PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Az a világ tökéletes
Riczu Sára írását olvashatják.
Abban a világban az emberek dolgozni mentek, mert menni kellett. Gyereket neveltek, mert szükség volt a következő nemzedékre. Nevettek, mert mások nézték őket. Boldognak tűntek, mert annak kellett látszani. A fiatalok tanultak, mert azt mondták nekik, így lesznek boldogok. Az idősek, a betegek bezárkóztak a házukba, mert azt mondták nekik, senki sem akarja látni a végét, senki sem akarja nézni a szenvedést.
Mindenki a gyermeki kacajt hallgatta, a felnőttek örömét nézte, a mindig virágzó rózsát szagolta, s a friss pitét ette. A jót látták, csakis a szépet. Ha egy ajtó bezárult valahol, az olyan volt, mint egy határ. Határ két ország, két élet között. A szobában az önfeledtség maszkja lehullt, s csak a meztelen lélek maradt. A valódi lény, melyre senki sem kíváncsi. Senki nem akarja tudni, milyen is valójában, senki sem akarja elfogadni a hibák létezését, a tökéletlenséget. Az a világ az emberszerű lények tökéletesre csiszolt helye volt. Egy olyan terület, ahova csak azok juthattak, akik jól tudtak játszani. Az egész olyan volt, akár egy nagy színház, egy apró különbséggel. Itt minden színész boldog szereplőt alakított, s a saját szobáján kívül mindig álarcba bújt.
Az emberek már elfelejtették, hogy az élet nem csak elkezdődik, hanem véget is ér. Nem értették. Aki kulcsra zárta az bejárati ajtót, mert elérkezettnek látta az idejét, az nem köszönt el senkitől, csak besétált a szobájába, és többé nem jött ki. Az utolsó pillanatban világosodtak meg. Akkor láttak először tisztán, mikor a fény kihunyt a szemükben. Furcsa paradoxon ez. Vakon élni, amíg övék a szemük világa, és látni – igazán látni – mikor íriszeik örökre lecsukják. Senki sem beszélt azokról, akik bezárták az ajtót. Mások számára olyankor nem létezett az a személy. Ha a szobája mélyén sírt, tombolt, összeomlott, az nem számított, mert azok a pillanatok nem történtek meg. „Mosolyogj, mert így kell csinálni! Tanulj, mert ez a legfontosabb most! Mindig mutasd a jót és a szépet, mert ma csak ez számít!” Minden nap minden percében elhangzottak ezek. Igazi magyarázatot soha senki nem tudott adni, hiszen nem létezett senki, aki értette ezt a világot. A tökéletes világot, ahol mindent arany fed. A látszat pompás, a többi pedig már nem érdekes. Ez a hely létezik, ez a hely valóságos, s a maszkos színészeket mindenki ünnepli. Mégis mi lenne, ha megkérdeznénk a fiatal lányt, aki a szobájában sír, hogy milyen álarcot viselni mindenki előtt? Azt válaszolná, amit a maszk miatt mondania kell, vagy arra kérne minket, hogy segítsünk neki?!
Az a világ tökéletes. Egészen addig, amíg nem kell benne élni.
Riczu Sára
