk együtt. Tudom, kicsit fura a kép, ahogyan a tengerparton paprikás krumpli készül egy gázfőzőn, de mi szívesen vállaltuk ezt a kompromisszumot, hogy utazhassunk is, de koldusbotra se jussunk, mire beköszönt az ősz.

A biztos keret a hitünk volt. Az, hogy volt merszünk mindent az Úrra bízni, amikor fiatalon belevágtunk.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. december-januári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Szöveg: Kiss Péter/A SZÍV, fotó: Orbán Gellért

Nyíregyházi Egyházmegye