Lelki táplálék Nagyboldogasszony ünnepén

Az alkonyati zsolozsma sztichirája így hangolja rá a lelkünket erre a jeles ünnepre: ,,Jertek, ünnepeljük meg a legártatlanabb Istenszülő világra szóló nevezetességű elhunytát, mert ma az angyalok az Istenanyának tisztes fölvételét ünneplik, és bennünket hálaadásra hívnak össze, el nem hallgató hangon kiáltván: Üdvözlégy, ki e földet elhagytad, és a mennyei lakásokba költöztél át.”

Jöjjetek hát, és az angyalok énekéhez társulva szeretettel köszöntsük Őt, a földi életből a mennyei dicsőségbe költöző Máriát!

Jeruzsálemben már a 6. században, Rómában a 7. századtól, hazánkban pedig államalapító Szent István királyunk uralkodásától kezdve emlékezünk meg Szűz Mária elhunytjáról. Ezt az ünnepet magyar nyelvünk egy másik szép, kifejező és mély jelentéstartalmú szóval elszenderedésnek is nevezi. A Megváltó meg akarta mutatni mindenkinek, hogy úr a halál felett is, és az embert nem akarja végleg átadni az enyészetnek, ezért Jézus barátjának, Lázárnak a halála kapcsán arról beszél, hogy nem halt meg, csak alszik, és azért megy el hozzá, hogy az álmából fölserkentse. A tanítványok azt hitték, hogy az álom szendergéséről beszél nekik, míg ki nem jelentette, Lázár már meghalt. Jézus ezek után elment Betániába, és feltámasztotta. Ez az esemény előre jelezte, hogy nemcsak Lázárt, hanem az édesanyját sem fogja átadni a halálnak, aki számára a legkedvesebb a földön.

Így amikor elérkezett Mária halála, az csak megpihenés, elszenderedés volt. Az Egyház tanítja és vallja, hogy a Szent Szűz bűntelen volt, ám ebből nem következik az, hogy testileg halhatatlan lett volna. Szent II. János Pál pápát idézve: ,,Az anya nem nagyobb a Fiúnál, aki magára vette a  halált, és ezáltal új jelentést adott neki, és átalakította az üdvösség eszközévé. […] Rá is érvényes az, amit Antiochiai Szent Szevérosz Krisztussal kapcsolatban mond: »Ha előbb nincs halál, miként lenne lehetséges a feltámadás?« Hogy részesüljön Krisztus feltámadásában, Máriának előbb osztoznia kellett a halálában.” A Szentatya sorait olvasva még inkább megértjük, hogy miért elszenderedésnek nevezzük ezt az ünnepet, hiszen a halál megpihenés az Isten szolgáló leányának és megpihenés az Istenszerető, Őt követő és szolgáló embereknek. Tudjuk jól, hogy aki szendereg, annak a szeme le-lecsukódik, félig-meddig éberen pihen, és hamarosan felkel. Így szenderedik el télen a természet is, a fák, a többi növény. Látszólag nem mutatnak életjelet, de tavasszal egyértelműen látszik, nem halt meg a fa, fű, virág, növény, csak alszik, és felkel, felserken az élet teremtő Urának rendelése szerint.

Mi magunk is így fogunk elszenderedni, ha eljön az ideje a saját halálunknak, és Krisztus szavára, miként Mária, felserkenünk, felkelünk, kijövünk az örök életre a sírból. A keresztény embernek ez a reménye, ez a kapaszkodója, ezért is van az, hogy reményben gyászolunk akkor, mikor valaki, akit szeretünk, a földi életből elköltözik, elszenderedik.

Nevezzük még ezt az ünnepet Nagyboldogasszony napjának is, amely sajátosan magyar elnevezés, ami Szent István király idején keletkezett. Az Érdy-kódex tanúsága szerint: ,,Gellért [püspök] tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István királ es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé.”

Ma tehát a világ kereszténysége együtt köszönti az elszenderedő Szűz Máriát, mint a földi életből a mennyei, örök dicsőségbe költöző Istenanyát, mi, magyarok pedig Nagyboldogasszonyként, nemzetünk védelmezőjeként és közbenjárójaként is énekeljük: ,,Magasztald én lelkem, az Istenanyának a földről az égbe való átköltözését.”(IX. óda előéneke)

Szöveg: Máté Csaba, fotó: Zadubenszki Norbert

Nyíregyházi Egyházmegye