Hidat építeni magyar és cigány ember között – interjú Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárssal

Hidat építeni magyar és cigány ember között – interjú Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárssal

„Cigányként köteles vagy segíteni a cigányokon. Kell, hogy példa legyél. Az, hogy te hová jutottál, befolyásolja a családodat is és a környezetedet is. Egy egész társadalmi réteget nem tudsz megváltoztatni, de a körülötted lévőket igen” – mondta Nagy Zoltán a Nyíregyházi Egyházmegye új cigánypasztorációs munkatársa a vele készített interjúban. A beszélgetés során nemcsak munkájáról, hanem múltjáról és életszemléletéről is képet kaptunk.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye2021. január 15. 18:00

Kérjük, vegye figyelembe, hogy ez a hír 1408 napja íródott

Nagy Zoltán a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa 2020 augusztusa óta. Valaki úgy jellemezte őt, hogy „másfél mázsa jólelkűség”. A kilók és a nagy szíve mellett élethelyzetének változása is figyelemre méltóvá teszi őt: egy középvezetői státuszt és a fővárost otthagyva érkezett Nyíregyházára egy egyszerű munkatársnak, hogy szolgálja az övéit, s a legrászorultabbakat. Mert ha mindez nem lett volna elég érdekfeszítő: Nagy Zoltán cigány származású. A feketekávé és a kóla, a beszélgetésünkkor rendelt két ital színére is volt egy-egy vicce, melyekkel a bőrszínét tükrözte vissza. A derű és önreflexió ilyen fokú megnyilvánulásával azokat az előítéleteket igyekszik leépíteni, melyek rejtve vagy nyílt formában jelen vannak mindennapjainkban. Eszembe jut Cyrano de Bergerac nagy monológja, melyben a humor és irónia segítségével helyezkedik a kívülálló nézőpontjába, de megmutatja az ítélet fájdalmasságát is: „mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!”

Hogy érte megkülönböztetés cigány származása miatt Nagy Zoltánt, a beszélgetésünk elején kiderült, de a vele eltöltött bő óra alatt nem azokról az emberekről beszélt, akik őt valaha megbántották bőre színe miatt, hanem azokról, akiknek segítségére lehet(ett) munkája és szolgálata során.

A múltkor nem értél rá, hogy találkozz velem: adományokat pakoltatok. Ez szokásos elfoglaltságod?

Igen, mert a nagymamám roskadozó házát alakítottuk ki,s ott rendeztünk be egy adománypontot, ahol a Ceferinó Intézet által kiképzett  12 közmunkással ruhákat, adományokat osztunk reggel 8-tól délután fél négyig. Nap mint nap találkozunk olyanokkal, akik betérnek hozzánk adományért, és megkérdezik, mi mennyibe kerül. Mikor meghallják, hogy ingyenes, majdhogynem könnyekig hatódnak: „Ilyen van?” – kérdezik. Igen. Ilyen van.

És ez a jótétemény Istentől való.

Van utánpótlása is ezeknek az adományoknak, így a suliba járó gyerekeket egész évben el tudjuk látni ruhákkal.

A minap vittünk egy helyre egy húszéves gyerekágyat, mert abban a családban nem volt hová fektetni a gyermeket. Nem új darab, de nekik tökéletes. Felemelő érzés, mikor a hátrányos helyzetű embereknek segíteni tudsz.

Tapasztaltad valaha a cigányság kirekesztését saját vagy mások életében?

Minden álmom az volt, hogy egyenruhás legyek, de mikor harmadjára felvételiztem, közölték: ha tízszer jelentkezem, akkor sem fognak felvenni. Az eredményeim jók voltak, de mégsem sikerült. Ezért elmentem dolgozni Sárvárra: egy Sony Plazma tévéüzemben voltam operátor, de nagyon messze voltam a családomtól, ezért átmentem Budapestre. De csak piszkált az egyenruha, s a rendőrség helyett végül megtaláltam a börtönőr szakmát. Ott viszont szeretettel és bizalommal fogadtak. Jelentkeztem a börtönbe, megfeleltem a pszichológiai és egyéb teszteken, és tíz évet dolgoztam ott: cigányokkal és magyarokkal együtt.

A büntetésüket töltő cigányok közül sokan mesélték nekem, börtönőrnek, hogy milyen törést okozott bennük, hogy (gyerekként is) megkülönböztetve néztek rájuk: nem engedték be a szórakozóhelyre, s ezért kezdett el verekedni – fiatalon hevesebben reagálunk.

A legtöbb embernek mély sebet hagy az életútjában, hogy nem egyenlőként tekintenek rá a származása miatt. Néha nem kapja meg az ember azt az esélyt sem, hogy bizonyítson.

Előfordult velünk is többször, hogy elmentünk a szórakozóhelyre a párommal és nem engedtek be. Fiatalon máshogy fogja fel az ember ezt, amikor az indulatok tombolnak bennünk, mint harminc-negyven évesen.

Vagy például Budapesten, mikor a boltban felveszed a kosarat, kiszúrnak, hogy cigány vagy és mennek utánad: végül odaadod a kosarat a biztonsági őrnek és átfáradsz egy másik üzlethelyiségbe. Ha nincs bizalom, akkor nincs ott keresnivalója az embernek.

De azon, ahogyan ezekre az esetekre tekintünk, mi magunk változtathatunk. Ha több évig jár iskolába az ember, megtanul magyarokkal, cigányokkal, nem cigányokkal együttélni, közösséget alkotni, alkalmazkodni.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy a cigányok között is vannak olyanok, akik nem keresztények, vagy a társadalom elvárásaihoz nem igazodnak, ezáltal köztünk is vannak rosszak. A probléma ott kezdődik, hogy általánosítják az egyén magatartását: ha egy ember csinál valamit, akkor kivetítik az egész körre. Nyilván nekem ezen felül kellett kerekednem, s én el is tudtam engedni ezeket az előítéleteket, mert tudtam, nem rólam szólnak.

Ezek szerint úgy gondolod: a tanulmányok fontosak abban, hogy a társadalmi megítélést felülről lásd, eltávolodj tőle és megértsd, hogy ez rád nem vonatkozik.

Így van. Nagyon fontosak a tanulmányok. Az iskola a közeget is meghatározza, ahol aztán mozgolódsz. Én a kollégiumban sokféle emberrel találkoztam, ki ilyen volt, ki olyan, ki elfogadó, ki nem, de megtanultam kezelni a dolgokat. Ha az ember életéből kimaradnak az iskolában elsajátítható szocializációs szakaszok, akkor otthon, a cigánysoron, cigánytelepen nincs, aki megtanítsa.

Te mit hoztál magaddal otthonról?

Szerintem elmondhatom, hogy a szüleimtől olyan alázatot tanultam, ami a munka világába vezetett. Édesapám tizennyolc éves kora óta dolgozik, édesanyám szintén. Édesanyám szinte egyedül nevelt fel bennünket, mert édesapám Budapestre járt dolgozni, mégis tudott minket koordinálni, terelni, egyrészt a munka világába: rengeteg jószágunk volt, földek, azt nekem gyerekkoromban művelni kellett édesanyámmal. És amikor eljött a továbbtanulás ideje, a szüleim feltették a kérdést nekem, hogyan tovább. Elvittek napszámba. Egész nap kapáltam. Hazamentünk a nap végén, és kérdezték, melyik a jobb: a napszám, vagy inkább a tanulás. Azon a napon a tanulás mellett döntöttem. A munka otthon ugyanúgy folyt, de végül a tanulással eljutottam idáig.

Milyen iskolákat végeztél?

Baktalórántházán végeztem először egy mezőgazdasági gépész szakot: négy évig. Aztán szintén Baktán a gimnáziumban érettségit tettem. Majd felkerültem Budapestre, ott elvégeztem egy alapfokú, büntetés-végrehajtáshoz szükséges iskolát, egy középfokú BV-s iskolát, valamint az ehhez kapcsolódó mentori képzéseket: alap, közép és felsővezetői tanfolyamokat. Idén pedig, Istennek hála, – és köszönet a támogatásért Orosz Rita tisztelendő asszonynak és Szabó Tamás pasztorális helynök atyának – felvételt nyertem (a párommal és a nagyobbik húgommal) a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára: levelező tagozaton a hittanár-nevelőtanár szakot kezdtük el szeptembertől. Ennek most nagyon örülünk.

Ugyanakkor egy megterhelő időszak kezdődött most el az életedben: új munkahely, új város, új tanulmányok.

Tíz év után hagytam ott a büntetés-végrehajtást. Szerettem ott lenni, szerettem a munkámat és szerintem jól is csináltam. A munkahelyemen elfogadtak, befogadtak: nagyon jó érzés volt, hogy a parancsnokaim és kollégáim is szerettek.

Ez egyfajta rehabilitálást is jelenthet a másutt tapasztalt elutasításokért…

Igen. Bár egy parancsuralmi rendszerben nem olyan könnyű cigányként megfelelni, nem mindenki képes annak az elfogadására, hogy megmondják neki, mit csináljon, én megtaláltam a helyem.

Hogyan viszonyultak hozzád a börtönben?

Az első év nagyon nehéz volt, mert el kellett tudni fogadtatni magamat cigányként a börtönőrökkel és a fogvatartottakkal is, s ha kellett, cigányként azt mondani a cigánynak, hogy ezt most nem szabad. Volt olyan elítélt, aki megörült nekem, mikor először meglátott, mert látta, hogy én is cigány vagyok. De világossá kellett számára tennem: igen, mindketten cigányok vagyunk, de van egy út, egy törvény, amit be kell tartani. Volt, amikor szigorúnak kellett lenni, s volt, amikor mint cigány a cigánnyal el tudtam beszélgetni az elítélttel, elmesélte életét.

Szakmailag is sokat tanultam, fejlődtem: nem volt olyan akadály, amit nem tudtam leküzdeni, közben pedig határozott voltam. Az emberekkel való bánásmódot is tanultam.

Amit ott bent tapasztaltam, azt ki tudtam hozni, kamatoztatom: a tíz év alatt tapasztaltak segítenek most is abban, hogyan szólítsam meg az embereket, hogyan fogadtassam el magam. Hogyan indítsam el egy úton szavakkal, lelkülettel vagy egy érintéssel az embereket, akik megkeresnek.

Mi vezetett el életedben a váltás gondolatához?

Én már 16 évesen akartam egy egyesületet, csak akkor nem volt még keret rá anyagilag, de a BV-s fizetésem végre lehetővé tette, és a párommal megalapítottuk az egyesületet önerőből 2016 szeptemberében Nyírkátán: Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesület (ESEME), s ennek keretében elkezdtünk otthon foglalkozni – elsősorban – gyerekekkel, ekkor valami elindult bennem.

De az induláskor még nem tudtuk, hová fut ki ez az egész. Mára azt hiszem megtalálta az útját az egyesület, amelyen járnia kell. Akkor formálódott az elhatározássá, hogy valahogyan haza kell jönnöm, amikor Magyar László atya elvitte a nyírkátai csapatot első ízben Máriapócsra a cigánybúcsúra 2017-ben. Itt mi közösségként voltunk együtt, és megismerkedtünk Oroszné Obbágy Rita tisztelendő asszonnyal, cigánypasztorációs koordinátorral: innentől kezdve az egyházzal egyre mélyült a kapcsolatunk, az ő személye által is. A közösség tagjai úgy gondolták, hogy ezen az úton járni kell. Próbáltunk bekapcsolódni lelkigyakorlatokba, cursillóba.

Az egyesületben is olyan munkát kezdtem végezni, amit távolról nem tudtam volna irányítani, hiszen bővült csapatunk. Úgy éreztem, hogy az Isten erre az oldalra hív. Amikor végleg eldöntöttem, hogy hazajövök, először a nyíregyházi börtönben akartam dolgozni, de megkerestek a Magyar Máltai szeretetszolgálattól. A Kátán induló Jelenlét Pontban dolgoztam egy évig.

Milyen tapasztalatokat szereztél már az adományozások során?

Amikor valamit adományozunk a rászorulóknak, van úgy, hogy eladják, mondván: nem volt pénzük. Nagy kérdés, mit is tegyen ilyenkor az ember: egyrészt megérted, másrészt megdorgálod és elmagyarázod, hogyan rombolja rögtön le, amit felépítünk.

Nem elég adományozni: tanítani is kell az embereket, hogyan juthatnak előrébb. Mert a megsegített emberek sokszor ugyanoda zuhannak vissza, ahol kezdték.

Fontos, hogy folyamatos legyen a kommunikáció a családokkal, hogy merjenek hozzánk fordulni, ha probléma van. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy ne csak egy közösségben dolgozzunk, hanem más közösségeket is el tudjunk érni. Ezért örültem, hogy meghívott Ábel atya cigánypasztorációs munkatársnak. Úgy érzem, most megérkeztem, otthonra találtam ebben a munkában.

Milyen feladataid vannak az egyházmegye cigánypasztorációs munkatársaként?

Konkrét feladataink a meglévő közösségeket egymáshoz csiszolni, új egyházi kötődésű közösségeket keresni, találni és összehozni, átjárhatóvá tenni őket, hogy a hétköznapokban is tudjanak közösen haladni. A közösségek vezetőivel is ápoljuk a kapcsolatot.

Célunk az apostoli munkát segíteni szélesíteni, hiszen mindenütt vannak gyermekek, felnőttek, akiket el kell vinnünk a szentségekhez, akikkel meg kell értetni, mi a szerepe életünkben a szentségeknek.

A ti családotok is közelebb került a szentségekhez az elmúlt években.

Igen, nekünk is nagyon sokat kell még tanulnunk. Édesanyám és édesapám 2019-ben kötött szentségi házasságot a cigányközösségek zarándoklatán, Máriapócson. Bár meg vagyunk keresztelkedve és nagy ünnepekkor jártunk templomba, de Krisztus üzenete nemrég jutott el hozzánk.

Hogy érzed, mi az, amit te tudsz hozzáadni az egyházmegye cigánypasztorációs tevékenységéhez?

Én a munkámat küldetésként élem meg; tanítanunk kell a körülöttünk lévőket. Én segíteni akarok mindenkinek, aki az utamba kerül, s aki kéri a segítségemet, hogy el tudjon indulni az egyház tanítása nyomán egy úton, melyet eddig nem ismert. Az egyház az, ahol próbálják egymáshoz kapcsolni a két társadalmi réteget: a cigányokat és a magyarokat.

Ez szerintem nekünk is a fő feladatunk, melyben Ábel atya maximális segítséget nyújt számunkra. A magyar és cigány ember között hidat kell építenünk, ezért tervezzük, hogy iskolákban is fogunk érzékenyíteni. Én magam is szeretnék erről életutammal tanúságot tenni. Ha át akarod hidalni a szakadékokat, akkor hiteles embernek kell maradnod, valamint elfogadónak és olyannak, aki el kell tudja magát fogadtatni.

Pesten is jártunk (elit) iskolákba előadásokat tartani a börtönből. Az egyik kolléganőm mindig engem vitt magával, hogy lássák a gyerekek, egy cigány is el tud érni valamit. Én ott elmeséltem azoknak a gyerekeknek, akiknek mindenük megvan, hogy amikor az első fizetésemet megkaptam, otthon, Nyírkátán elvittem a szomszéd gyerekeket Mátészalkára a piacra, vettem nekik cipőt, majd elvittem a három srácot gyroszozni. Kikértem a gyrost, de mikor leültem melléjük, nem nyúltak hozzá. – Mi van fiúk, nem vagytok éhesek? – kérdeztem tőlük. Valójában nem tudták mi az, hogy kell enni.

Hasonló tapasztalás volt, mikor elkészült a közösségi házunk: az új fürdőszobába átvittük fürödni a gyerekeket. Visítottak, féltek a víztől, mert a falból jött (csapból) a meleg víz. Nevettünk rajta, de otthon ezek a gyerekek valóban lavórban mosakodtak.

Te is hasonló közegből indultál, szegények voltatok?

Szegények voltunk. Édesapám Pesten dolgozott, nagyapám ivott, ezáltal zavargatta a családot, anyuék nem tudtak tanulni, de legalább nem örökölték nagypapa génjét: mindenki próbált megélni. Igaz hitelekből, de próbáltak becsületesek maradni. Most én 34 éves vagyok, amikor betöltöttem a tizennyolcadik évet, elkezdtem dolgozni. Már nekünk akkor jobb volt az életszínvonalunk.

Hárman vagyunk testvérek: mindkét húgomat megszöktette leendő férje, mielőtt leérettségizett volna. De tavaly végül mindketten leérettségiztek – gyerekek mellett. Mi tanultunk, de ha mi bezárjuk a kapukat, mi lesz azokkal, akik ott maradtak.

Cigányként köteles vagy segíteni a cigányokon. Kell, hogy példa legyél. Az, hogy te hová jutottál, befolyásolja a családodat is és a környezetedet is. Egy egész társadalmi réteget nem tudsz megváltoztatni, de a körülötted lévőket igen.

Érezted-e valaha hogy neked többet kell letenni, mint másnak, hogy elismerjenek?

Igen, de nem érzem úgy, hogy ez rossz, inkább úgy tekintek rá: megkaptam az esélyt, hogy bizonyítsak. Én mindig elfogadtam, hogy lehet, hogy engem azért kezelnek úgy, ahogy, mert a másik tízben már csalódtak. De aki tanul, megtanulja azt is, hogy kell kezelni ezeket a dolgokat.

Amikor Baktán iskolába jártam, láttam, hogy élnek a cigányok, hogy szerzik meg a cipőt maguknak. Én viszont napszámba jártam hétvégén.

Azoknak a srácoknak, akikkel foglalkozunk, fontos tudniuk, hogy így is lehet, és úgy is: levenni valaki lábáról a cipőt, kirabolni másokat, vagy megérteni, hogy nekünk mi jutott és tenni ellene.

Az egyesület tevékenysége és a mostani munkád majdhogynem egybeesik.

Teljes mértékben. Ott tánccsoportunk van: ápoljuk a cigány néphagyományt, fiatalokat, időseket egyaránt megszólítunk, filmklubot csinálunk, olvastatjuk a gyerekeket – van egy párszáz kötetes olvasósarkunk –, és azt is tudjuk, hogy egy ünnep alkalmával melyik családon kell segíteni. Magyar László atya vezetésével lelki órákat szervezünk.

És keressük az embereket, házaspárokat, testvéreket, akik bevonhatók, és akik újabb embereket vonhatnak be közösségeinkbe. Nem csak az a lényeg, hogy többszáz embert mozgassunk, hanem, hogy személyes legyen a kapcsolatunk.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

cigánypasztoráció, interjú, Nagy Zoltán
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg
  • Kép szöveg




Hírek ebből a kategóriából

ÖN ITT VAN JELENLEG: HÍREK

VISSZA A TETEJÉRE


KÖVESSEN MINKET A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN IS:

Széchenyi 2020 Beruházások

© 2015-2024 Nyíregyházi Egyházmegye

Fejlesztés: Gerner Attila, Zadubenszki Norbert