Interview with DIBÁCZY, Zsuzsa psychologist

A Nyíregyházi Egyházmegye minden közoktatási intézményében 2020 szeptembere óta óvodai, iskolai pszichológiai ellátás folyik. Ez azonban csak egy szelete annak a sokrétű feladatellátásnak, melyet az EMMI-vel kötött köznevelési szerződés keretében az egyházmegye oktatási irodája megkapott az említett időponttól. Akárcsak az állami szakszolgálatoknál, immár egy bő féléve az egyházmegyében is működik a gyógytestnevelési szakellátás, a kiemelten tehetséges gyerekek gondozása, a sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási zavaros gyerekek ellátása. E négy terület ellátására kapott engedélyt az oktatási iroda által felállított szakmai team, melynek munkájáról a csapat vezetőjével és koordinálójával, Kovácsné Dibáczy Zsuzsa tanácsadói szakpszichológussal beszélgettünk.

Egy önálló pedagógiai szakszolgálat létrehozásának első lépéseként is tekinthető ez – az egyelőre egy évre szóló –, az egyházmegye és a minisztérium között megkötött köznevelési szerződés. Mit is kínál ez a fajta szolgáltatás?

A legnagyobb előrelépést az intézményekbe azzal hoztuk, hogy beindítottuk az óvoda- és iskolapszichológiai ellátást. Ez egy nagyon új területe az egyházi intézményeknek: eddig nem alkalmaztak pszichológust egyetlen oktatási, nevelési intézményünkben sem. A jogszabály nem teszi kötelezővé, csak a lehetőségét adja meg annak, hogy az intézmények ötszáz főnként alkalmazzanak félállásban óvoda- és iskolapszichológust. Az állami iskolákban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében és Nyíregyházán is gyerekcipőben jár ez a fajta ellátás, az egyházi iskolákban szintén. Ezért tartjuk ezt a legnagyobb sikernek. További három területen is segítséget nyújtunk: a gyógytestnevelési szakellátás; a kiemelten tehetséges gyerekek gondozása; a sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási zavaros gyerekek ellátása.

A sajátos nevelési igényű gyerekek és a beilleszkedési, tanulási nehezítettséggel küzdő gyerekek ellátása nem volt ismeretlen terület, hiszen a legtöbb intézményben gyógypedagógusok főállásban, vagy megbízási szerződéssel korábban is jelen voltak. Az újszerű az volt, hogy ezt a szolgáltatás elvittük az óvodákba, mert úgy hisszük, hogy a korai életkorban kezdődő fejlesztés nagyon fontos. Ha három-négyéves korban fejlesztjük a gyermekeket, akkor az iskolai problémák nagy része megelőzhető.

A tehetséggondozás a tantárgyi szinten eddig is működött: van olyan iskolánk is, ahol kifejezetten tehetséggondozással is foglalkoznak. Tehetségpontunk van a kisvárdai Szent György Görögkatolikus Általános Iskolában, és a mátészalkai Móricz Zsigmond Görögkatolikus Óvoda és Kéttannyelvű Általános Iskola is végez tehetséggondozást. A mi feladatunk nem a tantárgyi tehetségek felismerése, az a szaktanárok feladata. Nekünk alapvetően a tehetségszűrés, a tehetségazonosítás a feladatunk: a kreativitás és az eredetiség felismerése.

Hogyan fogadták a pszichológusok jelenlétét az intézményekben a szülők, pedagógusok és a gyermekek?

Nagyon jó tapasztalat, hogy az iskolalelkészekkel szorosan együtt tudunk dolgozni. Számunkra fontos, hogy keresztény pszichológusokként működhessünk: az iskolákban/óvodákban nem pszichológusi, tanácsadó szobát, hanem lelki szobát alakítottunk ki, ez sok esetben ugyanaz a helyiség, ahol az iskolalelkész is tevékenykedik. A pedagógusok is igénybe veszik a szolgáltatásainkat: szívesen kérnek egy-egy tanácsot, ötletet osztályfőnöki órára, vagy valamilyen játékot egy osztályszintű probléma feloldására. Az intézmény részévé válik a szolgáltatás, mindenki kezdi egyre inkább megismerni. Pozitív volt a fogadtatás a szülők részéről is, csupán egy-két szülő nem írta alá a beleegyező nyilatkozatot. A gyerekek pedig csoportszinten és egyéni találkozókat is keresve igénylik az ellátásokat.

Milyen feladatok adódnak az egyes korosztályoknál?

Első körben szűréseket végeztünk az első, ötödik és kilencedik évfolyamon: kiszűrjük a tehetséges gyerekeket, akikkel külön tudunk foglalkozni, és azokat, akik valamilyen lemaradást mutatnak, hogy ebből később ne származzon tanulási és magatartási problémájuk.

Szűrtük a tankötelezett korú gyerekeket: ha probléma van, az iskolakezdés előtti félévben még tudunk segíteni, és átbeszélni a szülőkkel, hogy kérjék az Oktatási Hivataltól a tankötelezettség elhalasztását – sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Nagy feladat, hogy a visszatartott óvodásokkal elkezdjünk foglalkozni: így nyertünk másfél évet a fejlesztésükre. Most indul a háromévesek szűrése: akiknél akár beszéd, akár mozgásfejlődés, akár kognitív területeken elmaradásokat tapasztalunk, azokkal három-négy évünk van arra, hogy behozzuk a lemaradást.

Tehetségszűrést is végeztük 1., 5. és 9. évfolyamon. A tehetséges gyerekeknek abban is segítünk, hogy szociális készségeik fejlődhessenek, és mindenkivel megtalálják a hangot: tudjanak kapcsolódni kortársaikhoz.

Elég sok csoportunk is van. A hetedik és nyolcadik osztályosokkal több iskolában önismereti csoportokban dolgozunk: az önismereti alkalmak keretében téma a konfliktuskezelés, a szociális készségfejlesztés, a pályaválasztási tanácsadás, a kamaszkori problémák. A kicsiknél a szorongás kezelésével, iskolai beilleszkedés segítésével foglalkozunk. Vannak mozgásfejlesztő csoportjaink: alapozó terápiák; az óvodapedagógusokkal az iskolaérettség témáját boncolgattuk, de mindezek mellett előadásokat tartunk az iskolalelkészeknek pl. a digitális térrel, annak veszélyeivel, vagy a kamaszkori önsértésekkel kapcsolatban. Voltak bemutatkozó foglalkozásaink is: megmutattuk, kik vagyunk, mivel foglalkozunk; az általunk elvégzett tesztekről és módszerekről beszéltünk – hogy csak néhány területet említsek.

Említetted a méréseket. Hoztak-e az összesített vizsgálati eredmények valamilyen kiugró adatot, érdekes összefüggést?

Sok intézményben az elsősök között van jó pár olyan gyerek, akik egyes területeken még nem rendelkeznek a sikeres iskolakezdéshez szükséges képességekkel. Nagy a képességeloszlás. A másik, hogy sok jó képességű, de szorongó gyerkőc van. Mind az elsősök, mind a kilencedikesek körében megjelenik a teljesítményszorongás, hiszen egy teljesítményorientált társadalomban élünk. Alacsony vagy hibás az önértékelésük, ez okozza a szorongást, mely típustól függően csapódik ki viselkedésben: alulteljesítés, agresszió, verbális vagy fizikai bántalmazás.

Kik és hogyan dolgoznak együtt ebben az újfajta munkában?

Jelenleg velem együtt hét szakvizsgával (vagy szakvizsgás képzésben lévő) és különféle módszerspecifikus képzettségekkel rendelkező pszichológust foglalkoztat az egyházmegye Oktatási Hivatala.  Gyógypedagógusaink is vannak, de közülük néhányan az intézményi létszámhoz kapcsolódnak, néhányan óraadóként, a köznevelési szerződés kapcsán megbízási szerződéssel tevékenykednek a 16 fős szakmai csapatunkban.

A gyógypedagógusok és a pszichológusok számára is létrehoztunk egy-egy szakmai csoportot, és függetlenül attól, melyik állományba tartoznak, egységes protokoll szerint, egységes szabályok, mérések alapján látjuk el a feladatokat. Megvalósul a szakmai koordináció, hogy a rendeletben meghatározott szabályozókat minden intézményben figyelembe véve egységesen tudjuk megvalósítani.

Milyen a kapcsolat a megyei szakszolgálatokkal, a járási intézményekkel a kommunikációt, szakmai konzultációt tekintve?

Én szakszolgálati dolgozó voltam korábban, s a volt kollégákkal a kapcsolatom kimondottan jónak tekinthető. A nyíregyházi tagintézménnyel nagyon szoros kapcsolatban állunk, velük együttműködési megállapodást is kötöttünk, hiszen a Szent Miklós Görögkatolikus Általános Iskolában és az újfehértói Istenszülő Oltalma Görögkatolikus Általános Iskolában csak így tudjuk ellátni a gyógytestnevelési feladatokat. A többi járással is élő a kommunikációnk, igyekszünk egymásnak segíteni, néhol az együttműködést a szakemberhiány nehezíti, s van olyan intézményünk is, ahol teljes egészében az állami szakszolgálat látja el a feladatokat.

A most ismert pedagógiai szakszolgálat 2013-ban jött létre, ám előtte évtizedek óta működött az ún. nevelési tanácsadás. Most úgy tűnik, nem lehet elég szakembert sorba állítani ehhez a munkához. Vajon a szakszolgálatok vizsgálatai mutattak rá a háttérben meghúzódó problémákra, melyek valójában mindig is léteztek, vagy az utóbbi évtizedek hozták magukkal azt a változást, melynek következtében egyre több gyermekeknek és családnak van szüksége a pszichológiai, pedagógiai, logopédiai szakemberek támogatásra?

Nagyon összetett a kérdés. Régen kisegítő osztályokba kerültek azok, akik valamilyen tanulási nehézséggel küzdöttek. Vekerdyék a nyolcvanas években végeztek egy vizsgálatot, és visszamérték ezeket a kisegítő osztályokban tanuló gyermekeket. Azt állapították meg, hogy 70%-uk nem a „kisegítős”, vagyis nem értelmi fogyatékos kategóriába tartozik, mert legtöbbjük normál IQ-val rendelkezik, csak valamilyen részképesség-problémával küzdenek, mai szóval ők az ún. „diszesek”. Hogy manapság megnövekedett az ellátandó gyerekek létszáma, abból is adódik, hogy egyre pontosabb és egyre jobb minőségű tesztjeink vannak annak a felismerésére, milyen probléma áll a tanulási, magatartási nehezítettség hátterében. Korábban ezeket a tanulókat gyenge kognitív képességekkel rendelkezőkként vagy egyszerűen lusta, figyelmetlen, rossz magatartású gyerekként könyvelték el. Intézményeinkben emelkedő az autisztikus tüneteket mutató gyermekek száma, részben ők korábban is benne voltak a rendszerben, csak nem voltak megfelelően működő, jól mérő, szűrő eljárásaink.

Másrészt viszont az utóbbi évtizedek hozadéka, hogy a gyerekek nagyon keveset mozognak, rengeteget tévéznek, tableteznek és ülnek a gép előtt. Ennek következtében a különböző csecsemőkori reflex-integrációk nem vagy csak részben valósulnak meg. Gondoljunk csak bele: milyen sokféle mozgásformát gyakoroltak 50 évvel ezelőtt az akkori gyermekek: fára másztak, dombról gurultak, ugráltak. A mai, főként városi gyerekek ezeket a mozgásformákat nem, vagy csupán a tornaórán és egy játszótéren tudja megélni. Az idegrendszer ez alatt az 50 év alatt azonban nem változott annyit, hogy ehhez a mozgásszegény életmódhoz alkalmazkodni tudjon. Azt látjuk, hogy a hiperaktív vagy figyelemhiányos tüneteket mutató gyerekeknél jellemzően nem valósult meg a csecsemőkori reflex- integráció: bizonyos reflexek nem, vagy nem megfelelő módon épültek be és integrálódtak.

A korai életszakasz mozgásszegény életmódja negatív hatást fejt ki mind a tanulásban, mind a magatartásban. Mivel a frontális lebeny szabályozza a viselkedésünket és a figyelmünket, és ez fejlődik ki utoljára: a mozgásfejlődés az idegrendszeri érést is nagyban befolyásolja. A sok beszédhiba hátterében is ez áll: az a gyerek, akinek a finommotorikája nem működik megfelelően, annak az arcizmokat mozgató rendszere sem működik megfelelően, tehát nem fogja tudni szépen képezni a hangokat. Ez nemcsak azért baj mert nem beszél szépen, hanem azért nem tudja leírni helyesen a rosszul képzett szavakat, és elindul egy diszlexiás vagy diszgráfiás irány a fejlődésében.

Mind a mérések, mind a mozgásszegény életmód, valamint a rohanó világ, melyben élünk, befolyással van az eredményekre. A szülőknek néha egyszerűbb bekapcsolni a tévét, mint felolvasni egy mesét, s a készen kapott vizuális ismeret nem ugyanaz, mintha a gyermek hallás után elképzeli a történeteket. Nem azt mondom, hogy ki kell iktatni minden eszközt háztartásból, de 24 hónapos kor alatt nem adnék a gyermek kezébe semmilyen okoseszközt romboló hatása miatt.

Milyen szakmai előmenetellel és tapasztalatokkal érkeztél az egyházmegyébe?

Huszonöt évet töltöttem el a köznevelésben, ebből tíz évet dolgoztam egy általános iskolában. Eredeti végzettségem tanító-matematika szakos tanár. Diploma után Nyírszőlősön kezdtem, ahol az általános iskola halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket is befogad. Láttam: amit tudok, az ide vajmi kevés. Ezért jelentkeztem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolára, ahol pszichopedagógia szakos gyógypedagógiai tanárként végeztem. S bár továbbra is dolgoztam a nyírszőlősi iskolában, 2001-től a nevelési tanácsadóban óraadó gyógypedagógusként is tevékenykedtem. Közben elkezdtem a pszichológia szakot, és 2003-tól az akkor még Nevelési Tanácsadó Egységes Pedagógiai Szakszolgálat nyíregyházi intézményében alkalmaztak gyógypedagógus, majd pszichológusként. 2016-tól a megyei szakszolgálat nagykállói tagintézményének voltam az igazgatója. Tanácsadó szakpszichológus vagyok, családterapeuta végzettségem is van. Nagyon szívesen foglalkozom a családokkal, a családterápia módszerével, közel áll hozzám a rendszerszemléletű gondolkodás: a gyerek a tünethordozó, és érdemes megnézni, mi állhat ennek hátterében a családi viszonyokat is vizsgálva.

Mennyivel másabb a mostani munkád, és hogyan tudod beépíteni az eddigi tudást, ezeket a tapasztalatokat, melyeket magaddal hoztál?

Alapvetően ugyanazokat az irányokat próbáljuk képviselni, mint eddig. Mégis: itt a rendszeren belül vagyunk. Az állami iskolákban, óvodákban és bölcsődékben a pedagógiai szakszolgálatok mintegy külső intézményként nyúlnak bele a köznevelési intézmények működésébe. Mi a rendszer részeként vagyunk jelen: előny, hogy napi szintű kapcsolatai vannak a gyógypedagógusoknak, az óvoda-, iskolapszichológusoknak a pedagógusokkal. Állami dolgozóként sokszor kaptuk azt a kritikát, hogy nincs meg minden esetben a megfelelő kommunikáció a pedagógusok és a szakszolgálati pedagógusok között, hiszen el kell rohannia óra után a másik iskolába, vagy nincs is jelen az intézményben. Azzal, hogy szakemberünk ott van a helyszínen, megtalálható szünetekben, nem siet el: lehetősége van közvetlen, emberi, baráti kapcsolatot kialakítani a pedagógusokkal, a szülők is könnyebben megtalálják őket, ezért képes rendszerszintű változtatásokra is .

Egy újabb nagyon jó irány és újszerű számomra, hogy szoros együttműködés van az iskolalelkész és az iskolapszichológus között. Különféle esetekben egymáshoz tudjuk küldeni szülőket, gyermekeket, attól függően, milyen problémával állunk szemben. Hiszen a pasztorális kérdések az iskolalelkészre tartoznak, sokszor kérünk segítséget abban, ami már nem a mi kompetenciák. Oda-vissza tudunk kérdezni egymástól. A keresztény értékrendek mentén ugyanazt valljuk: a gyerekeknek nem kell kettős irányú kommunikációval küzdeniük, hogy mást hall a pszichológustól és mást az iskolalelkésztől, itt a keresztény pszichológusok hitelesen képviselhetik saját magukat. Ráadásul óriási biztonsági háló is van mögöttünk azáltal, hogy az iskolalelkészek bennünket is támogatnak lelkileg.

Van-e valamilyen feszültség a munkátokkal szemben felállított elvárások és a valóság között?

Mindig azzal indítunk, hogy tisztázzuk: mi az, ami reális elvárás, és mi az, ami irreális. Tanév elején igyekeztünk végigjárni az intézményeket, hogy a vezetőknek és az intézményi dolgozóknak elmondhassuk, mit tudunk nyújtani. A munkánk eredményessége függ az életkörülményekben beálló változásoktól is. Szerződést szoktunk kötni arról, mi az, amiért felelősséget tudunk vállalni: a terápia során nem tudom garantálni, hogy egy gyenge képességű gyerek jó képességű lesz, de azt igen, hogy az iskolában középszinten működhet, mert jobb tanulási technikával kezd el tanulni. Azt is elmondjuk, hogy mi mit várunk el a szülőktől, pedagógusoktól. Például gyakori tapasztalat, hogy a családokban nincsenek közös étkezések, nincs énidő apával, anyával. A családtagok izoláltan működnek a családon belül, nincs kommunikáció vagy áttételesen működik –  ilyenkor jelezzük, hogy változtatni szükséges a terápia eredményessége érdekében.

Említetted, hogy örömmel fogadtak titeket a szülők, az ő támogató magatartásuk elengedhetetlen a ti eredményes munkátokhoz. Hogyan építitek velük a kapcsolatot? 

Rengeteg szülő-csoportot terveztünk (SNI-s gyerekek szüleinek vagy épp az iskolát kezdő elsősök szüleinek), de ezek sajnos a COVID-19 miatt nem valósulhattak meg. Reméljük, mihamarabb találkozhatunk, és a közös társasjátékozások alkalmával megmutathatjuk a szülők és a gyerekek számára az együttlét örömeit, megtaníthatjuk őket együtt játszani, családi élményeket szeretnénk adni közös filmnézéssel – tele vagyunk ötletekkel. Ezek közül a Korányi iskola kollégiumában már működik a filmklub és a társasjátékklub. Táborokat is szeretnénk: tehetséggondozó-, kaland- vagy szorongásoldó táborokat is tervezünk.

Az előbb felsorolt tervek mögött egy nagyobb reménység is meghúzódik, milyen hosszú távú elképzeléseitek vannak? Van-e víziód a munkáddal kapcsolatban?

Nagyon büszkék lennénk, ha létre tudnánk hozni egy görögkatolikus szakszolgálatot, fontos lenne bővítenünk az alapfeladatok körét, s ehhez lennének is szakembereink. Szakmailag sokféle területet le tudunk fedni, és ehhez jól működik közöttünk a szakmai kommunikáció is. A logopédiai ellátásra is nagy szükség volna, hiszen erre közel nyolcvan tanulónak lenne szüksége. Akkor lennék elégedett hosszú távon, ha minden intézményben minden gyerkőc megkaphatná az egyéni bánásmódjának megfelelő ellátást, és formálni tudnánk kicsit őket, hogy felnőttként egészségesebbek legyenek akár fizikai, akár kognitív vagy mentális szempontból.

Mi az, ami igazán elengedhetetlen ahhoz, hogy felszámolhassátok a problémákat, és egészségesen fejlődő gyermekké/családdá válhassanak újra azok, akikkel dolgoztok?

Küldött beteggel nagyon nehéz foglalkozni: ez a legnehezebb terület, amikor valakit küldenek és nincs egyfajta problémabelátása. Persze mindig találunk olyan pontot, ahol a szülőt vagy a kamaszt át tudjuk billenteni oda, hogy kimondja: mi az, amiben ő gondolja, hogy változást kell elérnie.

A küldöttből felismerő válik…

Igen, szép lassan felismeri a fejlődési lehetőségeit. 25 év tapasztalata mondatja velem: ha a szülőhöz úgy közelítek, hogy nem a problémát mondom neki, hanem rögtön a megoldás felé terelem, akkor át tudom fordítani. Minden a kommunikáción alapszik: nem stigmatizálást, nem címkézést, hanem megoldást kínálunk, segítő kezet és nem ítéletet kap, aki hozzánk fordul.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye