Újíts meg minket Szentlelked által! – Keresztes Szilárd püspök atya gondolatai pünkösd ünnepén

Újíts meg minket Szentlelked által!

Pünkösd napján leszállt az apostolokra a Szentlélek. Görög egyházunk zsolozsmájában, a harmadik imaórában így imádkozik: „Urunk, ki a te Szentlelkedet három órakor apostolaidra leküldötted, tőlünk se vond meg őt, ó Jóságos, hanem újíts meg minket, kik hozzád esedezünk!” A Lélek az élet Lelke, élő és éltető, aki mindig éltet és megújít.

Mint a kiszáradt föld, mint a haldokló ember, mint a mindig háttérbe szoruló közösség, úgy állunk a Lélek előtt, és kérjük, hogy újítson meg minket. A Szentlélek az élet megadója, az Isten gondviselésének örök terve szerint ő az, aki mindent megújít, mindent megszentel, és mindent átalakít.

Mindent megújít a Lélek. Az ember és az egész teremtés magán viseli az anyagnak, a gyöngeségnek a jeleit, a véges gondolkodásmódnak a lomhaságát, a lustaságát. Magunkon viseljük a földi élet terheit, és ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy érezzük magunkon az évtizedek múlását, hogy elfáradunk, megöregszünk, meghalunk; a szellemünk, a gondolkodásunk ugyanígy ki van téve az elfáradásnak, a megöregedésnek. A fáradt gondolkodású ember aztán sokféle kísértésnek van kitéve. Vagy elkezd kapkodni, és akkor ötletszerű cselekvéseivel céltalanná válik az élete, vagy megmerevedik, és már nem képes arra, hogy nyitott legyen az élet tartalékai, ajándékai, távlatai felé.

Ilyen a kereszténység is. Minden emberi közösség alá van vetve ennek a törvényszerűségnek. A történelemben azt látjuk, hogy minden új eszme vagy gondolat, minden politikai irányzat vagy hatalmi törekvés, minden emberi csoportosulás és párt kezdetben magán viseli az újdonságnak, a kezdésnek a lendületét. A látványos kezdés időszakában a legbutább eszmék is prófétai kinyilatkoztatásnak számítanak, ha egy kicsit fel tudják zavarni a megposhadt emberi gondolkodás vizét. Aztán az eszmék megmerevednek, hamar meglátszik rajtuk az emberi gyengeség minden jele, elvesztik erejüket és sikerességüket, már csak arra van idejük és energiájuk, hogy védekezzenek, konzerválják magukat, másokat támadjanak, és hatalmas történelmi károkat okozzanak.

Az elmúlt században láttuk a világfelforgató eszmék hajnalát és elmúltát. A saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogyan tud egy világszerte prédikált eszme hatalomra kerülni, aztán egyszer csak kiüresedni, és jóformán magától összeomlani. Ha csak emberi munka lenne az egyház, ha pusztán emberi terv vagy gondolat hozta volna létre, akkor régen bekövetkezett volna az egyházon is ez a törvényszerűség. A csillogó felfutás és a csendes kimúlás régen utolért volna bennünket, ha nem működne bennünk valamilyen magasabb erő.

Jézus éppen ezért ígérte meg a Szentlelket, hogy eljöjjön, mindig velünk legyen. Legyen Isten Lelke, a szentség Lelke, a megújult élet Lelke, legyen az igazságnak, a hűségnek és a hősiességnek a Lelke. Hát ezért a Lélekért esedezünk mi mindig: „Újíts meg bennünket, kik hozzád esedezünk!” Mert a kereszténység az állandó megújulást jelenti. Mindnyájunk életében ez a legfontosabb, hogy soha el ne fáradjunk, hiszen az a cél, amit Isten kitűzött elénk, hogy Jézus képmása szerint Isten gyermekei legyünk, végtelen távlat. Ezért mindig tehetünk valamit; a fejlődésünk nem lehet befejezett, amíg a földön élünk. Majd az örökkévalóságban érjük el azt az állapotot, amit Isten szánt nekünk. De hányszor történik meg, hogy megfáradunk az úton, szeretnénk már megállni, megpihenni, megnyugodni, békét hagyni magunknak. A Szentlélek az, aki nem hagy békén, aki nem a nyugalomnak, hanem az életnek, a fejlődésnek, a megújulásnak a Lelke, aki állandóan ébren tartja bennünk a vágyat, hogy Krisztushoz még inkább hasonlókká legyünk.

Ez élteti az egyházat. Ha végignézzük az egyház történetét, akkor fel kell fedeznünk benne a Léleknek ezt a csodáját. Hiszen az egyházban is megéljük azokat a korszakokat, amikor meggyengülünk. Nem az örök igazságnak egyetlen érvénye, nem a krisztusi igehirdetésnek az üdvözítő ereje válik gyengévé, hanem gyengévé válunk mi, emberek, akik az evangéliumot éljük és hirdetjük. Gyengévé válik az egyház emberi szava, az intézményei, a lendülete. Ezekben az évtizedekben is érezzük magunkon ezt a gyengeséget, talán jobban, mint máskor. De valahányszor az egyház válságba került, ha az öregedés jelei nagyon látszottak az egyház földi arcán, akkor nem az emberek, de az Isten Lelke lépett közbe. És jött egy ember, egy nagy szent, egy nagy korszak, egy új eszme, amely az örök igazságot másfajta fényben mutatta meg; vagy ellenkezőleg, jött valami tragédia, háború vagy nagy visszaesés, amely magára ébresztette az egyházat, hogy újult lendülettel induljon új korszakok felé.

Újíts meg bennünket, kik hozzád esedezünk! Sokszor nem tudjuk, mit kérünk, mikor ezt az imádságot mondjuk, de hát a mi dolgunk csak az, hogy mindig nyitva álljunk a Szentlélek előtt, aki általunk és bennünk is – ne adj’ Isten, ellenünkre is – meg akarja újítani a maga népét, egészen addig, amíg azt tökéletessé nem teszi.

A Lélek nem emberileg beprogramozott terv szerint újítja meg az egyházat. A Lélek maga az élet, Isten élete bennünk és közöttünk. Ő az igazságnak a Lelke, aki egyedül biztosítja, hogy az egyház soha el ne térjen a krisztusi igehirdetéstől. Az evangélium szavának minden korban meg kell újulnia, a kor emberéhez kell szólnia, és mégis mindig ugyanaz marad. A réginek és az újnak az állandó egybevetése az egyház életében a szent hagyomány. Krisztustól kaptuk az örökséget, az apostoli korban írták le és adták azt tovább nekünk, aztán az apostolok után az egyház korszakainak püspökei, papjai, vértanúi, szentjei, időnként az egyetemes zsinatok hatalmas méretű tanácskozásai védték és magyarázták azt. Mindezekben az egyetlen igazság fejlődött, gazdagodott, szépült. Minden kor hozzáadta a maga imádságát, a szenvedését, a maga szentjeit; ettől gazdagabb lett, de nem lett más.

Így változott korok szerint a kereszténység törvénye. Az egyház az evangélium egyetlen törvényét minden korban az őseihez való ragaszkodásban éli meg, ugyanakkor hűségben saját korához, amelyhez küldetése szól. Mindebben csak azért nem tévedtünk el, mert bennünk és velünk volt a Szentlélek, akit Jézus azért küldött, hogy az evangéliumi élet helyes útján vezessen minket.

A hagyománynak és a modernségnek, a réginek és az újnak egybevetése minden korban nagy probléma. A mi korunk talán különös élességgel vetette fel ezt a kérdést. Számunkra, görögkatolikusok számára ez egy sajátos problémát is takar. Hiszen jól tudjuk, görögkatolikus egyházaink sok mindenben eltértek a keleti egyházak ősi hagyományától. A mi kötelességünk, hogy ezeket a hagyományokat – amennyire lehetséges – eredeti tisztaságukban mutassuk meg. De a hagyományhoz való ragaszkodás nem lehet régi korok megmerevedett formáinak őrzése. Nem a régi korok szokásaihoz, kiváltságaihoz való nosztalgikus ragaszkodás élteti az egyházat, hanem a Lélek, aki egyedül lehet az állandóságnak és fejlődésnek a biztosítéka.

És én hiszem, hogy a mi közösségünkben is élt, működött, és fejlődést biztosított a Lélek. A Lélek gondoskodik a krisztusi letéteménynek és az egyházi örökségnek tanítási, lelkiségi, szertartási egységéről, ugyanakkor gondoskodik arról is, hogy minden kor a maga emberei igényének megfelelően élhesse meg azt. Mi, akik 350 éve a katolikus egyház egységében élhetünk, hálásak vagyunk azért, hogy elmúlt évszázadaink fejlődése ebbe az irányba mutatott: megmaradtunk keletieknek, ugyanakkor az egyház katolikus közösségében élhetünk. Nagyon sokat kaptunk ettől. Ebből kaptuk azt a készségünket, hogy a keresztény tanításnak módszeres, pedagógiailag is kidolgozott formáit elsajátítottuk, hogy rendszeres hitoktatást végzünk, hogy keleti hagyományunkkal a nyugati világhoz is tudunk szólni. Hogyan lehetne ezt káros fejlődésnek mondani? Hiszem, hogy ebben is a Szentlélek működött.

Jól tudjuk, hogy ezen a téren, szertartási téren is van még tennivalónk, de mi nem attól leszünk keletiek, nem attól leszünk görögkatolikusok, hogy egyik napról a másikra úgy kezdünk imádkozni vagy viselkedni a templomban, ahogy ezt Moszkvában vagy Konstantinápolyban teszik. A Lélek segítsen bennünket, hogy megtartsuk a testvéri közösségben az örökségünkhöz való ragaszkodást, az egyházunkhoz való odatartozást, hogy vállaljuk ebben az egyházban a csendben imádkozó, az alázatosan dolgozó, a hívek üdvösségéért mindent megtevőnek a szerepét, és ne gondoljuk, hogy egyéni mozgalmakkal vagy csupán kritikával bármit is el lehet érni.

A Szentlélek megújító tevékenysége nemcsak azt jelenti, hogy valami újat produkál, hanem azt is, hogy az új, amit hozott, az nem rontja le a régit, a tegnapit se, a tegnapelőttit se, meg a kétezer évvel ezelőtti örök igazságot sem.

A Lélek működése nem merül ki egyszerűen abban, hogy az élet előrehaladását, az állandó megújulást szolgálja. A Lélek ennél sokkal mélyebben nyúl bele az ember világába. Ő a Szentlélek, a megszentelő, amikor leszáll, a jelenlététől és működésétől minden szentté válik. A Lélek az egyházban úgy újít meg bennünket, hogy Krisztus akaratából az egyház imádságában, legfőképpen pedig a szentségekben állandóan az ember megszentelését szolgálja. Mi már nem vagyunk ebből a világból valók, Jézus ki akar minket emelni ebből a világból. Ez a megszentelés. Mi hisszük, hogy rajtunk van az Atya pecsétje, és az a pecsét az Isten Szentlelke. Hisszük, hogy az egyház a maga életében és működésében nemcsak mulandó, esendő és bűnös – mert az is –, hanem az egyház Krisztus küldetésében a szentségnek a közössége, a jele és az eszköze. Ezért esedezünk, hogy a Szentlélek Úristen jöjjön le, és szentelje meg az embert.

Az ember megszentelése a keresztény gondolkodás szerint kiterjed az egész világra. Isten értünk teremtette ezt a világot a maga dicsőségére, velünk és értünk meg is akarja azt szentelni. A világ, amikor kikerült Isten kezéből, jó volt és szent. Mi, emberek, bűneink által tettük azt rosszá, szennyessé, néha elviselhetetlenné. A Lélek azonban az emberen keresztül az egész világot át akarja hatni. Ennek csodálatos példája a vízkereszti vízszentelés imája, amelyben a víz nemcsak a keresztség vizét jelképezi, hanem mintegy magába foglalja a teremtett világ minden elemét. Az imádság felsorolja a teremtés csodáit, dicsőíti Isten Fiának megtestesülését, akitől a víz megszentelését kéri: „Te tehát, emberszerető Király, jöjj most is a te Szentlelked lejövetele által, és szenteld meg ezt a vizet!” A háromszor ismételt imát jelképes gesztus is követi: a pap háromszor kereszt alakban rálehel a vízre. Isten leküldte, a világba lehelte Lelkét. Így küldött minket, hogy mi, akiket átitatott a Lélek, továbbadjuk azt, hogy akik a Lélekben az élő vizek forrását kaptuk, magunk is forrássá váljunk (vö. Jn 7,38). Úgy kell élnünk, hogy tőlünk szebb, szentebb legyen a világ.

Micsoda hivatás, és milyen messze vagyunk ettől! Hányszor látjuk, hogy életstílusunk miatt ez a világ egyre elhasználtabb, egyre szennyesebb, egyre lakhatatlanabb lesz. Pedig nekünk a Lelket kell belevinni ebbe a világba. Isten azért adta a Szentlelket, azért szenteli meg a Lélek által az életünket, hogy az ő szeretete és szentsége kiáradjon az egész világra. A Lélek állandóan itt van, hogy a megújítás lehelete, a szentség illata, az új ég és új föld kicsírázása legyen. Ez az egyház küldetése. Ebbe a Szentlélek által ihletett, megszentelt világba akarjuk bevezetni gyermekeinket, ezért imádkozunk, ezért vannak szentségeink. Ezt a gazdagságot adta nekünk Szentlelke által az Isten.

A Lélek azonban még mélyebben hatja át a világot, olyan mélyen, hogy a Szentlélek által az egész világ átalakulhat Krisztussá. Ennek mintája és szentsége a szent eucharisztia. Ahogy a kenyér átváltozik Krisztus testévé és a bor az ő vérévé, úgy változik át a világ Isten országává.

A pap így imádkozik a szent liturgiában: „Kérünk, könyörgünk, esedezünk, küldd le Szentlelkedet reánk és ezen előtted levő ajándékokra! És tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé, és ami e kehelyben van, Krisztusod drága vérévé, átváltoztatván a te Szentlelkeddel, hogy a részesülőknek legyenek a lélek józanságára, a bűnök bocsánatára, Szentlelked közöltetésére, a mennyország teljességére, nem pedig ítéletre vagy kárhozatra.” (Aranyszájú Szent János liturgiája)

A Lélek azért jön, hogy a világot gyökeresen átalakítsa. Ennek a világnak egy értelme van, az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus. Isten benne, általa, és érte teremtett mindent (vö. Kol 1,16-17), úgy álmodta meg, öröktől fogva úgy látja ezt a világot, hogy mindenen rajta van egyszülött Fiának szentsége, szépsége, ereje, megváltó irgalmassága. Isten úgy látja a világot, hogy abban minden, elsősorban az ember, alkalmas arra, hogy magára öltse az egyszülött Fiúnak a formáját. Ez nem emberi erővel történik, ezt csak az Isten Lelkének titokzatos ereje valósíthatja meg. A Lélek, aki ott lebegett az őskáosz vizei fölött, hogy megszülessen a rendezett világ, a Lélek, aki megárnyékozta Máriát, hogy megszülessék emberként az Isten Fia, a Lélek ott van a kenyér és a bor fölött, hogy abból szentségileg Krisztus teste és vére legyen. És ott van az emberben, hogy átalakuljon Krisztussá, ott van az egyház, a hívők közössége fölött, hogy az egy kenyérben és egy kehelyben, az egy Szentlélek közöltetésében alakuljunk át végleg Isten népévé, Isten gyermekeinek közösségévé, hogy Krisztusban a Szentlélek által legyünk egy egyház, egy szent egyház.

Ennek a titokzatos átalakulásnak vagyunk a tanúi és a részesei. Még nem érezzük, csak hisszük, hogy át fogunk alakulni Krisztus teljessége szerint. A Szentlelket magunkra imádkozzuk le, hogy átalakítson bennünket. A kenyeret és bort azért választotta ki Krisztus, és azért adta nekünk eledelül, hogy megértsük, mennyire mást akar ő, mint amit a mi gyenge, emberi világunk mutat. Az ő tervei nagyszerű távlatot nyitnak, az emberi élet beteljesedését az Isten országában. Ennek az átalakulásnak az éltető ereje a Szentlélek, aki ma is azért jön, hogy a megfáradás helyett megújulást, a bemocskolódás helyett megszentelést, a megmerevedés helyett nyitottságot és új erőt adjon. Isten azért küldte a Szentlelket, hogy ember legyen az ember, hogy egyház legyen az egyház, hogy ne pusztítsa el önmagát a világ.

Urunk, ki a te Szentlelkedet három órakor apostolaidra leküldötted, küldd le most is, küldd le mindig őt, és újíts meg bennünket, kik hozzád esedezünk!

Nyíregyháza, 1998. május 31.

Dr. Keresztes Szilárd nyugalmazott megyéspüspök

Nyíregyházi Egyházmegye