Emlékezés Oláh Miklós atyára

A mai – Oláh Miklósról mint Paidagógosz tész leiturgiaszról – szóló emlékdélután érdekes helyet fog kapni a történelmi emlékezetben. Ugyanis az eddigi öt hasonló rendezvény között ezt tartottuk a világháló segítségével oly módon, hogy a távolból is egyesíteni tudtuk nemcsak az előadókat, hanem a hallgatóságot is. Az ok mindenki előtt ismeretes: a koronavírus világjárványa miatt kellett így eljárnunk.

Van és volt ennek némi varázsa az imént említett gondolaton túl is, hogy tudniillik a modern technika révén az egymástól távol lévők is „összejöhetnek”. Arra gondolok, hogy Oláh Miklós atya, akiről most megemlékeztünk, maga is használta nemcsak a számítógépet, hanem a világhálót is. Sőt, élete végéig, idős kora ellenére használta! Így tehát nem álltunk messze tőle, amikor nem személyes jelenléttel, hanem eszközök révén összejőve emlékeztünk rá.

Az emlékdélután szerkezete, módszere, tartalma követte az előzőekét. Ugyanígy emlékeztünk liturgikus tanárainkra: 2016-ban Rohály Ferenc, 2017 tavaszán Palatitz Jenő, 2017 őszén Orosz Sándor Ágoston, 2018-ban Timkó Mihály, 2020-ban Mosolygó Marcell atyákra, tanár urakra. A személyes emlékek felidézése mellett a teljes életutat felvázolták a különböző előadók minden esetben. Így tehát nemcsak a szoros értelemben vett teológiai tanári munkásságot mutatták be – azon belül pedig a liturgikus tanári tevékenységet –, hanem a papi és lelkipásztori élet állomásait, az abban töltött munkát is.

Kis konferenciánkat Gyurkovics Miklós tudományos rektorhelyettes köszöntötte és nyitotta meg.

Utána elsőként az érintett leánya, Oláh Krisztina kapott szót, aki a leghitelesebb tanúként tudta bemutatni édesapjának „az Út, az Igazság és az Élet szolgálatában” töltött, Istentől megáldott hosszú életét.

A második előadásban mozaikokat hallhattunk az atya lelkipásztori életéből, szintén hiteles módon. Ugyanis Szabó Sándor – nyíregyházi egyházmegyénknek immár legidősebb papja – kispap korától kezdve ismerte Oláh Miklóst (aki főduktora is volt), s bár később fizikailag eltávolodtak egymástól, egy ideig mégis összehozta őket a gondviselés: egy esperesi kerületen belül máig emlékezetes „bibliakört” szerveztek. Az előadás ténylegesen színesítette a rendezvény összképét. Bár nem egy teljes papi életutat vázolt fel, de az előadó eredeti szándéka szerint „mozaikokat” villantott fel abból, amint címében megfogalmazta.

Időrendben tovább haladva Kruppa Tamás előadása következett, amely Oláh Miklóst mint spirituálist mutatta be. Ez az előadás is a hitelesség jegyét hordozta magán, mégpedig kettős szempontból. Egyrészt ugyanis az előadó kispapként az akkori spirituális „lelki gyermeke” lehetett. Másrészt viszont a későbbiekben ő maga is megkapta a kispapok nevelésének ezt a fontos (talán legfontosabb) feladatát, amikor spirituálissá nevezte ki az akkori püspök.

Mivel Oláh Miklós atya nemcsak lelki igazgatói, hanem teológiai tanári kinevezést is kapott, a következő előadásban Ivancsó István ezt a témát mutatta be. A fennmaradt levéltári dokumentumok, egyházmegyei körlevelek és sematizmusok, de mindenekelőtt a főiskolai törzskönyvek alapján teljes körű képet adott az atya teológiai tanári munkálkodásáról. Mivel ez a tevékenység két – egymástól időben elválasztott – részletben történt, természetesen mind a kettőnek a bemutatása ebben az előadásban hangzott el. S megtudhattuk, hogy második alkalommal nem spirituális, hanem szemináriumi rektor volt az atya amellett, hogy oktatott is a főiskolán. Táblázatok, grafikonok tették színesebbé a tényszerű adatok bemutatását.

A két részre osztott oktatói és nevelői tevékenység közé egy paróchusi, lelkipásztori szolgálat ékelődött be Miklós atya életében. Lőrinczi Róbert debreceni diakónus, aki egykori növendéke is volt az atyának, éppen erről a tevékenységéről, a debreceni lelkipásztori munkálkodásáról számolt be az előadásában. A tényszerű adatokra támaszkodó előadás közben a személyes emlékek is megjelentek, hiszen az előadó a debreceni templomunkhoz kötődött már abban az időben is.

Oláh Miklós atya a papi életének és szolgálatának utolsó részét – a nyugdíjas évei előtt – Hajdúszoboszlón töltötte. Erről számolt be a későbbi utóda, Fekete András jelenlegi hajdúszoboszlói paróchus az előadásában. Új templomot építeni ugyan nem kellett, mert az már állt (ami éppen a debreceni paróchussága idején épült), de ékíteni és szépíteni annál inkább kellett. Sőt, a valódi közösség építésének nagy feladata hárult itt Miklós atyára.

Az emlékdélután tematikája visszakanyarodott a személyes érintettséghez. Ugyanis Verdes Miklós, a Miklós atya unokája mutatta be nagyapjának lelkiségi és tudományos munkásságát. Így teljes körű és nagyszerű körképet kaphattunk arról, hogy az „elszálló szó” mellett „a megmaradó írás”, írások is emléket állítanak egy gazdag papi, lelkipásztori és tudományos életnek.

Legyen szabad visszatérnem az első mondatokban megfogalmazott gondolatokhoz. Furcsa körülmények között tartottuk ezt az emlékdélután a világháló segítségével. Biztos vagyok abban, hogy Miklós atya is köztünk volt egy másik háló másik világából. A fényképéről is áradó bölcs mosolyával valóságosan is – bár láthatatlanul – itt volt és itt van közöttünk.

Ez a rendezvény annak kívánt emléket állítani – és az előadásoknak kötetben megjelenő változata is ezt fogja hamarosan szolgálni –, hogy Oláh Miklós atya és emléke itt maradjon közöttünk, ne vesszen a feledés homályába.

Mindezt megerősítve a terveink között szerepel, hogy az említett kötetbe belefoglaljuk Oláh Miklós önéletrajzi írását is, amit hittudományi főiskolánk tudományos folyóirata, az Athanasiana számára készített 2001-ben, továbbá egy másik, az ő teljes életét bemutató tanulmányt is, valamint nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját is.

Szöveg: Ivancsó István

Nyíregyházi Egyházmegye