Eltemettük Legeza Istvánné tisztelendő asszonyt, hat gyermek édesanyját. Csodálatos életének, küzdelmeinek összefoglalóját adjuk közre egy korábban vele készített beszélgetés segítségével.

A túlélés lehetősége

Ilona asszony ifjúsága a romantika, a tanulás, az újságírói hivatás álma. Majd jött a háború, és fájdalmas veszteségek érték. Vigasztaló biztatást Istentől remélt. Aztán találkozott hasonló sorsú régi barátjával, Legeza Istvánnal, és a régi barátságból született szerelem megváltja mindkettőjüket. Ez a házasság éltető erőt adott az akkor még nem sejtett későbbi szenvedésekhez és küzdelmekhez.

A keresztény ember bonyolult és gazdag érzelmi világban él. A vallás kereteit túlnőve, te is ebbe a testi, szellemi érzelmi hagyományba születtél? Miért vállalkoztál a görögkatolikus lelkész feleségek küzdelmes „csatájára"?

- Keresztény emberi tudattal éltem, de nem a görög katolikus vallási hagyományba születtem. Későbbi férjemet a kecskeméti Piarista Gimnázium diákjaként ismertem meg. Igazi jó pajtások voltunk, de messze járnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy már akkor is romantikus vonzalmat éreztünk egymás iránt. Én menyasszony voltam, s amikor István a Hittudományi Főiskolára járt, egy nagyon szép és okos műegyetemista lány vőlegénye lett. A lány édesapja orosz fogságban volt, amikor ők eljegyezték egymást, és a hazajövetele után kijelentette, hogy nem adja feleségül a lányát egy görögkatolikus paphoz. Ő a pokol torkából szabadult, előre látta a hittevők jövőbeni sorsát. Cudar világ következik - mondta - és megszakította az eljegyzést, pedig már be volt jelentve az esküvő. István akkor elállt nősülési szándékától, és várta felszentelésének időpontját. (A görögkatolikus hagyományok szerint a papok csak felszentelésük előtt nősülhetnek - A szerző.)

És itt te megjelentél az életében?

-     Nem, a mi személyes sorsunk egy ideig más úton haladt, de megértő barátságunkra nagy szüksége volt önbizalma visszaszerzéséhez. A lelki vezetője tudta, hogy István a lelke mélyén továbbra is családra vágyik, ezért azt tanácsolta, hogy várjon a felszenteléssel. Érdekes módon István próbatétele számomra jó iskola volt, mert én is hasonló helyzetben voltam. A vőlegényem repülő hadnagy volt, s akkor, 1944-ben, az élet tele volt szenvedéssel, bizonytalansággal, halállal. Amikor Budapest mellett megállt a front, a németek kiürítették a várost, ahol addig éltünk, mert tudták, hogy ott óriási harcok várhatók. Mi is bezártuk a lakást, és a Dunántúlra költöztünk, közel a vőlegényem családjához.

Volt rá lehetőség, hogy néha együtt legyetek?

-     Ritkán. A sors ezt megtagadta tőlünk: lelőtték, megsebesült, felgyógyult, majd újból kezdődött minden. De nem adtuk fel a reményt, hittük, hogy a jövő majd mindenért kárpótol, bár éreztük, tudtuk, hogy szakadék fölött lebegünk, amibe bármikor belezuhanhatunk. Őt állandóan bevetésre küldték, állandó aggódás volt az életünk. Utolsó találkozásunk alkalmával megbeszéltük az esküvőnk időpontját, de a front elszakított minket egymástól végérvényesen.

Arra nem gondoltál, hogy ez a kegyetlen élet már nem tart sokáig?

-     Reménykedtem. Élni akarásomat az is bizonyította, hogy minden kapcsolatteremtő lehetőséget kihasználtam, és bármilyen nehéz helyzetbe kerültem, a változtatás lehetőségéről nem mondtam le. Mielőtt visszatértünk volna az otthonunkba, egy dunántúli újságba írogattam, közben tanultam. Az ifjúsági rovatban publikáltam, és jó kapcsolatban voltam az újságírókkal. Ismerték a vőlegényemet és sorsunk egybekötésének szándékát, ezért felajánlották, hogy a vőlegényemet követve, kimenetek a front közelébe, s onnan küldjek tudósításokat, készítsek interjúkat a katonákkal. 

Elfogadtad ezt a nem kockázat nélküli javaslatot?

-     Igen. Ahhoz persze túl fiatal voltam, hogy a tollaimmal hadakozzak a sötét roham ellen, de közvetítettem a katonák hangját: hogyan látják és élik meg azt a poklot, amelyhez helyzetük kötötte őket.

Ekkor már sokan ismerték az újabb megszállás tényleges erejét. Te nem féltél?

-     Akkor még nem tudtam, hogy élet és halát fölött kik fognak uralkodni. De amikor a Dunántúlra is bejöttek az oroszok, másnap már engem is elvittek. Mert ők nemcsak az ország fölötti hatalmat, hanem az emberen való hatalmat is gyakorolni akarták. Olyan dolgokról faggattak, amelyről egyáltalán nem tudtam. Azt a tényt, hogy fiatal lányként a vőlegényemet követve, megpróbáltam tudósítani, hogy csupán ennyi volt a munkám - ezt dajkamesének hitték. Benn tartottak hetekig.

Addigi életed valószínűleg csak gyerekjáték volt az utána következőkhöz képest, jól gondolom?

-     Szüleim jobban megértették a helyzetet és a világbirodalmi törekvéseket, mint én. Látva az események súlyosságát és házasságunk illúziókba merülő jövőjét, visszaadták a jegygyűrűmet. A börtönben tudtam meg az édesapámtól, hogy a félelem erre kényszerítette őket. Akkor már senki nem érezhette magát biztonságban, a félelem eluralkodott az embereken. Pedig a végső hadjárat: a lélek megtörése, az egyház eltörlése, illetve működésének megnehezítése - amely későbbi életszakaszomban jelentett sorsdöntő szerepet -, még hátra volt.

Hogyan alakult a további sorsod?

Kiszabadulásom után visszamentem az iskolába - végzős kereskedelmista voltam, és még mindig nagyon fiatal. De alig jártam két hétig iskolába, már jött értem az AVH. Akkor ők vettek „kezelésbe", faggattak, vallattak a saját módszerükkel.

-     Tehát nászút helyett börtön.

-     Igen. Négyen feküdtünk egyetlen priccsen. Amikor a soron következőt vallatni vitték, rettegtünk: milyen állapotban hozzák majd vissza.

Sok fiatal volt közöttetek?

-     Sok! És rajtunk kívül ott volt mindenki, aki valamilyen fontos pozíciót töltött be a város életében.

Te hány éves voltál akkor?

-18 éves voltam és készültem volna az érettségire. Az iskolaigazgatóm kérte a hatóságot, hogy legalább érettségizni engedjenek ki, de természetesen nem engedtek.. És amikor rájöttek arra, hogy 18 évesen talán mégsem csinálhattam rémes gaztetteket átvittek a fogdából a bíróságra. Ott véget ért az embertelen vallatás. De az „igazság" ott is az volt, amit ők annak tartottak, de legalább nem kínoztak.

Kiszabadulásod után érezted-e a környezeted segítségét?

-     Igen. A barátaimnak, az iskolatársaimnak nagyon sokat köszönhetek. Megkaptam tőlük az érettségi tételeket, így az írásbelit megírtam, a szóbelit pedig később letettem. Tudtam életem kicsiny fénysugara megjelent előttem, de közben elveszítettem mindazt, amit szerettem, s ami még az enyém sem volt újságírói ambíciómat, igaznak hitt hivatásomat és a szerelmet. 

Feladtad mindkettőt?

-     Akkor igen. Elhatároztam, hogy ezentúl csak a reális dolgokkal foglalkozom, és nem követem görcsös ragaszkodással a vágyaimat. Kitűnő érettségivel felvettek a budapesti egyetem vegyész karára; gyógyszerkutatónak készültem. Akkor még kevés nő tanult az egyetemen.

Mi lett a vőlegényed sorsa?

-     Amikorra szüleim felbontották a jegyességemet nyugatra vitték őket és eltűnt az életemből. Akkoriban minden erőmmel a létfenntartásra és a tanulásra koncentráltam, a szerelem elfojtott és letűnő emlékeimbe költözött, de nagyon fiatal voltam és nem adhattam át magamat teljesen a pusztulásnak, a kétségbe¬esésnek. A volt "vőlegényemről nem hallottam semmit, elveszítettem mindén szálai. Fájdalmas volt és azt hittem, a szerelem már sohasem lesz életem nagy élménye. De voltak jó barátaim, akiktől biztonságot, bizalmat és támogatást kaptam. Sokat voltunk együtt, beszélgettünk az ál¬mainkról, kicseréltük a gondolatainkat.

A barátaid között ott volt István is?

-     Igen. Pista, ahogy hosszú barátságunk alatt annyiszor, újból eljött húsvétkor meglocsolni. „Gyakran járok Budapestre, majd meglátogatlak" - mondta akkor, és én örömmel fogadtam ezt az ígéretet. Ő akkor még mindig felszentelés előtt álló hitoktató volt. Beszélgetéseink során őszintén feltártuk egymásnak lelkünk vívódásait, életünk válságos korszakát. István nagyon értékes és érdekes egyéniség volt. Sokat sétáltunk a Gellérthegyen, élvezve a talán számunkra is megújuló élet friss leheletét és a mindkettőnk szomorú emlékeiből eredő gátló motívumok az igaz barátság, a fiatalság és az élni akarás valóságában és hatalmában feloldódtak. Megszerettük egymást, és elhatároztuk, hogy összeházasodunk.

Gondoltál arra, hogy egy görögkatolikus pap feleségeként a sorsodat nem könnyű úthoz kötöd?

-     Igen, de akkor már nehezen tudtam volna István nélkül el¬képzelni a sorsomat. Mindig hozzá fordultam, ha együttérzésre, vigasztalásra, biztatásra vágytam. És az Istenhez való erős érzelmi kötöttséget már egyikünk sem tudta volna nélkülözni. Emlékszem milyen, hosszú beszélgetéseket folytattunk az akkori egyetemi lelkésszel (aki görögkatolikus volt). Többször behívott és elmagyarázta milyen nagy lelkierőt kíván az az út, amit mi választani szeretnék. Nem „ködösített", elmondta a valóságot. Arra is megpróbált figyelmeztetni, hogy ezzel a házassággal valószínűleg a karrier lehetőségét is elveszíthetem. Egy görögkatolikus pap feleségnek nem csupán házastársi kapcsolatot jelent, hanem sok-sok áldozatot, lemondást, tehát egy igén nehéz sorsot - bizonygatta minduntalan. Még a szüléimet is felhívatta, és kérte őket: közösen gondoljuk át a szándékomat.

Mégsem változtattad meg az elhatározásodat?

- Vállaltam ezt a sorsot, és el¬határoztam: hozzámegyek Istvánhoz. Tudtam, hogy megvan a hitem a harcra.

Hogyan alakult a további életed?

- Házasságkötésünk, után Debrecenbe költöztünk. Én ott folytattam az egyetemet, akkor már negyedéves voltam. Az első debreceni vizsgaidőszakban született az első, a következő tanév végén pedig a második gyermekem. Akkoriban nagyon nehezen éltek a papi családok. A diktatúra minden képzeletet felülmúló „koreográfiával", gonoszkodó variációval akarta bebizonyítani, hogy a lélek is megölhető, s ezt a lét fizikai síkján indította el. Abban az időben csekély állami segélyből éltünk. Nagyon szerényen, nagy-nagy szegénységben, a gyerekek, egymástól öröklött ruháiban. Emlékszem előfordult, hogy a gyerekeknek naponta csak egyetlen alma jutott. Azt lereszeltem a kisebbnek, a héját pedig testvériesen felporcióztuk. Az ötvenes években, mikor állást kerestem, de a válasz mindig az volt világnézeti különbség miatt alkalmatlan vagyok az ifjúsági nevelésre. Újból és újból elutasítottak. Közben átkerültünk Hajdúdorogra. Ekkor már négy pici gyerekünk volt. Ott, középiskolái tanári diplomámmal, egy általános iskolába jelentkeztem remélve talán sikerül álláshoz jutnom. De itt sem vettek fel. Azután egy kicsiny faluban voltunk, ahol ugyancsak megpróbálta¬tások sorozata ért bennünket. Hatósági kitiltások, rémkomédiák.

Életednek nem következett szerencsésebb fordulata?

-     Megpróbálkoztam ismét az álláskereséssel, mert már az államsegély folyamatossága is akadozott. A visszautasításnak ott az volt az indoka, hogy azért nem kaphatok állást, mert a hit¬oktatás mellett agitálok. Pedig én már semmit sem csináltam, akkorra már rég „megtanítottak", arra, hogy a gyerekeim érdekeit figyelembe véve mit tehetek és mit nem. Közben nőttek és tanultak a gyerekek. Akkor már hat gyermekünk volt. Végül rokoni kapcsolatokon keresztül jutottam első munkahelyemhez a szomszéd megyében. Huszonegy éven át reggel miután megfőztem, rohantam a vonathoz, és csak késő délután érkeztem haza. A gyerekek persze nem járhattak napközibe papgyerekeknek ott sem volt keresnivalójuk.

A gyermekeiddel boldog voltál?

-     Fájdalmasan boldog.

Ez mit jelent?

-     Azt, hogy a türelem, a szilárdság, a kitartás, a küzdőképesség, a lelki-szellemi mélység, mind megvan nekünk, de egy anyának mindig az a legfájdalmasabb, ha tehetetlenül áll, és nem tud a gyermekein segíteni, nem tud az egészségi állapotukon változtatni. Pániknak és elégedetlenségnek adtam jelét, amikor egyik fiam megsebesült, és amikor a lányom megbetegedett. Mély sebeket kaptak nemcsak ők, hanem mi is. Amikor már a harmadik baleset történt abban a környezetben, fájdalmamban már az is az eszembe jutott, hogy talán a papi hivatástól akarják a fiamat elriasztani.

Ehhez a küzdelemhez kaptál segítséget?

-     Szerettem volna állást kapni abban a faluban, ahol laktunk, hogy a gyermekemet ápolhassam. A meghirdetett pályázatban jogosítványomat igazolva kértem hadd kerülhessek a közelébe, hogy, segíthessek rajta, de erre nem kerülhetett sor. Nem kaptam meg az állast. Nehéz felejteni az élet nehéz perceit és közben tartanom kellett magam, nem betegedhettem meg anyai bánatomban, hiszen tudtam, ezzel csak az övékét tetézném, és képtelenné válnék arra, hogy segítsek rajtuk. Az ijesztően rideg, igazságtalan hatalommal szemben én mindig az Isten hatalmához fordultam, hogy ő kormányozza az életemet. Szerencsére a gyermekeim mind tanult, művelt emberek, küzdelmeik árán megállják a helyüket az életben.

Férjeddel együtt hosszú ideig elszigetelten éltelek. Nem hiányzott a város közelsége?

-     Elszigetelve éltünk az igaz, de szellemi leépülés helyett számunkra ez szellemi gyarapodást hozott. A gyermekeink - saját erejükből - idegen nyelveket is tanultak, sokat jártak a faluba kitelepített értelmiségi családokhoz. Bensőséges, bizalmas barátságban és szeretetben éltünk a férjemmel, 1981-ben bekövetkezett haláláig. Ő nagyon szeretetre méltó, intelligens, széles látókörű ember volt. Ifjúságunk közös irodalmi becsvágya, megismerés és a tudás iránti vágy is összekötött bennünket. Amikor elhatároztam, hogy bármilyen nehéz a gyerekek mellett, de befejezem az egyetemet, akkor biz¬tatása jeléül ő is megszerezte a második doktorátusát. Ilyen volt ő. Nagy öröm, s talán valamiféle kárpótlás az élettől az is, hogy a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok sorozat keretében a közeljövőben megjelenik nyomtatásban, is akkor írt disszertációja.

Budapestre költözve jobbra fordult a sorsod?

-     Az egyetemen volt évfolyamtársaim révén kilátásban volt egy álláslehetőség. Örültem, hogy végre újra a szakmámban dolgozhatom. Megnyugodva jöttem ki a tárgyalásnál, s hogy rendezzem gondolataimat, leültem a Károlyi kertbe egy kicsit pihenni. Kint gyerekek játszottak, s az egyik közülük odahajolt a tanító nénijéhez. Ez adta az ötletet az Irányi utcán jöttem visszafelé, és a Váci utca sarkán van egy régi iskola. Felmentem és felajánlottam a munkámat. Életemben először fordult elő velem, hogy nem kérdezték meg, milyen ideológiához, valláshoz vagy egyáltalán kihez tartozom. Megdöbbentem, mert azonnal felvettek tanárnak anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy a férjemnek mi a foglalkozása. Később sem lett bántódásom, amikor megtudták, hogy a férjem görögkatolikus pap volt. Nagyon jól érzem magam az iskolában a gyerekek között. A munkám nem-csak a hivatásom, hanem a „kábítószerem", a szellemi, lelki lekötöttségem. Remélem, hogy a nevelésem és tanításom „nyomot" hagy maga után. Nagyon szeretem tanítványaimat. Sajnálom őket az ő helyzetük szinte elviselhetetlen talán nincs is gyerekkoruk. Nincs családjuk és nincs otthonuk. Nagyon nehéz az életük! És éppen ezért sok gond van velük. A szüleik elfoglaltak, s már kisgyerekként is csak az anyagi igények kielégítésére koncentrálódik az életük. A szülők zöme nagyon kevés időt fordít gyermekük lelki, érzelmi igényeinek táplálására. Ha otthon vannak, és együtt töltik az időt, akkor is ott van a számítógép, a videó, a tévé, a különböző elektromos játékok. Mindegy, hogy mit csinál a gyerek, csak foglalja le magát, ne zavarja a szülőt, ne kérdezősködjön, és ne beszélgessen. Hiányoznak a gyermekek számára az erkölcsi bázisok, azok a modellek, amihez igazíthatnák az életüket. Nem találnak élményeik meghallgatójára sem. Ez a legveszélyesebb, hogy még csak meg sem hallgatjuk a gyereket, mert a későbbiekben már nem az lesz a legnehezebb számunkra, hogy türelmesen meghallgassuk őket, hanem az lesz, a legnagyobb problémánk hogyan nyissuk meg a magányába és fájdalmába zárt embert.

Befejezésül hadd kérdezzem meg vajon hogyan tudtad szinte elviselhetetlennek tűnő szenvedéseidet elviselni?

-     Hiszek abban, hogy a legnagyobb bajban Isten mindig mellém áll, s erőt nyújt problémáim megoldásában. A szenvedés most már nem tart sokáig. Válságos helyzeteimben a gondolataimat errefelé irányítom. S ha sikerül szorongásaimból kiszabadulni, érezni kezdem a kicsiny fénysugár melegét. Most már mind gyakrabban fordul elő velem, hogy mosolyogni tudok. Nekem erős hitem van a küzdelemre. Minden reggel a templomban, könyörgéssel kezdem a napot. Lelki feltöltődésemet is innen merítem. Kérem az Istent ne engedjen át az elkeseredésnek és a félelemnek, adjon erőt problémáim megoldásához. Nem szeretném a gondjaimat mások vállára hárítani. Kérem az Istent, hogy minden körülmények között helyt tudjak állni.

Azt mesélték, hogy mindig te vagy az első, aki megérzi, hogy a családodban, a környezetedben, a hozzád legközelebb álló emberekkel baj van vagy valami rendkívüli öröm történik. Milyen „történést" szeretnél még nagyon megérezni, vagy mit kívánnál gyermekeid számára?

-     Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak, méghozzá Jeruzsálemben, amikor eljutottam a Siratófalhoz. Sokat gondolkodtam egyetlen kívánságomon. Jeruzsálemben azt kívántam, hogy a gyerekeim üdvözöljenek. Olyan életűk legyen itt a Földön, hogy Isten előtt megállják a helyüket. Ha Istennel együtt tudnak maradni, akkor el tudják viselni az élet megpróbáltatásait is. Ezzel a kívánsággal a többi is megvalósul, mert a lélek csak akkor aktív, ha ez a magasabb erő szállja meg. Egyébként üres, passzív és elkeseredett. Ezért szeretném elérni a tanítványaimnál is, hogy az életükben ne a külső, hanem a belső értékek domináljanak. Tudniuk kell, hogy a kemény munka és szegénység ellenére is élhetnek „magasabb sorsot", emberibb életet. A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha valaki primitív, kiüresedett életet él, eldobja magától a lelki táplálékot és a tudatos gondolkozást, s enged a kapzsi, mohó vágyaknak, kontrolálatlan ösztönöknek.

Ortutay Mária

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum