Nem látványos, de nagy dolgok történnek – Beszélgetés Oroszné Obbágy Ritával a cigánypasztorációról

– Mikor és milyen indíttatásból kezdett cigánypasztorációval foglalkozni? 

– A férjem, Orosz István görögkatolikus pap Máriapócson. Öt éve került ide, s ezzel megszűnt a korábbi munkaviszonyom. Utolsó költözésünk óta a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs megbízottja vagyok. Úgy érzem, Ábel atya (Szocska A. Ábel, a Nyíregyházi Egyházmegye görögkatolikus püspöke – a szerk.) azért kért fel erre a feladatra, mert több aspektusból látom a cigányságot. Ezt megelőzően Megyaszón lakásotthont vezettem, Ózdon pedig gyámhatósági szakügyintéző voltam. Közben jártam a férjemmel a cigánytelepeket mint görögkatolikus papné. Aki esetleg ellentmondást látna abban, hogy gyámügyesként olykor kiemeltem a családból gyerekeket, ugyanakkor pedig cigánypasztorációval foglalkozom, annak azt mondhatom: éppen azért sikerült elfogadtatnom a döntéseimet az ottani cigánysággal és mindazokkal, akiknek bele kellett nyúlnom az életébe, mert tudták rólam:

nemcsak annyit teszek értük, amennyi a kötelességem, hanem a sokszorosát.

Csak akkor emeltem ki gyerekeket a családból, amikor már végképp nem volt más lehetőség. Egyébként pedig gyermekkoromból hoztam magammal a szociális érzékenységemet, az édesanyám volt ebben a minta.  

– Mit tanult tőle? 

– Édesapám is görögkatolikus pap, amikor gyerek voltam, Edelényben szolgált. Öten vagyunk testvérek. A hatvanas-hetvenes években egy pap nagycsaládja nem élt jó anyagi körülmények között, de anyukám mindig csomagolt nekem zsíros kenyeret tízóraira, sőt, kettőt is, mert mögöttem ült az osztályban Orosz Ferike, akik heten voltak testvérek. Anyukám reggelente a fülembe súgta, ha Ferikének esetleg nincs tízóraija, akkor add oda neki az egyiket.

Bárki csengetett be hozzánk, ő senkit nem engedett el üres kézzel, még akkor sem, ha nagyon nem volt mit adnunk.

Ötödik gyerek vagyok a családban. Otthon mindig azt láttam: aki segítségre szorul, annak segíteni kell, és magunktól is észre kell vennünk, ha valaki szükséget szenved valamiben. 

– Vallja, hogy aki meg akarja ismerni a cigányok életét, kultúráját, szokásait, annak közel kell kerülnie hozzájuk. A „Ti az Egyház szívében vagytok” című könyv bemutatóján részt vevők is hangsúlyozták a személyes jelenlét fontosságát. Ez a folyamatos terepjárást jelenti?

– A nyíregyházi püspöki hivatalban megkérdezték tőlem, szeretnék-e ott irodát. Arra semmi szükség nincsen, válaszoltam, mert nagyon keveset lennék ott. Folyamatosan járom az egyházmegyét, igyekszem minél többet terepen lenni, persze a világjárvány miatt ez most nem lehetséges. Messengeren, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Alapesetben azonban nagyon sokat vagyok az emberek között, hogy megtaláljam a közösségeinkben, a településeinken azokat a helyieket, akik a többieket is az Egyház közelébe tudják vonzani.

– Körülbelül hány cigány ember kerül a látókörükbe? 

– Ezt nehéz lenne számszerűsíteni. Nagyon sok embert érünk el úgy, hogy egy településen csak négy-öt családdal van kapcsolatunk, ám ők további sok-sok családot igyekeznek megszólítani. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ahány cigány családdal találkozunk, az mind elkezd templomba járni. Apró lépésenként, rengeteg segítséggel, nagyon sok személyes beszélgetéssel jutunk el odáig, hogy valaki a cigányok köréből templomba járóvá válik, és rendszeresen szentségekhez járul. Ha mindenképpen számot kell említenem, akkor azt mondhatom, hogy

az egyházmegyében a Görögkatolikus Egyház több mint ezer cigány emberrel áll rendszeres kapcsolatban. 

– Hányan vesznek részt a cigánypasztorációban? 

– Az egyházmegyében ketten vagyunk alkalmazottak, de nagyon sok önkéntest be tudunk vonni a munkába. Emellett azokkal is nagyon szoros kapcsolatban állunk, akik más munkakörben dolgoznak. Például a szociális irodával – ők működtetik a tanodáinkat –, az oktatási és hitoktatási irodával vagy éppen az építésügyi hatósággal, amikor a cigányság számára fenntartott közösségi házainkban felújítási munkára van szükség.

– Hogyan élik meg lelkileg, hogy gyakran találkoznak kilátástalannak látszó élethelyzetekkel? Mi biztatót tudnak mondani ilyenkor az embereknek? Reményként élik meg ők azt, hogy Isten mindenkit szeret? 

– A már említett könyvbemutatón is szóba került: nagyon vigyázni kell, hogy össze ne tévesszük a karitásztevékenységét a cigánypasztorációval.

A mi fő feladatunk nem a materiális segítségnyújtás, bár nyilván nem megyünk el egy éhező gyerek mellett.

Természetes, hogy segítünk, ahol tudunk, ha lehetőségünk van rá, akár élelmiszert, tűzifát, ruhaneműt, lábbelit, iskolaszereket juttatunk azoknak a családoknak, amelyekkel kapcsolatba kerülünk. De nem ezt tartjuk az elsődleges feladatunknak.

– Mi a szolgálatuk lényege?

– Az, ami minden keresztény embernek feladata és küldetése: hogy mindenkivel megismertessük az örömhírt. Lehet, hogy néhányan megköveznek, amiért nem értek egyet a Maslow-féle szükségletelmélettel, és nem gondolom, hogy addig ne beszéljünk fennkölt dolgokról, se evangéliumról, se irodalomról, ameddig a gyerek éhezik, koszosan jár és fázik. De meggyőződésem, hogy még a konkrét fizikai nehézségeket is könnyebb elviselniük azoknak, akik biztos keresztény tudattal élnek, és hiszik, hogy valaki nagyon-nagyon szereti őket.

Mindnyájunknak ez a vigaszunk mindenfajta szenvedésünkben, hogy van egy Jézus Krisztusunk, akinél jobban senki nem tud szeretni bennünket. 

– A könyvbemutatón az is elhangzott, hogy közel kell vinni a romákhoz a szeretet Istenét. Hogyan lehetséges ez a mindennapokban?

– Mindannyiunk életében nagy szerepük van a személyes kapcsolatoknak, ezeket mindenki igényli, cigányok és nem cigányok egyaránt. Mindegyikünk hite függ emberektől is, lelkiatyától, gyóntatótól, a velünk egy templomba járó hívektől, a közösségünktől. Az pedig, ahogyan én viszonyulok másokhoz, az ő hitüket befolyásolja; én is hatok másokra. A szeretet alapja, hogy ismerjük meg és fogadjuk el egymást. Ez nem azt jelenti, hogy ha valamit helytelenítek, azt nem teszem szóvá, vagy eltitkolom, ha másként látok dolgokat, mint az, akivel beszélgetek.

Azt viszont magunkról is tudjuk, hogy aki szeretve van, az szárnyalni tud. Fontos a tudat: van egy olyan közegünk, amelyben akkor is elfogadnak, ha hibázom.

A személyes kapcsolat, a szeretet és az elfogadás szerepe óriási. És van még egy lényeges dolog, ami az én életemet alapvetően meghatározza: egyetlen munkámhoz sem tudok hozzákezdeni anélkül, hogy ne imádkoznék azokért, akikhez megyek, vagy azért az ügyért, ami előttem áll. Ha beülök a kocsiba Máriapócson, és elmegyek mondjuk Tuzsérra, az egy ötvenperces autóút. Ilyenkor imádkozom azokért az emberekért, akikkel ott találkozni fogok. Nagyon hiszem, hogy a minket szerető, gondviselő Úristen az imádságot is beépíti a munkánkba, a beszélgetéseinkbe, a találkozásainkba, mindenbe, amit közösen csinálunk.

– Sokat és sokan beszélnek kudarcokról a cigánysággal kapcsolatban. Én viszont arra kérem, említsen meg néhány eredményt, reménykeltő esetet. 

– A közelmúltban beszélgettem valakivel, aki azt mondta: nálunk – mármint a cigánypasztorációban – nem történnek nagy dolgok. Azt válaszoltam neki: nem jól fogalmazol, látványos dolgok nem, de nagy dolgok igenis történnek. Én ezt hiszem és tapasztalom, mégpedig több síkon is. A cigánypasztoráció fontos gyümölcse szerintem, ha cigány testvéreink eljutnak a szentségi életre. Ahhoz, hogy rendszeresen gyónhassanak és áldozhassanak, előfeltétel, hogy ne vadházasságban éljenek. Igyekszünk arra ösztönözni őket, hogy rendezzék a kapcsolatukat, és kössenek szentségi házasságot. Két évvel ezelőtt a szeptemberi, máriapócsi cigánybúcsún egy olyan cigány férfi és nő kötött házasságot több ezer ember előtt, akik egyébként harmincöt éve együtt éltek már, de mivel az egyikük oláh cigány, a másikuk romungró, a szülők annak idején nem engedték, hogy összeházasodjanak. Két éve jutottak el odáig, hogy nagyon vágyakoztak már az Eucharisztia vételére, ezért a hitüket megvallva megkötötték a szentségi házasságot. Ennek eredményeképpen azon a településen, ahol laknak, négy pár is jelezte, hogy szeretnének összeházasodni, Rohodon és Tuzséron pedig két pár rendezte a házasságát. A jó példákat mások is követik, a fiatalok is. Más jellegű, de

óriási eredmény az is, amikor egy több éve szolgáló pap, aki eddig nem nagyon erőltette, hogy foglalkozzon a településén élő cigánysággal, egyszer csak azt mondja nekem: segíts elkezdeni, mert tudom, hogy ez nem megkerülhető.

Nincs még ott a szívében, hogy boldogan és örömmel megy ki a cigánytelepre vagy abba az utcába, ahol több cigány család lakik, de legalább már érzi, hogy nem maradhat közömbös, valamit tennie kell. Ez egy hosszú érzékenyítés eredménye. Sok ilyen esetről tudok beszámolni, egyik pap a másik után ismeri fel, hogy dolga van a cigányság körében. Azt hiszem, nagy motivációt jelent az a szentírási szakasz, amely arról szól, hogy a király menyegzőre hívja az embereit, de ők különböző elfoglaltságokra hivatkozva nem mennek el. Ekkor a király parancsba adja, hogy a szolgák menjenek ki az út szélére, és hívjanak be a vendégségre mindenkit, akit találnak. (Lk 14, 16–26)

– Ez hozzátartozik az Ön feladatához is?

– Az én dolgom nemcsak az, hogy elmenjek a cigány közösségekbe, hanem az is, hogy a hitoktatóinkkal és a papjainkkal beszélgessek a cigányságról. Sok papot megkerestem azzal, hogy mennyire szíven ütött engem ez az említett evangéliumi szakasz, noha milliószor hallottam már. Kedves atyák, talán nektek sem az a feladatotok most, hogy a megszokott körökből hívjátok az embereket a templomba. Lehet, hogy a meghívást közülük sokan visszautasítják, és most olyanokért kell kimennetek az út szélére, és behívnotok őket a lakomára, akikre korábban nem is gondoltatok. Valószínűleg a példabeszédben szereplő szolgák sem számítottak arra, hogy majd koldusokat kell meghívniuk uruk asztalához. Azok a papok, akikkel beszélgettem erről, megértették ennek az evangéliumi példabeszédnek a jelentőségét, és közösen hívjuk a cigányságot a görögkatolikus közösségekbe, szertartásokra.

Nagyon nagy dolog az is, hogy mindannyian, akik a cigánypasztorációban tevékenykedünk, közösséget alkotunk. 

Ennek előzményeit az egri cigánypasztorációs konferenciák, a nyári, országos cigánypasztorációs lelkigyakorlatok jelentik, és az is, hogy Székely János püspök atya, a Boldog Ceferino Intézettel karöltve, összefogja ezeket az embereket. Óriási eredmény, hogy azok, akik az országban cigánypasztorációval foglalkoznak – legyenek bár világi vagy egyházi személyek –, nagyjából ismerik egymást, tudnak segítséget kérni egymástól és együtt dolgozni. Egy közösség vagyunk, tanulhatunk egymástól, számíthatunk egymásra. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy görögkatolikus egyházi vezetőink mindegyike: Fülöp érsek-metropolita, Atanáz és Ábel püspök is a szívén viseli a perifériára került emberek sorsát.

– Mit remél a „Ti az Egyház szívében vagytok” című könyv megjelenésétől?

– Nagyon jó megmutatni magunkat: lehet, hogy nincsenek látványos eredményeink, de azért vagyunk, létezünk, tesszük a dolgunkat. Lehet, hogy most még csak háttérmunkának látszik, amit teszünk. Sok esetben csak mondjuk, hogy az Egyház szívében vagyunk, de igazából gyakran a perifériára sodródunk, nemcsak a cigányság, hanem azok is, akik a cigánypasztorációban dolgozunk. Van egy kedves barátom, aki azt mondta:

nem elég a tyúknak tojást tojni, kotkodálnia is kell, hogy észrevegyék. Meg kell mutatnunk, hogy történnek lépések a cigánypasztoráció területén.

Ez a könyv tartalmazza mindazok elérhetőségét, akik a Katolikus Egyházon belül cigánypasztorációval foglalkoznak. Bátran fordulhatunk segítségért egymáshoz, és minden együttműködés gyümölcsöket teremthet.

Szöveg: Bodnár Dániel/Magyar Fotó: Lambert Attila

Nyíregyházi Egyházmegye