„…semmiképpen el nem válván, de távozás nélkül itt maradván…”. Ez a konták volt Miklós testvérünk utolsó imádsága ezen a világon, áldozócsütörtök előestéjén, majd lépett abba a világba, amit Krisztus teremtett nekünk a mennybemenetelekor.

Akkor arra emlékeztünk, ahogy Krisztus vitte a saját életét az Atyához, úgy viszi a benne bízó ember lelkét és úgy vitte Miklós testvérünk lelkét, a megnyugvás, kellem és felüdülés helyére. Az Isten arra hívja az embert, és azért küldi Fiát a világba, hogy minden embernek mintát és példát adjon és minden ember boldogsága abban áll, hogy életében hogyan tud hasonlóvá válni a Megváltóhoz.

Ebben a tekintettben emlékeztünk és emlékezünk mindig Miklósra, aki felismerte és hirdette ezt a boldogságot egész életével, szolgálatával. Ő életének legfőbb kincsévé tette az üdvösséget, mert tudta, hogy ezen a földön a legnagyobb kincs az Isten szolgálata. Ezt fejezte ki amikor jelentkezett a diakónusi szolgálatra és ezt folytatja most a halál tulsó oldalán a mennyei liturgiába bekapcsolódva. Abba a liturgiába, ahová mindig vágyott és ahol, így örökké hordozza ezt a szolgálatot. Mert sem az idő, sem a halál, sem a világi dolgok, semmi sem vehették el tőle, azt a boldogságot aminek ő most már teljes birtokosa és részese. És nem veheti el tőlünk Miklóst sem! Mert ugyanazon Krisztus körül vagyunk, aki az élőknek és holtaknak istene, aki összekapcsol és megerősít minket itt maradottakat. Így adtunk hálát Miklós alszerpapért és emlékezünk rá életünkben.

Veres Zoltán

Kruppa Levente temetési beszéde nyomán

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum