Ismerem enyéimet – Keresztes Szilárd püspök atya gondolatai Vaszkun György atya temetésén

Az egyház a temetési szertartáson imádkozik és ünnepel. Imádkozunk az elköltözöttért, hogy Isten irgalmas szeretete fogadja őt örökre, és imádkozunk magunkért, hogy az eltávozás megrázó élménye, az elhunyt életének példája adjon nekünk is kegyelmet és javulást.

Az egyház ünnepel, mert egy befejezett életet, az Isten üdvözítő gondviselésének egy megismételhetetlen csodáját most visszaadja a Teremtőnek. Ezzel az ünneplő lélekkel állok most én is itt, amikor a koporsóban Vaszkun György paptestvérünk fekszik. Harminc évig volt nyíregyházi segédlelkész, tizenkét évig Napkoron, két évig Nyíregyháza- Kertvárosban paróchus, aztán nyugdíjasként készült erre a napra.

Ünneplő lélekkel állok itt, mert olyan koporsó mellett imádkozhatunk, amelyre mindig büszkén emlékeznek a hívek. Olyan személytől búcsúzunk, aki földi életében a szeretetnek és tiszteletnek a ragyogásában, most pedig a boldog emlékezésben megmarad gyermekei, unokái, rokonai, barátai, paptestvérei szívében. Ünneplő lélekkel állok itt, mert úgy érzem, nekem mint püspöknek is sokat mond ez az élet. Ifjú papi éveim atyai barátja, aki türelmesen vezetgetett, irányítgatott, majd püspöki szolgálatomnak felelős munkatársa. Olyan ember előtt állhatok itt, aki a maga életével és halálával élővé teszi és megvilágítja a Szentírás két mondatát.

Az egyik mondat, ami ebből a koporsóból visszhangzik, Szent Pál jelmondata: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” (1Kor 2,2) Jézus arra tanított, hogy „aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.” (Mt 10,38) Pál apostol a maga életének fáradalmaiban mutatta meg, hogyan hámlott le lassan róla földi életének minden érdeke és önérzete. Hogyan jutott el oda, hogy elmondhatta: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20) Ő valóban elmondhatta, hogy mindent feláldozott azért, akinek a követője lett, mindent alárendelt annak a hivatásnak, az apostolkodásnak, amelyet Krisztus rábízott.

Úgy érzem, most nyugodt lehetek, nem kell félnem attól, hogy a szónoki lendület túlzott jelzőket ad a számra. Mert azt hiszem, ennél a koporsónál nem kell takarékoskodnunk a szeretettel és a dicsérettel. Fiatal papként olyan idősebb embert ismertem meg benne, aki minden percét, annak az ütött-kopott biciklinek, majd motorbiciklinek minden porcikáját arra használta, hogy menjen az emberek után a tanyákra, a kórházba, mert nem akart mást tudni, csak azt, hogyan segíthet az embereken, hogyan lehet Krisztus irgalmasságának a közvetítője. Így élte végig az életét; nem volt elismert, nem kapott kitüntetéseket, talán még elég megértést, szeretetet sem, de ő nem kritizált, dolgozott. Nem vonult félre, hanem mindig közösséget vállalt, együtt volt papokkal és hívekkel, végezte a dolgát. Ebben volt fáradhatatlan, még az annyira szeretett család is ennek volt alárendelve. Állandóan úton volt és fáradt, hogy az őt elhívó Krisztusnak és az egyházban rá váró híveknek szentelje az életét. Lenyűgöző példa az ilyen elkötelezettség.

Lenyűgöző és figyelmeztető, vagy ha úgy tetszik, megalázó példa ez. Mert amikor ilyen életet látunk, lezárva már a koporsóban, akkor rá kell döbbennünk, csak így lehet élni, csak ennek van értelme. Mi sokszor azt hisszük, hogy amíg van erőnk, addig loholhatunk a magunk érdekei, dolgai, jóléte, boldogsága után, és későn jövünk rá arra, hogy ilyennek kell lenni, feltenni mindent egy lapra, mert ez a lap az örömhír, az evangélium. Vállalni minden szolgálatot, mert csak ez tölti be a lelket, csak ez teszi boldoggá az embert.

Amikor Napkoron, a szeretett Mária néni halála után úgy látta, hogy idős kora és gyengesége miatt nem tudja a nehéz szolgálatot folytatni, azt kérte tőlem, hadd legyen az akkor alakuló kertvárosi közösségnek a paróchusa. Nem azért, mert előnyökre vágyott, nem azért, mert a fizetésre volt szüksége, egyszerűen azért, mert több mint ötven éves papi szolgálat után nem tudott meglenni hívek nélkül, szolgálat, templom nélkül. Így ismerték őt Nyíregyháza-Kertvárosban meg ebben a templomban is, mert utolsó erejével gyakran eljött eljött ifjúsága oltárához, hogy az öregember megroggyant lépteivel is tanúságot tegyen arról, ami életének a hitvallása volt: Én nem kerestem mást, nem akartam másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.

A másik szentírási mondás, ami számomra ezt a koporsót megvilágítja, és aminek a fénye rávetődik erre az életre, Jézustól való. „Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát.” (Jn 10,14) Név szerint ismert mindenkit, neki nem kellett leírni a hívek névsorát, ő mindig tudta, hol van a tanyai házon a hátsó bejárat, tudta, kihez hol kell kopogtatni, mindenkinek a szíve titkát, családja problémáját ismerte, és ezt jól tudták a hívek is. Ő tudta, hogy az életet csak így lehet leélni igazán boldogan. Fiatalként mennyit mosolyogtunk megkopott szemüvegtokján, amelyben ott voltak az öregek, a betegek, a kórházi látogatások címei, és a számunkra kusza cédulákon ő mindig számon tudta tartani lelkipásztori feladatait. Ezzel az emlékezéssel kíséri őt az Úr elé híveinek ragaszkodása, szeretete, imádsága, gyásza.

A papnak arra kell törekednie, hogy ne hivatalnok legyen, aki statisztikát gyárt és nyilvántartásokat készít, hogy ne csak a templomnak legyen imádkozó, ünnepelt papja, hanem szolgája legyen minden embernek. A világban egyre bonyolultabb feladat az emberek ismerése, de hála Istennek, erre is kaptunk példát paptestvérünkben, akitől most búcsúzunk. És tudjuk, hogy sokan vannak a ma élők között, papok és hívek, akik a jó pásztornak a mindenkit ismerő, mindenkiről gondoskodó szeretetét vették magukra, akiknek nem a földi élet karrierje számít, de az Isten szeretete.

Aki ismeri övéit, azt az Atya is ismeri, szereti, és magához várja. Amikor a már haldokló Vaszkun Gyurka bácsit meglátogathattam, és elbúcsúztam tőle, akkor paróchus utódja ezt mondta neki: Gyurka Bácsi, menj nyugodtan, sokan várnak rád odafenn. Ki tudja, mennyien vannak, akiket ő keresztelt, tanított, gyóntatott, utolsó útjára elkísért, ki tudja, milyen szép sereg állt most ott őrt, amikor megérkezik az Úr trónja elé.

Menj békével, sokan várnak rád, híveid, feleséged, és vár a te Urad és Pásztorod, akinek útjain jártál, akinek pásztorbotját és keresztjét viselted, aki most örömmel fogad be, mert fáradt emberként, de pihent lélekkel érkezel hozzá, hogy örökké annak a szeretetében és ismeretében élj, aki mindnyájunkat odavár, ahová te már megérkeztél.

Nyíregyháza, 2003. július 8.

Dr. Keresztes Szilárd nyugalmazott megyéspüspök

Nyíregyházi Egyházmegye