As a guest of the country

Miklós atya idén decemberben tölti a 90. évét. Hogyan telik egy napja a legidősebb egyházmegyés görögkatolikus lelkipásztornak? Hajnal 3-4 órakor ébred, elimádkozza az imaórákat. Éveinek száma és egészségi állapota ellenére minden reggelt a templomban kezdi, ahol vejével, dr. Ivancsó István atyával együtt állnak oltár mellé. Majd a temetőbe látogat, ahol panachidát végez három éve elveszített, szeretett feleségének lelki nyugalmáért, de a moped a papi sírkertben elviszi kedves paptestvérei síremlékei mellett is, ezért róluk is megemlékezik imáiban. Hazaérve a reggeli előtt egy kupica szenteltvízzel koccint orvos leányával, dr. Obbágy Veronikával, aki hűséges gondozója és ápolója – a többi négy testvérével együtt – édesapjának. Az étel szerény, böjti napokon böjtös eledel, annak ellenére, hogy az előírások szerint a böjtölést már évtizedekkel ezelőtt abbahagyhatta volna. Pihen, imádkozik, elolvassa a híreket, ír. Este hamar lefekszik.

Aztán kézbe kerül az újság is. Amit egykor Bacsóka Béla bácsi tanított: a pap egyik kezében Biblia, a másik kezében a napi sajtó legyen, mert akkor nem szakad el az élettől, Miklós atya megtartotta mai napig. Szeret tájékozódni a mindennapok eseményeiről.

„Ez az én birodalmam” – mutatja meg a szobát, ahová engedélyt kapott az otthon misézésre. Az asztalon a kehely mellett ott van a Szentföldről érkezett keresztje, az ajtóra akasztva a miseruhák. A másik oldalon a számítógép, melyen rendszeresen ír, hiszen szellemi aktivitása nem merül ki az újságolvasásban. Megnézi az e-maileket, leírja gondolatait különféle aktuális témákban, a legutóbb a népszámlálás kapcsán. Papként személyre szabott imákat fogalmaz meg a családtagoknak: „Adventre, nagyböjtre, nyárra és már készítem az egyházi új év fohászait is.”

Sokat imádkozik? – kérdezem.

– Többet kellene – érkezik a válasz.

Lánya, Veronika kiegészíti ezt az önkritikus választ: egyfolytában imádkozik, minden imaórát elvégez.

A régi híveket is figyelemmel kíséri, hová mentek, mi lett velük; nagy öröm az atya számára, hogy sokan egyházközségi képviselőkké váltak: komolyan veszik a hitüket és feladatukat. „Először igényt kell támasztani a templomépítésre” – magyarázza, amikor régi szolgálati helyekről kérdezem, s úgy tűnik ez sikerült is annak idején Miklós atyának, „lelki templomépítőként” (ahogyan Vera lánya korábban nevezte) több parókián szervezte meg a közösséget és rakta le az alapjait a templomépítésnek.

Hálószobája falán az unokák, dédunokák képei függenek, a fotók sarkába rögzített nevek segítik Miklós atyát, hogy imáiba foglalja őket.

A feleségéről, Gebri Veronika tisztelendő asszonyról, aki immár odaát várja hűséges társát, a benne élő képet szavakkal teszi láthatóvá: „jobb pap lett volna, mint én. Összefogta a falu lányait, asszonyait, végezte a rózsafüzért, tagja volt a rózsafüzér-társulatnak, szépen harmóniumozott, egy káplán volt mellettem, nagyon mély hite volt.”

Megmutatja a kitűzőt, amely oly sok éven keresztül megőrződött a családban: édesapja 1938-ban, az egyházközségükből egyedüliként, képviselve a közösséget, részt vehetett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. A kitűzőn az akkori NEK logója, a Lánchíd, előtérben a kehely és ostya látható. A becses emlék jelentősége idén még inkább felértékelődik, s Miklós atya azt is elárulja, hogy a kitűzőt egyházmegyéjének szeretné majd felajánlani. Az idei kongresszusért Miklós atya naponta imádkozik: a liturgia végén közösen mondják el a templomban a kongresszus imáját, napközben egyedül is előveszi.

Egész kiskorától járt templomba, akkoriban is naponta. Ma ugyanúgy minden nap a templomban kezdődik a nap, majd a temetőben folytatódik. Egy életen keresztül mondani, gyakorolni az imádkozást: mi a titka annak, hogy még most is kitartó ebben a tevékenységben?

– Sokszor jártunk templomba gyermekkoromban. Mentünk utrenyére, liturgiára és vecsernyére is. Beleivódott az emberbe. Ezért is fontos a gyermekekkel járni a templomba. Édesanyám mindig tudta, hanyadik hangot kell énekelni. Édesapám pedig mindnek megérezte a hangulatát: a hetedik táncos, a nyolcadik lusta… A kanonok úr sokszor tartott szentségimádást, ezt nagyon szerettem.

Az ima és az Eucharisztia szentségében és titkában való részesülés ad erőt minden napra. Minden Szent Liturgia titok, misztérium – fogalmaz az atya.

Nagy bánata, hogy az embereket gúzsba köti az idő, órához igazítunk tanulást, foganást, születést. A halált azonban – ahogy szavaiból kivehető – tulajdonképp ő maga sürgetné: „engem ott várnak” – mondja. „Ha nem mehetek még, csak magamat okolhatom, mert nem vagyok még készen. A Jóisten szeret annyira, hogy készületlenül nem szólít magához.”

Mit lehet azért tenni, hogy mire odaérünk, elkészülve érezzük magunkat?

– Többet imádkozni, átelmélkedni, átimádkozni mindent, alázatosságot gyakorolni.

Aranymiséjén Péter első leveléből idézve így fogalmazott: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” – szeretnék, tette hozzá akkor. Felelevenítve az egykori szavakat hangzik az utolsó kérdés: hogyan léphet az ember erre az útra.

Válasz helyett megkínálnak engem is egy kupica szenteltvízzel.

Nemrég értesültünk arról, hogy Miklós atya az elmúlt napokban ritkábban jut el Szent Liturgiára a templomba, valamint szertartás után a temetőbe változó állapota, gyengesége miatt. Kívánjuk, hogy testben és lélekben megerősödjön, hogy sokáig kísérje szeretteit buzgó imádsága és Isten szeretetét sugárzó, mély hite!

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye