Jézus gyászol – Keresztes Szilárd püspök atya gondolatai Keresztelő Szent János fejevételének ünnepén

Mk 6,14-30

Hallottuk Keresztelő Szent János fejvételének a történetét. Tragikus eset, az emberi gonoszság különösen megrázó bibliai példája. A történet így fejeződik be: „Akkor eljöttek tanítványai, elvitték és eltemették a holttestet, aztán elmentek, és hírül adták Jézusnak.” (Mt 14,12)

Hogy fogadta Jézus János halálhírét? Mindig igen szépen beszélt Jánosról. Közel állt a szívéhez, nemcsak azért, mert János volt az a próféta, akinek az a feladat jutott, hogy bemutassa őt a világnak, megkeresztelje, tanúságot tegyen róla, hanem azért is, mert rokonok, unokatestvérek voltak. Mária első anyai örömében öreg rokonához, Erzsébethez ment, nála maradt János megszületéséig (vö. Lk 1,36-56). Biztos, hogy a két fiúcska is sokszor találkozott, együtt játszottak, nevelődtek. Aztán máskánt alakult a sorsuk. János hamar elhagyta szüleit, „mindaddig a pusztában élt, míg Izrael előtt föl nem lépett.” (Lk 1,80) Jézus otthon maradt Názáretben, egyszerű életet élt, megtanult dolgozni, mintegy harmincéves korában ment el Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék.

Jánost hamarosan börtönbe vetették. Akkor Jézus „visszavonult Galileába. Elhagyta Názáret városát, és a tenger melletti Kafarnaumba költözött. Ettől fogva Jézus elkezdett tanítani. »Tartsatok bűnbánatot – hirdette –, mert közel van a mennyek országa.«” (Mt 4,12-13.17) János bebörtönözése Jézus számára nem csak azt jelentette, hogy el kell kezdenie messiási működését, ebben már látta az előhírnök sorsát is, hogy a halálával fog tanúságot tenni arról, amit prédikácijával hirdetett, és róla, a Megváltóról, akinek a kereszten kell meghalnia.

Jánost lefejezték a börtönben. „A hír hallatára Jézus elhajózott onnan egy elhagyatott helyre, hogy egyedül legyen. De a nép tudomást szerzett róla, és gyalogszerrel utána ment a városokból. Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált. Megesett rajtuk a szíve, s meggyógyította betegeiket.” (Mt 14,12-14)

Jézus megrendült. Egyedül akart lenni. A nagy tragédiák mindig megráznak minket, és ilyenkor igyekszünk egyedül lenni. Hogy lehet elviselni ilyen szenvedést, hogy lehet közömbösnek maradni ilyen tragédia után! Szent Márk szerint a tanítványokat is magával vitte: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit.” Jézus úgy érezte, nem tudja folytatni a fárasztó munkát, „mert annyian fölkeresték, hogy még evésre sem jutott idejük.” (Mk 6,31) Pihenni, megnyugodni kellett neki is, a tanítványoknak is.

A gyász mindig magányossággal jár. Isten a tragédiákkal alkalmat ad nekünk, mondanám: kényszerít minket, hogy igyekezzünk egyedül maradni, mert azt a fájdalmat, amit egy szeretett ember elvesztése jelent, csak csendben lehet megélni. A könnyeket csendben kell megsírni, a gondolatokat csendben kell megérlelni. Jézusnak is szüksége volt a csendre, hogy az Atya bizalmas magányában találjon vigasztalást.

Mi töltötte ki Jézus csendjét? Megjelent előtte Kresztelő János egész élete. Látta őt, amint a pusztában nagy hévvel bűnbánatot hirdet és prédikál, meghatottan gondolt arra, milyen alázatosan akarta elhárítani, hogy megkeresztelje őt. Megkeresztelte, látta a rá szálló Szentlelket, hallotta az Atya szózatát, és hirdette: „Láttam, és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,34) Emlékezett rá, milyen gyengéden beszélt a Keresztelő róla. „Nem a Messiás vagyok, csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3,28-30) János a börtönben fejezte be a tudatos kisebbedést, Jézusnak még várnia kellett, hogy felnövekedjen a keresztre.

Bánatos emlékezés volt, egy kedves embert, a legnagyobb prófétát gyászolta. Jézus a saját sorsán töprengett, János halálában azt siratta meg, amit neki rendelt az Atya. Ez a gondolat végigkísérte Jézust egész életében, a Getszemáni-kertben érte el drámai csúcsápontját, ahol vérrel verejtékezve küzdött a saját sorsával: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” (Mt 26,39) Jézus a csendbe menekült. Az Atya így érlelte benne a kereszthalált. Keresztelő Jánost gyászoló siratásáról is elmondhatjuk: „A szenvedésből engedelmeséget tanult.” (Zsid 5,8)

Jézus előtt biztosan felsorakoztak azok, akik a Keresztelő sorsára jutnak. Hogyan gondolt az ártatlan betlehemi kisfiúkra, akiket „az igazságért, miattam” öltek meg? (Mt 5,10-11) Hogyan élte át most is szüleik fájdalmát? Hogyan látta Istvánt, az első vértanút, és az apostolokat, akik János kivételével mind vértanúk lettek? Látta az egyháztörténelem vértanúit, akik mind úgy haltak meg, mint Keresztelő János, hogy semmi bűnük nem volt, csak az, hogy hűségesek voltak Isten tanításához, és ragaszkodtak hozzá, a Megváltóhoz. Megjövendölte azokat a szönyűségeket, amelyeket istenhívő emberek követnek el: „Eljön az óra, amikor az, aki megölt titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele Istennek.” (Jn 16,2) Mit gondolt a vallási fanatizmus áldozatairól, a muzulmánok által a történelem egész folyamán meggyilkolt keresztényekről, a vallásháborúk áldozatairól, Szent Jozafátról, Boldog Romzsa Teodorról vagy a többi vértanúnkról, akik az ortodoxok miatt vesztették életüket? Jézus megrémült ettől, és elcsendesedett. Tudta: ezért kell neki meghalnia.

Elcsendesedett és könnyezett akkor is, amikor Lázár sírja előtt állt, de szólt: „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11,43) És Lázár kijött. Jézus tudta, hogy Keresztelő Jánost megdicsőíti az Isten, hogy akit miatta ölnek meg, az vele lesz az Atya örök dicséségében. Ez volt az ő vigasztalása.

Az emberek látták, hogy Jézus elhajózott, utána mentek. „Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott. Megesett rajtiuk a szíve, s meggyógyította betegeiket.” (Mt 14,14) A gyászban, az elcsendesedésben a szíve különösen fogékony volt arra, hogy gyengéden forduljon azokhoz, akik bármiben szükséget szenvednek.

Isten azt akarja, hogy a halálhír, a mulandóság minden üzenete a szeretetre figyelmeztessen minket. A halálban az a legborzasztóbb, hogy elveszítünk egy embert, akit szerettünk, aki szeretett minket. Ezt a szomorúságot csak a szeretet tudja vigasztalni. Jézus Jánost siratta, de tudta, hogy őt már nem tudja földi értelemben megvigasztalni. A halottaknak hiába mondunk szépeket, ígéreteket, dicséreteket, az nekik nem számít semmit. Az élőkön tudjuk pótolni azt, amit a halottaknak nem tehetünk meg. A szomorúságban Jézus első cselekedete az volt, hogy betegeket gyógyított. Egész nap tanított, este megsajnálta a tömeget, és megszaporította a kenyeret (vö. Mt 14,15-30). Csak a szeretet képes áthidalni azt az űrt, ami az élet és a halál között van, lecsökkenteni a távolságot, amivel a halál elválaszt bennünket szeretteinktől.

Szent János evangélista a kenyérszaporítás csodájához fűzi Jézus beszédét az élet kenyeréről, az eucharisztiáról: „Én vagyok az élet kenyere. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, az örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon.” (Jn 6,48.51.54) Ez a szentség a feltámadás és az örök élet biztosítéka, ez köti össze a földieket az égiekkel. Krisztus hívei a földön az egy kenyérben való részesedés által válnak egy testté az egyházban (vö 1Kor 10,17), a szent liturgián „a boldog seregekkel,” az angyalokkal és szentekkel együtt vesszük körül Krisztus egyetlen áldozati oltárát. Hisszük, hogy az egy kenyér asztala körül itt vannak azok is, akiket már elválasztott tőlünk a halál. Az a legszorosabb kapcsolat elköltözött testvéreinkkel, ha bemutatjuk értük a szent áldozatot, és részesülünk Krisztus testében és vérében, abban a reményben, hogy ők már az új bort isszák a mennyben Isten örök asztalánál (vö. Mt 26,29).

Jézus példája még egy dologra tanít minket. A halál, a gyász szomorúsággal jár; meg kell tanulnunk kezelni ezt a szomorúságot. Sirák fiának könyve int erre: „Fiam, a halottért ontsd könnyeidet, énekeld el a siratóéneket, ahogy az jár neki, temesd el tetemét, és ne rejtőzz el, amikor temetik. Sírj keservesen, jajgass fájdalmadban, és tartsd meg a gyászt, ahogy megilleti. Aztán hagyd a fájdalmat, s keress vigasztalást, mert a szomorúság a halálhoz vezet, és a kedvetlenség megtöri az erőt. A temetés után vesd le a fájdalmat, mert örökös gyászban nem lehet élni. Ne engedd át szíved a szomorúságnak, utasítsd el, és gondolj saját végedre.” (Sir 38,16-19)

Minden szomorúságban, a gyászban is tudnunk kell, hogy az élet nem áll meg, nem lehet abbahagyni mindent, és átadni magunkat a fájdalomnak, mert a fájdalom, az elkeseredés hajlamos arra, hogy megbénítson minket. A gyászban is folytatnunk kell életünk rendes menetét, ahogy Jézus folytatta messiási működését. De ebben az is tudatosul bennünk, hogy egyszer mi is erre a sorsra jutunk. Ez nem kesergés, ez előrenézés és bizakodás. Ha Isten ad erőt, hogy a fájdamunkat szeretettel hidaljuk át, akkor bízhatunk az ő erejében, hogy a végső óránk is az ő ölébe, az ő szeretetébe vezessen minket, ahova lehullott Keresztelő János feje, akivel együtt mi is dicsőséget szerezhetünk annak, aki halállal győzte le a halált.

Budapest, 2018. augusztus 29.

Dr. Keresztes Szilárd nyugalmazott megyéspüspök

Nyíregyházi Egyházmegye