Nagyboldogasszony böjtje

De az egyháztól semmi sem áll távolabb, mint hogy fölösleges terhet rakjon gyermekei nyakába. Nagyboldogasszony böjtjében tekintetünket az Istenszülő földi életére szegezzük, különös figyelemmel vagyunk életének rendkívüli lezárulására. A keresztények kezdettől fogva vallották ezt a csodálatos átköltözést. Aki semmihez sem ragaszkodik, ami e világ része, azon e világnak és erőinek már semmi hatalma nincsen. Az istenszülő Szűz Mária tökéletesen teljesítette az evangéliumi szegénységet. Semmihez nem kötődött ezen a földön. Éppen ezért – ahogy az ünnep kontákja megénekli – „a halál és a sír nem tarthatta meg sajátjának”.

E böjt életünk végére is figyelmeztet bennünket. Megérteti velünk, hogy miért fontos szabadon megőrizni lelkünket mindattól, ami nem Istenhez vezet bennünket. Kisebb-nagyobb lemondásaink értelmét egyedül ez adja meg. Az ember minél kevesebbet birtokol, annál könnyebben veszi a költözést.

A kéthetes bűnbánati időt egyetlen egyházi esemény „töri meg”: az úrszínváltozás ünnepe. Nem is lehetne jobb helyet találni neki a kalendáriumban. Ez az átváltozás legtöbbünk életében testi szemmel nézve bizony csúfos, mert a halál prédájává válni látszólag ellentéte annak, ami Krisztussal történt. Néhány kiváló szent csodálatosan épen maradt teste vagy a Keleten gyakori mürót – illatos olajat árasztó ereklye – sejteti velünk: az átváltozás már nem a régi teremtés rendjében megy végbe, hanem éppen a régi teremtés alakul át általa újjá. Az Istenszülő életében ez az átváltozás egészen valóságos, látható volt. Dicsősége fényének nem állhatott ellen a fizikai világ, ahogy szent Fia megdicsőült teste sem ismerte a tér és az idő korlátait. Hirdeti, hogy a hívő ember életének vége nem más, mint átköltözés.

Tovább az eredeti cikkre.

Szöveg: Dobos András, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye