Lelki táplálék karácsony első napján

„Mária megszülte első szülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott hely nekik a szálláson.” /Lk: 2,7/ Jézus születésének története oly kedves, szinte szívbe markoló, ugyanakkor van benne egy kemény ridegség is. Amit, persze meg lehet magyarázni azzal, hogy Augusztus császár rendeletet adott ki az összeírásra, ezért mindenkinek el kellett mennie oda, ahonnan ősei származtak.  Így indult el József és Mária is Betlehembe. Mivel mások is mentek oda, mire ők megérkeztek már nem találtak szállást. De itt egy áldott állapotban lévő anyáról volt szó, s közel volt már a szülés ideje.

Jó néhány éve történt, hogy egy szellemeskedő újságíró egy magyarországi nagyvárosban, sok embert felkeresett telefonon: itt vagyunk az út szélén, télnek idején egy kisbabával és szállást keresünk, nincs véletlenül egy szobájuk, ahol megszállhatnánk?  Nem volt. Volt, aki magyarázkodott, más szitkozódott vagy letette a telefont. Bármennyire is vicces az eset, egy nagy igazságot mégis elénk tár. Karácsonykor az emberré lett Isten Fiát köszöntjük, de szívünk és lelkünk messze van. Lehet magyarázni, hogy mennyi lehetőség van a gyermekek elhelyezésére, – ami persze igaz is – de nem ez a lényeg hanem, ami bennünk van, ahogyan élünk, beszélünk és cselekszünk.  Amennyire nyitott a világ, másrészt annyira zárt is. Az emberek nagy részének az élete be van zárva a szobák négy fala közé. Nincsenek emberi kapcsolataink.  Éljük a magunk kis földies életét, megkötözve az anyagi dolgokkal. Nem akarunk ezektől megszabadulni, mert úgy érezzük, így teljesedik be az életünk. Van- e még bennünk benső hang, mely megszólal, hogy nem jó úton járunk?

Karácsony Jézus születésének az ünnepe, az emberré lett Isten Fia áll ezen ünnep középpontjában. Két dolgot kell most megértenünk: a befogadást és az elutasítást. Jézus tanító munkája során sokszor megtapasztalja e két fogalomnak a tartalmát. A magvetőről szóló példabeszédében mondja: „A köves talajra hullott mag azt az embert mutatja, aki meghallgatja a tanítást és szívesen befogadja, de nem ver benne gyökeret” /Mt: 13,20/  „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” / Mt: 18,5 / Az utolsó ítéletkor is ez lesz a mérce: „Idegen voltam és befogadtatok” /Mt. 25,35./ Húsvétkor olvassuk: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám, akik befogadták hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” /Jn. 1,11./

De ott van előttünk az elutasítás is. „ Akkor tanítványait küldi … ha valahol nem fogadnak titeket és nem hallgatnak .. még a port is rázzátok le lábatokról” /Mk:6,11./ Igaz ez az utolsó ítéletre is: „ idegen voltam és nem fogadtatok be”. Nem fogadta be Jézust még saját népe sem.

A keresztény ember számára a lényeg ott van Betlehemben, ami egy csendes éjszakán történt: Emberré lett az Isten. Egy egyszerű szegény helyen született és soha senkinek nem vetette szemére az áldatlan körülményt és azt, hogy senki nem fogadta be. Ezt nem tette szóvá, de azt igen: „hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnyai alá gyűjti … de nem akartátok”.

Jézus születésére emlékezve nem feledkezhetünk el a családokról sem, hiszen a karácsony elsősorban a családok ünnepe. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon szomorú kép tárul elénk. Én magam is ezt érzem, amikor a hittanosokat kérdezem arról, hogyan töltötték a szent ünnepeket. Minden földi jóval meg van terítve az asztal, csak a lényeg hiányzik: a szeretet, béke és leginkább a megszületett gyermek Jézus. Ahhoz, hogy valami változzon, először nekünk kell megváltozni. A szülő is csak akkor fog tudni igazi karácsonyi élményt adni gyermekének, ha először ő maga töltődik fel az ünnep lelkiségével. Adni csak azt tudjuk, ami nekünk is van.

Ahhoz, hogy Krisztust megtaláljuk Betlehemben, először az utat kell megtalálni, mely hozzá vezet. Kérjük e szép ünnepen az emberré lett Isten Fiát, segítsen bennünket, hogy megtaláljuk a betlehemi jászolban a saját életünket.

Szöveg: Buda Attila, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye