Illés és az özvegyasszony – Keresztes Szilárd püspök atya ünnepi gondolatai a Szent Damján táborban

Szent Illés próféta ünnepére különös körülmények között kerül sor Hajdúdorogon. Itt volt a Szent Damján tábor, ahol kispapok és még nagyon sok lelkes segítő beteg gyermekeknek rendeztek egy heti szabadságot. Illés próféta története és a Szent Damján tábor ugyanahhoz a gondolatkörhöz tartozik. Az evangéliumban az Úr Jézus Illés próféta életéből idézett egy jelenetet: „Sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, de közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidóni Száreptában élő özvegyasszonyhoz.” (Lk 4,25-26) Illés próféta ünnepén mindig emlékezünk arra, hogyan segített ő egy szegény özvegyasszonyon.

Tegnap a vecsernyén felolvastuk a Bibliából azt a jelenetet is, amire az Úr Jézus utal. Illés prófétának menekülnie kellett, mert megvédte az egy Isten hitét, és ezért meg akarták ölni. „Az Úr így szólt Illéshez: »Menj el a Szidónhoz tartozó Száreptába, és maradj ott. Megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.« Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony, rőzsét szedegetett. Megszólította, és azt mondta neki: »Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!« Amikor elment hozni, utánaszólt: »Hozz egy harapás kenyeret is!« Azt felelte: »Amint igaz, hogy a te Istened él: nincs sütve semmim, csak egy maréknyi lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk.« Illés azonban így válaszolt neki: »Ne félj! Menj, és tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak csak azután készíts. Mert ezt mondja az Úr, Izrael Istene: »A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.« Elment hát, és úgy tett, amint Illés mondta. És volt mit ennie, neki is, fiának, is. A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.” (1Kir 17,8-15)

Megrendítő történet. Elénk tárja azt a siralmas helyzetet, ahogy a régi világban egy özvegyasszony élt. Az özvegyek sorsa mindig keserű, de abban a világban különösen az volt. Itt is azt látjuk, amit számtalan helyen olvasunk a Bibliában: ha valaki megözvegyült, akkor teljesen egyedül maradt. Nem voltak intézmények, a család elfelejtette; ez az asszony egyedül élt fiával, megélhetése nem volt. Tudta, hogy mi a sorsa: megsüti, megeszi a maréknyi lisztből készült kenyeret, aztán tovább nincs, meghal.

Ilyen az emberi nyomorúság. Amikor elfogy a liszt és az olaj, amikor elfogy az egészség és a jólét, amikor elfogy a vidámság és talán a józan ész, akkor az élet reménytelenné válik. Sok özvegy élt akkor az egész világon, de csak ehhez az egyhez volt küldetése Illésnek. Isten nem avatkozik bele úgy a világ folyásába, hogy minden szükséget megszüntessen, hogy ne legyen éhínség, ne legyen betegség, ne legyenek sérült gyermekek, Isten mindezt ránk, emberekre bízta. Isten művel csodákat, mint itt is Illés által, de csak azért, hogy az nekünk például és mértékül szolgáljon. Csoda történt. Illés prófétáról egy szegény özvegyen keresztül így gondoskodott Isten, és ennek a szegény özvegynek a maréknyi kis lisztje nem fogyott el akárhányszor sütött belőle, még mindig volt másnapra. Az Úr Jézus is megszaporította kenyeret, emlékszem, erről beszéltem egyszer a Szent Damján táborban. Isten megmutatja, hogy képes megsokasítani azokat a lehetőségeket, amelyekkel mi egymásnak szolgálhatunk.

A legnagyobb csoda itt szerintem az özvegyasszony lelkületében történt. Maréknyi lisztje volt, ezt akart megsütni, aztán meghalni, de amikor a próféta azt mondta neki, hogy előbb nekem süssél kenyeret, akkor elindult, hogy megtegye. Lám, az Ószövetségben is volt egy ember, aki képes volt arra, hogy az utolsó ennivalóját is odaadja az Isten emberének. Így dicsérte meg az Úr Jézus azt az özvegyasszonyt, aki az utolsó krajcárját dobta be a perselybe (vö. Lk 21,1-4). Mi is tiszteljük azokat, akik szinte az utolsó erejükig szolgálni akarnak másokat, ahogy itt is történt a Szent Damján táborban.

Ha erre gondolunk, akkor a Bibliával tovább mehetünk az Isten csodálatos gondolatainak a fürkészésében. Isten kenyeret adott az özvegyasszonynak. Szent Pál apostol mély értelműen értelmezi ezt a csodát: „Az Írásban ezt olvassuk: »Osztogat, adakozik a szegényeknek, és jósága mindvégig megmarad.« Aki pedig magot ad a magvetőnek és kenyeret táplálékul, megsokasítja vetésteket, és megszaporítja jótékonyságotok gyümölcsét, hogy mindig gazdagon teljék mindenféle adakozásra. Ez a mi közvetítésünkkel másokból hálát vált ki Isten iránt.” (2Kor 9,9-11; Zsolt 112,9; Iz 55,10) Így látja Szent Pál az emberi munkát. Isten ad magot a megvetőnek, és képessé teszi az embert, hogy dolgozzon és gondoskodjon másokról. Isten nemcsak a földbe vetett magot szaporítja el, hogy abból bőséges kenyér legyen, de megszaporítja minden emberi jótékonyság magvát. Minél többet vetünk a lelkünkbe a Jóisten magvából, az evangéliumi szeretet csírájából, annál gazdagabb a termésünk, annál inkább megsokszorozódik a jótétemény.

Valamikor, nem is tudom, hány évvel ezelőtt, elvetettek egy kis magot. Néhány kispap azon ábrándozott: de szép lenne, ha összehívnánk sérült, beteg fiatalokat nyolc-tíz napi táborozásra. Így kezdődött el Abaújlakon, aztán folytatódott sok egyházközségben, és ma itt, Hajdúdorogon van ez a táborozás. Ez is egy kis mag volt, a szeretetnek, a kezdeményezésnek a jóakaró önfeláldozásnak a magva. Ezt a magot azóta szívükben őrzik ennek a tábornak a szervezői és segítői. Mindig vannak, akik segítenek, hogy lássák a gondozottaknak, a vendégeknek a hálás mosolyát, a hozzátartozók megkönnyebbülését, és a végén azzal távozzanak, hogy aki sokat adott, munkát, fáradságot, türelmet, talán átvirrasztott éjszakákat, az sokkal többet kapott. A mag kicsírázott, és a ti lelketekben fog termést hozni, akik itt másokról gondoskodtatok.

Szent Pál az Írásokra hivatkozik. Olvassuk el Izajás próféta könyvéből is az idézett mondatokat: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim nem a ti útjaitok.” Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Amint az eső és hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppúgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem. Azért örömmel vonultok ki, békében vezet utatok.” (Iz 55,9-12) Izajás szélesre tárja ezt a kört, bemutatja az élő természetet, és ebből vesz példát annak a szemléltetésére, hogy Isten másként gondolkodik, és ezt belevéste nemcsak a Biblia betűibe, ha-nem az áldott természet viselkedésébe is. A próféta az esőre hivatkozik, amit mindig Isten áldásának tartottak. A Bibliából tudjuk, hogy abban az időben nagyon sokszor kínozta azt a vidéket a szárazság és az éhínség, ezért példálózik a próféta az esővel: Isten esőt küld, de nem azért, hogy az visszatérjen hozzá – furcsa is lenne –, hanem azért, hogy megtermékenyítse a földet, és a termékeny föld adjon magot és búzát, adjon kenyeret. A természet is belekapcsolódik abba, amit mi emberek szeretetből akarunk tenni. Isten adott nekünk egy áldott földet, amelyet megművelhetünk. Ez a munkánk is része annak, hogy a magunk szántóföldjét, a lelkünket termékenyítjük és gazdagítjuk, és ugyanakkor a mások lelkéért munkálkodunk. Az esőnek, a magvetésnek és a kenyérnek a képe csak hasonlat, mert Isten a maga szaváról beszél. Isten szólt a Bibliában, szólt egyszülött Fia által, és ma is szól egyháza által. Isten szava olyan, mint az eső, azért hangzik el, hogy ne térjen vissza eredménytelenül Istenhez, ő azért szól, hogy a szavát meghalljuk és kövessük. Ez a mi igazi földműves munkánk, ez a mi valódi termékenységünk, a jó földbe vetett mag a példabeszéd szerint harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termést hozhat. (vö. Mt 13,8) Az ember igazi termékenysége a jócselekedetek, és én hiszem, hogy akik meghallották a hívó szót, azok ezen a héten bőséges termést hozhattak maguknak is, másoknak is.

Szent Pál azt mondja: „Ez másokból hálát vált ki Isten iránt.” A szeretet mindig ilyen, felemel Istenhez. Ha szeretetet kapok, akkor a másik ember szeretetében felfedezhetem, hogy mennyire szeret engem az Isten. És ha én szeretetet, gondoskodást adhatok, akkor felfedezem a még nagyobb csodát, hogy én is tudok szeretni, általam is tudja Isten a szeretet csodáit művelni.

Továbbmehetünk még ezen a bibliai vágányon és elolvashatjuk azt is, amit Ozeás próféta írt. Ezt mondja az Isten a választott népnek: „Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat. Azon a napon válaszolok – mondja az Úr –, válaszolni fogok az égnek, és az válaszol a földnek. A föld válaszol a gabonának, a bornak és az olajnak, azok pedig válaszolnak Izraelnek.” (Oz 2,21-24) A próféta csodálatos képben szemlélteti a szeretet jótékony hatását. Minden Istentől indul ki, minden az Úr szavából ered. Ezt a szózatot meghallja a föld. A próféta szerint a termőföld meghallja a szózatot, válaszol az égnek, és termékennyé válik, az gabonát, bort és olajat terem. A föld terményei mintegy megszólítják Izraelt. Így bánik velünk az Isten. A földön minden arról beszél, hogy szeret bennünket az Isten, és azt akarja, hogy mindig az ő szeretetével gondoskodjunk egymásról.

Ilyen előzmények után olvashatnánk el Szent Lukács evangéliumából az irgalmas szamaritánus példabeszédét. Egy embert megtámadtak a rablók, véresre verték és kirabolták. Ott feküdt az úton saját vérében. Jött egy pap, majd egy levita, egy templomszolga, elmentek mellette. Aztán jött egy kereskedő, egy szamaritánus, egy pogánynak tartott zsidó. „Amikor a szamaritánus meglátta, megesett rajta a szíve, odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költesz, visszatérve megadom neked.” (Lk 10, 33-35) Ez az ember tudta, hogy Isten nemcsak azért adott neki teherhordó állatot, hogy az ő kényelmét szolgálja, hanem azért, hogy arra egy szegény beteget föl lehessen tenni. Isten azért adott neki, és nektek is, akik itt a héten dolgoztatok, egészséget és életerőt, hogy segíteni tudjátok azokat, akik ebből kevesebbet kaptak. Isten azért adott neki pénzt, hogy nagylelkűen fedezni tudja még a fogadós költségeit is: ha többet költesz, majd ha visszatérek, megadom neked.

Ha visszatérek, mindent megfizetek neked. Az evangéliumban egy beteg ember fölött egy becsületes betegápoló mondta ezt. De én most nem rá gondolok, most egyedül az Úristenre, aki soha nem hagy számlát kifizetetlenül, aki előtt nincs hiába végzett munka, aki minden emberi jócselekedet után elmondhatná: Ha visszatérek, mindent megfizetek neked. Ő mindent megfizet már itt a földön, szeretettel a szeretetet, jóléttel a gondoskodást, egészséggel a betegekről való gondoskodást, és a végén mindent megfizet a maga örömével, boldogságával, üdvösségével. A mag, amit elvetett, százszoros termést hoz itt a földön, és amikor visszatér a mi Urunk, Isten tudja, hányszor százszoros lesz a termésünk az örök életben.

Hajdúdorog, 2013. július 20.

Dr. Keresztes Szilárd nyugalmazott megyéspüspök

Nyíregyházi Egyházmegye