Olvasom az apostoli szakaszt, azokról a „némelyekről", akik „kínpadra jutottak... gúnyt és megostorozást, sőt bilincseket és börtönt tűrtek el... nélkülözés, üldözés és zaklatás közepette", s közben egyfolytában csak a saját környezetemben tapasztalt szenvedésekre gondolok... Kifogynék az időből én is, ha mindet felsorolnám, csak a közvetlen környezetem e heti történéseit említem.

Egy özvegyen maradt édesanya, az áram kikapcsolásának folyamatos veszélye mellett él, egyik napról a másikra, egészsége megromlott, gyógyszereinek egy részét tudja kifizetni... Kislánya ma elsőáldozó. Új ruhára nincs pénz, a nővére régi elsőáldozó ruháját varrja át nagy nehezen, betegsége folytán remeg a keze, de ma reggelre sikerült befejeznie. Egy másik szülő életét az alkoholista fia keseríti napról-napra, mindent megtesz a fiáért, de mit kap cserébe? A templomból hazasietve egy jókora szidást, mert elfelejtett pénzt hagyni a kocsmára. Egy jó barátom, aki kétségbeesve, sírva hívott fel tegnap, mert ma mindenképpen szeretett volna eljutni Máriapócsra a betegek búcsújára, gyógyulást remélve, de „nincs embere", aki odavinné. Egy fiatalasszony, tulajdonképpen még gyerek, tavaly ment férjhez, egy év se telt el, s a férje otthagyta, most 22 éves és gyakorlatilag elvált. S ha ez nem lenne elég, három napja ő mondta nekem, hogy az őket eskető pap fiát elütötte egy motor. Ma hallom, hogy a fiú meghalt. Mindahányan rendes, buzgó görögkatolikus emberek.

Éneklem a tropárt, amely a vértanúk vérét, szenvedését „piros bársonyhoz" hasonlítja. Nézem az elsőáldozó gyerekeket, a fiúk és a többi hittanos gyerek nyakában piros (bordó) bársony (szalag). Véletlen egybeesés, de mégis elgondolkodtató. Elmerengek, milyen jövő, milyen nehézségek és szenvedés vár rájuk. Ma látszólag olyan gondtalanok. Persze ez csak látszat, hisz ott van köztük például az a bizonyos félárva kislány, s ott van köztük négy gyerek, akik most is szülők és igaz család nélkül élnek, lakásotthonokban. Most részesülnek először Krisztus kelyhéből, és úgy tűnik, ezzel együtt jár a szenvedés keserű kelyhéből való részesülés is. Ahogy egységesen a nyakunkba kötöttük a piros bársonyszalagot, úgy kapjuk egységesen a szenvedést is.

Nézem a sok piros bársonyszalagot, olyan elegáns, olyan méltóságteljes. Nem hivalkodó, nem vastag, nem durva, nem kényelmetlen, nem szorít, mert puha bársony. Még mindig a nehéz helyzetben lévő ismerőseimre gondolok, és arra a felismerésre jutok, hogy mindahányan olyan méltósággal és viszonylagos derűvel viselik a saját szenvedésüket, hogy az már nem lehet véletlen. Lehetséges, hogy Isten nem csak megkísérteni nem enged minket erőnkön felül, de szenvedni sem? Lehet, hogy úgy köti óvatosan a nyakunkba a nehézségeket és szenvedéseket, mint egy puha bársonyszalagot, hogy ne szorítson, ne fojtogasson, hanem ékességünkké váljon, ha méltósággal és büszkén viseljük?

Garadna, 2009. május 30.
Mindenszentek vasárnapja - elsőáldozás

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum